Új Szó, 2011. december (64. évfolyam, 277-301. szám)
2011-12-27 / 297. szám, kedd
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011. DECEMBER 27. Keddi faggató 17 Motesíky Árpád: Túl a hetvenen, ha nem találom el a nyúlfit, már azt mondogatom, hogy régebben lassabban futottak, meg nagyobbak is voltak. Vadászörömök és kallódó vadászörökségünk Az esztendő utolsó napjával hivatalosan véget ér az őszi vadászati főidény. A megnyílásától eltelt hetekben-hóna- pokban az aktív vadászoknak örömöt jelentett, a laikusok körében viszont ilyenkor megélénkül a vita: vajon a vadászat pusztán hobbi vagy vadgazdálkodás? MIKLÓSI PÉTER Úgy hírlik, hogy a vadászok többsége jólelkű, hiszékeny és babonás is. Bíznak az égi jelekben, hisznek a horoszkópokban, babonákban, ahogy az álomfejtésekben szintén. Anno dacumal a régi világban, állítólag, nem volt vadászkúria, ahol ne találtatott volna az alvás közbeni képek „tanulmányozásával” foglalkozó álmoskönyv. Ha pedig így van - mert miért ne lehetne így? -, az idevágó „Nim- ród-literatúrában” én is megnéztem a Bak jegyében született riportalanyom csillagképének jellemzőit. Nos: eleme a föld, ásványa az ólom, számai az 1 vagy 4, karaktere meghatározó bolygója a Mars, színei a fekete és zöld, napja a szombat - ami ugye épp a vadászatok kedvenc napja! Es e csillagjegyhez igazodó szövegben, egyebek között, ott a találó mondat: „Jól felkészült ember, szereti, ápolja a vadászati kultúrát és hagyományokat.” Ez a megállapítás az utolsó bötűig precízen jellemzi azt a mindmáig aktív vadászt, akinek kitartó dokumentarista, tényfeltáró, hagyománykutató munkássága révén vadászíróként kötetei jelentek meg. Motesíky Árpáddal vere- bélyi otthonában társalgunk. És miért titkolnám, hogy egyjóko- ra porció, vadhússal készült, pompás babgulyás elfogyasztása után. Árpád, a kibicnek semmi sem drága, így ne vedd zokon, de a néphit szerint a jó vadász rossz gazda! Mert akinek szenvedélye a sok törődéssel járó vadászat, annak nincs ideje egyéb dolgokkal foglalatoskodni. Vagy ezt immár szép ideje csak a vadászokkal szembeni irigykedés mondathatja az emberekkel? Szerintem ez nem más, mint magaunt fecsegés. Kezdem akár az egyszerű gyalogpuskásokkal, akik tényleg csak akkor veszik elő a fegyvert, ha eljön a nyúlvadászat ideje, különben teszik a dolgukat a ház körül, a kertben, a szőlőben, a család körül, a munkahelyen. De a vadász dolga a vaddal való törődés is, különösen a téli hónapokban, hiszen a vadat tiszta, egészséges táplálékkal etetni kell. Én inkább úgy mondanám, hogy a vadásznak olykor dupla annyi dolga van, mint annak, aki csak a tányérján szereti látni a vadat! Ez jól célzott riposzt volt. Ám ha már az „első vérre” megyünk, rákérdezek, hogy ebben az általad elért szép férfikorban vajon mi még számodra az igazi vadászöröm? Most, túl a hetvenen már nincs bennem az a bizonyos tűz, hogy mindenáron első akarok lenni kinn a vadászaton, a legtöbb nyulat lőni. Mostanában, ha éppenséggel nem találom el a nyúlfit, inkább azt mondogatom magamban, hogy régebben lassabban futottak, meg nagyobbak is voltak... Valahogy úgy vagyok vele, hogy nem a kilőtt apróvad száma érdekel, hanem beérem a vadászat hangulatával is. Élvezni tudom az erdő-mező színeit, a természet játékát, a szél- fúvást, a széljárások foszlányokban érkező üzenetét. Amíg megvoltak a vadászkutyáim, külön öröm volt nézni, hogyan dolgoznak. Hogyan állítják a vadat. Hogyan figyelnek. Melyik irányból kapnak szimatot. Ha néha-néha nem lőttünk semmit, úgy is élvezet volt kint lenni. Persze, az örökös vadászöröm, a kiolthatat- lan szenvedelem ma is a régi mégbennem. Fázni sem fázol soha? A téli szürkület fagyos fellegei alatt? Hideg soha nincs. Még decemberben sem. Az ember legföljebb rosszul van fölöltözve. Hogyan kerültél kapcsolatba a vadászattal? Manapság csak fakuló emlék, de az én időmben még kötelező volt a sorkatonai szolgálat. Rólam épp a hadseregben derült ki, hogy jó szemű lövész vagyok. Miután leszereltem, civilben is el-el- kerültem lóversenyekre. Cé- tényben, ahol a hatvanas években tanítóskodtam, lövészcsapatot is szerveztünk, és a szőlőhegy alatti gödörben, az Agyagosban tartottuk az edzéseket. A búcsúban csibészkedve, a célnak háttal állva, tükörből tudtam rózsát lőni! Ez a virtus akkor bele is került némi borocskámba... És hogy még fiatalemberként a cétényi vadásztársaságba is bekerülhettem, az a helyi vadászgazda, a derék Szuszto Jani bácsi érdeme volt. Ő hívott, s utólag azt mondhatom, szerencsémre mindez a legjobbkor történt. Ugyanis az 1986-ban elhunyt Szűtsy Lóránt, a Nagytapolcsányban évtizedekig visszavonultan élt, ám a vadászetika kényes kérdéseiről is nyíltan értekező vadászíró okkal figyelmeztet arra a régi igazságra, hogy valóságos, szíwel-lélekkel igazi vadász aligha lehet az olyan emberből, aki csupán élete derekán, esetleg még később csap fel vadásznak. Azt szintén ő mondja, hogy a mohó kocapuskás a hátizsákjában, a valódi vadász a szívében viszi haza zsákmányát. Gondolom, csak nehezen találnánk ennél őszintébb, egyértelműbb, szívből jövő vallomást a vadászat lényegének mibenlétéről. Megjegyzem, érdemes odafigyelni a vadászzsargon árnyalataira is! Percekkel ezelőtt gyalogpuskásról szóltál, Szűtsy Lóránt kocapuskást említ, Mikszáth Kálmán viszont gyalogvadásznak tartotta önmagát. És ez még csak a kezdet, hiszen a sportvadásztól a szenvedélyes vadászig nyilván e kedvtelés több nüán- szát említhetnénk. De maradjunk csak a mikszáthi gyalogvadászoknál. Kik ők, a szó mai értelmében? A vadászoknak az a népes tábora, amelynek tagjai jól ismerik a természetet, kedvelik a vadászatokat, de nem járnakkelnek állandóan vadászpuskával a vállukon. A határba fegyverrel jobbára csupán a vadászidényben mennek ki; vagy akkor, ha például alkalmi dúvadirtás van, hiszen az erdő nemes vadállományát pusztító különböző vadállatoknak nincs kíméleti idejük. A vadászati főidénynek viszont hivatalosan szilveszterkor vége van. Bár a világ mára bizony alaposan megzavarodott, így ahol vadbefogás volt és a vadállomány szintén kielégítő, ott mostanában január derekáig is engedélyezik a vadászatokat. De a magamfajta ómódi „vadölő” Újév napján leteszi a puskát, és már nem piszkálja a haszonvadat. Miért lennél régimódi? Mert talán évtizedekre visz- szanyúló lőjegyzéked van, mint a hajdani nagyoknak volt? Mondjuk az 1840-ben született Hanvay Zoltánnak, aki 1513 fürjet, 412 foglyot, 881 nyulat, 393 vadkacsát, 21 rókát lőtt, s még bőven sorolhatnék a hanvai remete vadászati eredményeit. Ó, én sohasem vezettem lő- jegyzéket. Valószínűleg azért, mert elsősorban apróvadas vadász vagyok. Inkább az egykori vadászatok hangulatának, méltóságának, tradícióinak, kutatásának krónikásaként lehetnék, úgymond, régimódi. Régóta bánt ugyanis a valóban gazdag felföldi vadászhagyományok rohamos kallódása. Pedig szülőföldünknek ez semmivel sem csekélyebb értékű öröksége, mint például a néprajz, a népzene vagy akár a tánchagyományok. Ha már erre a számodra fájó pontra tapintottunk: a te kutatói érdeklődésed az időben milyen mélyre nyúlik vissza? Bolyky Miklós szakszerű írásai révén úgy a kuruc világig. Ő hiteles forrásokra épülő cikkeiben - a Vadászlapnak az 1900-as évek elején megjelent számaiban - a kuruc kor farkasvadászatairól vagy Thököly István környezetéből származó vadászati jegyzetekről ír. Egyéni kutatásaim nyomán a 19. század derekától igyekszem felvillantani a felföldi tájak kitűnő vadászainak, vadgazdáinak portréit. És akkor máris újra szóba kerülhet például Hanvay Zoltán, aki nemcsak a magas gömöri hegyek kiváló ismerője és messze földön ismert, híres kinológus volt, hanem a Lucsivnán bérelt területen a foglyot akarta a Tátra alatt is meghonosítani. Méltatlanul keveset tudunk az 1879-ben született Jurán Vi-' dórról, akinek átgondolt munkássága nélkül sokkal szegényebb volna vadászirodalmunk. A kalandor vadászok, illetve vadászó kalandorok közül alig beszélünk a Léván 1881-ben született Kittenber- ger Kálmánról. De éppen úgy szinte mit sem tudunk a Kassai vadászhistóriák szerzőjéről, Remniczky Károlyról, aki egyben műpártoló is volt, hiszen vadászszobájának falát a trófeák között Sovánka-festmények díszítették. Vagy ki hallott a Trencsén vármegyében 1862-ben született, és a vadászati naplóinak tanúsága szerint igencsak jó tollú Nozdro- viczky Lajosról? Az pedig már- már eszünkbe sem jut, hogy az 1895-ben Hemádszentistvá- non született Mécs László - a Vadászlapban rendszeresen megjelenő versei alapján - nyilván nagy kedvvel vadászott is. Sajnos, a köztudatban az utolsó gímesi várúr, az 1825-ben született gróf For- gách Károly sincs kellő tekintéllyel jelen, noha mintaszerűen céltudatos vadgazdálkodást folytatott, s Európában ő volt az első, aki a 19. század végén sikerrel bocsátotta a szabad természetbe az eladdig csak állatkertekben, néhány vadaskertben élő muflont. Ám ha Forgách Károllyal szembeni közömbösségünk bosszantó, akkor nem kevésbé meglepő, hogy még a vadászok körében is kevesebben ismerik az 1845-ben Szinyeújfalun született Szinyei Merse Pál titokzatos festményét, a Jernyén készült Oculit, amelyen a levegő vándorát, a szalonkát figyelő testvéröccsét örökítette meg, de a kép remekül érzékelteti a tavaszi ébredés szelíd mámorát, az erdő illatát, a hófoltok téli emlékét. Amiképp az Oculi- ról azt sem árt tudni, hogy személyesen őfensége, Ferenc József császár vette meg! Hazai vadászhagyományainkat éb- resztgetve szólhatnék még Esterházy Jánosról, a vadászati kultúra és irodalom tradíciójának fáradhatatlan ápolójáról: a 2005-ben elhunyt Molnár Lászlóról; az egykori cseklészi, gímesi, felsőelefánti, nagyappo- nyi vadaskertekről... ... ahogy nyilván sok-sok egyébről is. De a jelenről szólva adódik a kérdés, vajon eredményes vadgazdálkodás folyik-e manapság Szlovákiában? Szerintem hullámzó színvonalú, de összességében inkább sikeresnek mondható. Része van ebben az állatok téli etetésének, ami például a Zoboral- ján a Cétényke völgyében csak a múlt század hatvanas éveiben vált köznapivá. Ennek köszönhetően is mára lejjebb húzódtak a magashegyi vadak. És a Csallóközben szintén szép számban van már őzállomány, a Zoboralja lankáin vagy a Zsit- va völgyében otthonos a szarvas, a vaddisznó. Divat még az orvvadászat? Az alacsonyabban fekvő tájakon nemigen. Annyi már a vadász, hogy ha nem is tartják egymást szemmel, de azért résen vannak. Tudni viszont az országnak olyan vidékéiről, ahol szinte szakma lett a rap- sickodás, ők adják el stikában a konyháknak meg máshová is a vadat. Rafináltak, körülveszik magukat ügyvédekkel, művészet elkapni őket. Hát a hírhedt vendégvadászatok? Azoknak divatja kimúlt? A mi vadásztársaságunkban legalábbis egy vadászatra mindenki hívhat vendéget. És vannak fizető vendégvadászok, különösen három éve jöttek rengetegen. Maga Gašparovič államfő is bekínálkozott, végül személyi védelmének nagy létszáma miatt a dolog füstbe ment. Milyen érzés szemtől szemben állni egy őzbakkal, egy vaddisznóval? Hazudnék, ha tagadnám, hogy a rutinos vadász is izgalomba jön. Egy pillanatra még a biztos lövőnek is megremeg a keze, hiszen azért vadász, hogy éljen benne a vadelejtési szenvedély. Ugyanakkor fölöslegesen, ha már megvolt a tervezett kilövés, nem ejtek vadat, még ha csalogatólag néz is velem farkasszemet. A nagyszerű cseh író, Karel Čapek szerint: a viccnek nincs szerzője, pusztán me^ sélője. Én érzek ebben némi párhuzamot a vadétkek receptjeivel. Vadhússal megbo- londított babgulyásod ízét idézgetve magamban, amondó vagyok hát, hogy aki vadászként főzni is tud, recepteket is mesélhet. Legyen ez a búcsúkér(d)ésem! Szilveszter küszöbén mondhatnám tréfásan, akár a ravasz konyhaséf a kuktának: egy szép darab marhahúsból készülhet szarvaspörkölt, vaddisznósült, őzfiié, muflonto- kány és vagdalt libamell... No, de ha már szóba jött a muflon, mondok inkább egy ritka receptet a gímesi várúr kedvenc vadétkei közül. A Forgách-sze- lethez a mufloncombból szeleteket vágunk, szalonnával a szokásos módon megtűzdeljük, majd forró olajon Idsüt- jük. Egy Ids olajba zöldpetrezselymet, egy kanál morzsát, sót, két kanál tejfölt teszünk, és a kisült húst ebben pároljuk át. Viszont sose feledjék: Újév napján szárnyast, halat ne egyenek, mert elszáll, elúszik nemcsak a (vadász)szerencse! (Somogyi Tibor felvétele)
