Új Szó, 2012. január (65. évfolyam, 1-25. szám)

2012-01-10 / 7. szám, kedd

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2012. JANUÁR 10. Keddi faggató 17 Novák Veronika: Ha a történelemírás többször támaszkodna a levéltárak forrásanyagára, a szlovák-magyar viszonyban is kevesebb volna a súrlódás Ahol a holtak élnek és a némák beszélnek (Somogyi Tibor felvétele A közvélemény Szlová­kiában a levéltárosról úgy vélekedik, hogy az az orrán 15 dioptriás pápaszemmel, sötét köpenyben, poros helyi­ségben régi iratok között bóklászik. Szerencsére, manapság már nem ez ajellemző. MIKLÓSI PÉTER Az élet úgy hozta, hogy ri­portalanyomtól pár éve rövid önvallomást kértem. Abban, egyebek közt, ez áll: „... Igye­kezetem arra irányult, hogy a levéltár révén és az ott őrzött források alapján elősegítsem a régió valós múltjának széles körű megismerését. Erre igazi alkalom 1990 után nyűt, ami­kor is véget ért a történelemku­tatás ideológiai irányítása. A helytörténetírás újkori fényko­rával egybeesik a nyüvánosság elé tárható levéltári munka el­mélyítése is. (...) Meggyőződé­sem, hogy a levéltári iratok egyaránt a jog és a jogtalanság bizonyítékai is. Hiszem, hogy a dokumentumok feltárása, pub­likálása tágabb régiónkban is elősegítheti az emberek vüág- nézetének alakulását, a ma­gyar-szlovák kapcsolatok javu­lását, ugyanakkor az egyete­mes európai és a magyar kultú­ra gazdagítását.” Novák Vero­nikával, a Szlovák Köztársaság Belügyminisztériumának Po­zsonyi Állami Levéltára Vág- sellyei Fióklevéltárának igaz­gatónőjével hivatali dolgozó- szobájában találkozom. Abban a sok tekintetben szépen felújított épületben beszélgetünk, amely anno Pázmány Péter kedvenc pi­henőhelye volt. Ez a törté­nelmi patina a napi munka szellemét is meghatározza? Pázmány Péter nemcsak ko­rának nagy gondolkodója és egyházi tisztségviselője volt, hanem szellemével a tudomá­nyosság s egyben a magyar nyelv fejlődéséhez is hozzájá­rult. A példaképeim közé tarto­zik. Érthető hát, ha azt szeret­ném, ha a vágsellyei levéltár, egy régi latin mondás szerint, olyan hely volna, ahol: a holtak élnek és a némák beszélnek. Ennek az épületnek megvan a maga hangulata, naponta örü­lök, ha beléphetek ide. Ugye, ami 1978 óta való­ság. Vesszőparipája az ok­mánytári szakma? Igen. Mert a gyakorlati munka során sok minden meg­ragadja az ember figyelmét. Olyannyira, hogy néha akár túlzásba is viheti ezt a munkál­kodást, aminek egyéb dolgok láthatják kárát. Bár így is sze­rencsémnek tartom, hogy szá­momra sosem volt kénytelen- ség a munkám. Avval azért bizonyosan szembesülnie kellett, hogy más az egyetemen tanult el­mélet és más a mindennapi praxis. Annak idején a mi szak­mánkban is érezhető volt az akkori idők korszelleme, bár a levéltárosok alapvetően inkább konzervatívak. Ennek dacára az archívumok kénytelenek voltak bizonyos ideológiai fel­adatokat ellátni. Például a kü­lönböző munkáspárti rendez­vények vagy a szocializmus si­kerei dokumentumainak gyűj­tésétől kezdve a Nagy Októberi Szocialista Forradalom vissz­hangjához kötődő összeíráso­kig. Amit viszont mindmáig ennél komolyabb problémának tartok, hogy az egyetemeken - és nemcsak idehaza, hartem egész Közép-Kelet-Európában - a szükségesnél kevésbé oktat­ják, hogy egy levéltárnak nem pusztán a történelemkutatás­ban, hanem a közigazgatásban mind a jogfenntartás, mind a jogfolytonosság szemszögéből szintén fontos szerepe van. A pályakezdő levéltáros ezzel a hiányossággal csak később, már a munkahelyi gyakorlat­ban szembesül. Végül is a rendszerváltás előtti érában a marxizmus hatalmába kerítette a levél­tárosiszakmát? Mondhatnám, bizonyos fo­kig mázlink volt. Nem mi vol­tunk az az alkalmazotti kör, akikkel az egypártrendszer mutatványosdit játszott, akik­kel példát akart statuálni. Per­sze, a kötelező muszfeladato- kat azért el kellett látni. Vi­szont pont az ötvenes évektől kezdve éppen az archívumok váltak azon emberek munkahe­lyévé, akiket ideológiai okok­ból nemigen tűrtek meg má­sutt. Például a papképzés megszűntével számos lelkész lett levéltárossá. Éspedig a szakma javára, már „csupán” a latintudásuk révén. Ugyanak­kor hiba lenne általánosítva azt bizonygatni, hogy a levéltáro­sok mind egy szálig ellenállók voltak. Akadtak közöttünk kitűnő szakemberek, de olya­nok is, akik megalkudtak a rendszerrel, sőt a lelküsmere- tükkel. Önben milyen hangulatot idéz a latin nyelv? Számomra nem holt nyelve­zet, hiszen egy alap, ami nélkül a mi pályánkon nehéz lépni. Legföljebb a jezsuita iratok je­lentenek némi többletgondot, ők kiválóan, választékosán bír­ták a latint. Nekem sokat segí­tett a francia nyelv elsajátítá­sában is. Ez utóbbi nem kevés­bé fontos nyelvismeret, hiszen tudvalévő, hogy a modem ok­levéltárak alapjai, kezdetei épp Franciaországban keresendők. Egy ízben ön arra is fi­gyelmeztetett, hogy a levél­táros nemcsak őrzi a történe­lem nélkülözhetetlen forrás­bázisát, hanem alakítja is. A csipetnyi cinizmussal elegy újságírói kíváncsiság mon­datja velem: netán „alakítja” is?... Nekünk nem csupán a múlt felé van kötelezettségünk, ha­nem a jövőbe is illik néznünk. Nem véletlen, hogy a levéltári szövetség egyik jelképe az elő­re- és hátranéző Janus, hiszen ebben a felfogásban a mi tevé­kenységünk a szó pozitív ér­telmében kétarcú. Nemcsak a múltat őrizzük, hanem a jövő számára a jelent is. Ez pedig nagyon komoly, felelősségtel­jes munka, elvégre a ma kelet­kező dokumentumok iratkeze­lésének ellenőrzését, kiválasz­tását, osztályozását, rendsze­rezését kell úgy irányítani, hogy ami fontos, az megmarad­jon a következő generációk ré­szére. De hol a garanciája annak, hogy a levéltáros elfogulat­lanul számon kéri, mondjuk, a polgármestert? Hogy a do- ku-mentés valóban objekti­ven, külső hatásoktól s poli­tikai széljárásoktól, párthar­coktól meg kordiktátumoktól függetlenül zajlik? Alapjában véve ennek meg­van a pontos és szigorú szak­mai szabályzata. Láttam én már éjjeli őrt nappal meghalni! Lehetséges. De a szakma ki­dolgozta annak rendjét, érvé­nyes reguláját, mi számít tör­ténelmi értéknek, mi az a mi­nimum, amit mind az állami szervektől vagy az önkormány­zatoktól, mind a magánkézen lévő gazdasági egységektől a levéltár kikér. Az így beérkező adatok alkotják a tárgyilagos képalkotás alapjait. Nem ke­vésbé garancia a levéltáros szakmai becsülete, ő tudatában van a különböző dokumentu­mok, okiratok valós becsének. Ez a munka kivételes felelős­séggel jár, és az illető akkor tudja igazán megbízhatóan vé­gezni dolgát, ha legalább a re­gionális kutatások szintjén önmaga is történelemmel fog­lalkozik. Nem szeretnék tamáskod- ni, de a levéltárosok mind­egyike képes elnyomni az ér­zelmeit? Önnek mi a vélemé­nye az okmánytári szakmá­ban például ilyen-olyan nem­zeti hevülettel ügyködő kol­légákról? Kár lenne tagadni, akadnak üyenek is. Ettől függedenül él azonban egy úgynevezett A- minimum, tehát a törvény által megszabott, kötelezően kiké­rendő iratanyag jegyzéke. A gazdasági élet szereplőméi, egyebek között, levéltári értéke van az éves zárlatnak vagy az évi költségvetésnek. A mi köte­lességünk a dokumentumok le­tétbe helyezése, megőrzése és objektív kutathatóságuk bizto­sítása. Ennek érdekében a kü­lönböző alternatívákat szintén keresnünk kell, bár ez néha kis­sé körülményes, mert például a civil szervezetek - noha a más nézet, az ellenvélemény jobbá­ra épp náluk fogalmazódik - nem szívesen adnak ki a ke­zükből dokumentumokat. Természetesen, magánszemé­lyek is felkínálhatnak okirato­kat, s ha azoknak ténylegesen becsük van, akkor a szóban forgó iratoknak a levéltáros bárminő érzületétől függetle­nül az utókor számára is meg kell maradniuk. Mi, szakmán kívüliek, mennyire vagyunk követke­zetesek vagy éppenséggel közömbösek az örökhagyás­nak ilyen irányú tudatosítása iránt? Őszintén szólva, az iratmeg­őrzés szándékának öntudatos­sága Szlovákiában komoly gondokba ütközik. Még a kü­lönböző szintű és rangú elöljá­rók között is kevesen vannak, akik úgy gondolkodnak, hogy a kezükbe kerülő dokumentum egyszer majd értékes lehet. In­kább annak divatja járja, hogy akár pénzbírság küátásba he­lyezésével az iratmegőrzés ér­dekében nekünk kell lépnünk. Sajnos, az emberekben manap­ság gyengén él a jelhagyás, a történelmi nyomrögzítés szán­dékának igénye. Ez Dél-Szlo- vákiára is vonatkozik. Itt szin­tén általános jelenség, hogy az 1990 után létrejött vállalatok, különböző intézmények az iratmegőrzés tekintetében nemigen igyekszenek elfogad­ni azt, ami egyebütt szabály. Egyszerűen fölösleges teher­nek tartják. Nem tudatosítják, hogy ha egy bizonyos iratanyag ma nem kerül a levéltárba, ak­kor nem marad rólam nyom; a jövőben pedig valami majd újra félremagyarázható lesz... És ami a (közel) múltból maradt ránk örökül? A rendszerváltás, precízeb­ben a ’90 előtti dokumentumok már nem selejtezhetők. Bármi­kor hozzáférhetők, kutathatók, feltéve, ha bekerültek/beke- rülnek az archívumokba. Óriási gondot okoznak az egyházi irattárak. Különösen ott, ahol árván maradtak a plébániák. Az ottani iratok, noha rendre történelmi érték mind, ki van­nak téve az enyészetnek. Meg a prédának, hiszen a börzéken sorra fel-felbukkannak az egy­házi irattárakból származó do­kumentumok. Ilyen esetben, lehetőségeinkhez mérten, mi igyekszünk utánajárni, hogy ezt az okiratot, amazt a doku­mentumot ki árulja, müyen jo­gon, minő forrásból?! Ez bi­zony nagyon kacifántos fel­adat, mert manapság egyik napról a másikra születnek s eltűnnek cégek, a magánsze­mélyeknek meg bárki bottal ütheti a nyomát. Szlovákia déli régióiban kirívóan rossz a helyzet, nagyon kevés a magyar anyanyelvű levéltáros. Levéltáros elegendő van a szakmában? Mert az ötvenes években a papi hivatástól el­tiltott lelkészek nemzedéke lassacskán eltűnik... Országos viszonylatban ke­vesen vagyunk. Szlovákia déli régióiban pedig kirívóan rossz a helyzet, nagyon kevés a ma­gyar anyanyelvű levéltáros. Bár az egyetemen - ahol a le­véltárosi szakon nyolc sze­meszteren át kötelező a ma­gyar nyelv is - már ezért eleve vonzó lehetne érettségizőink számára ez a pálya. Ön két egyetemen is oktat, viszont a szélesebb körű nyil­vánosság előtt keveset szere­pel. Nem keresik, vagy elzár­kózik? A levéltárakból nemigen le­het szenzációt faragni, így a médiák részére nem vagyunk eléggé vonzóak. Manapság jobbára csak az érdekes, ami ütős. A különböző előadások lehetőségével pedig úgy va­gyok, hogy szakmai vonatko­zásút szívesen vállalok. Viszont sosem fogadtam el olyan meg­hívást, ahol a történelmet in­kább politikumként kell pre­zentálni. Szakmánk erkölcsi szabálya, hogy a dokumentu­mokból nem a szenzációsat, hanem a mögötte rejlő objektív tényeket kell kiemelni. A levéltáros a szája helyett a szemével „beszél”? Nekem ilyen formán ez még nem jutott eszembe, de való­színűleg igaza van. A levéltári dokumentum végül is része a kornak és a történelemnek. Talán pont ezért megszabadíthat az előítéletektől, ha okulunk belőle. Gyakran állítom, ha a történe­lemírás többször támaszkodna a levéltárak valódi forrásanya­gára, úgy sokkal kevesebb volna például a szlovák-magyar súr­lódás. Csakhogy a gyakorlatban valaki olykor a saját szájíze sze­rint magyaráz egy-egy doku­mentumot, kellő elfogultsággal csupán a mondat első felét idézi belőle, a további sorokat már egyszerűen „elfelejti”; később viszont már senki nem néz utána még egyszer és tárgyüagos szemmel ugyanennek az irat­nak. A 21. században nem a szerző saját szemszögéből, ha­nem a valós tények tükrében ü- lenék történelmet írni. Nem rosszmájúságból, hanem sajnos tapasztalatból mondom, egyre gyakoribb, hogy a történész azt sem tudja, miként fest egy levél­tár! Ezt helyettesítik sokan poli­tikummal. Mikor vált a történelem po­litikává? Szerintem a 19. század kö­zepétől, a nemzetállamok ön­tudatosodásának korszakától. Igaz, korábban a história kuta­tása sem volt annyira intenzív. A tárgyüagos levéltári munka lezár, vagy megnyit kérdésköröket? Ha az ember jól, szakszerűen kutatja őket, akkor a szó jó ér­telmében megnyitnak, s egy­ben újabb objektív kutatásokat eredményezhetnek. Napjainkra módi lett a családfakutatás. Ön támo­gatja ezt? Valóban divatos dolog, és iz­galmas is. Akár egy krimi, na­gyon sok meglepetést rejthet. Mondjuk egy-egy család, amely úgy véli, hogy a múltját tekint­ve „valaki”, könnyen csalódhat. Ugyanis a történelem viharai­nak révén már az sem biztos, hogy famíliájában akár csak két nemzedékre visszamenőleg ugyanazzal a névvel vagy név­alakkal fog találkozni. Ennek a kíváncsiságnak ezért mind ér­zelmi, mmd gyakorlati jelentő­sége is van.

Next

/
Thumbnails
Contents