Új Szó, 2011. december (64. évfolyam, 277-301. szám)
2011-12-20 / 293. szám, kedd
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011. DECEMBER 20. Keddi faggató 17 Bándy György: Mindenkiben megvan az az örök Ádám és Éva, aki bizony csak-csak odanyúl a tiltott gyümölcsért, mert azt hiszi: ami tiltott, az a jó Ünnep nélkül nehéz ébren tartani a lelket (Somogyi Tibor felvétele) Faggatódzásom tárgya nem ünnepléstani útmutató. Csupán, még ha közvetve is, az évről évre eljövő karácsonyi dilemma fölvetése: van-e helye a szeretetnek rohanó világunkban? Oda- fordulunk-e (hívők és hitetlenek) a Másik felé, megpillantjuk-e az Arcot - az emberét; a gyakorló hívő az Istenét is... MIKLÓSI PÉTER E kérdések most talán ostobának is tűnhetnek, hiszen előttünk a karácsony, ilyenkor a szobában ott áll majd színes lámpácskáival a tűlevelű facsoda, előtte-körülötte az összefo- gódzó áhítat, a sosem feledhető ének, a rántott hal, a két nap csöndesség. De lehet-e az ünnepre készülődni, békességet óhajtani, megcsendesedni, amikor a hétköznapok csordultig vannak előítéletekkel, egymásnak feszüléssel, képmutatással, újdonsült cinizmussal. Amikor az állandó rohangálás, tülekedés, drágaság, strapa, az adok-kapok viszonylatai szinte naponta szembeszállnak embervoltunk legszebb lehetőségével: a szeretettel; az evvel járó felelősségvállalással, gondoskodással, az egymásra és a teremtett világra figyeléssel. Megkockáztatom, hogy 2011 karácsonyának küszöbén (is) kimondom: a világon kevés a szeretet. Igaz, mindig is kevés volt. Pedig sem elmaradottak, sem ómódiak nem vagyunk, ha komolyan vesszük az utasítást: „szeresd felebarátodat, mint tenmagadat”. Beszélgetőtársam szerint sem találtak ki ennél jobb parancsolatot. Bándy György professzorral, az ószövetség legjelesebb szlovákiai ismerőjével, az ökomenikus biblia első kiadásának projektvezetőjével, a Komenský Egyetem Evangélikus Teológiai Karának korábbi dékánjával és a Selye Egyetem vendégtanárával Pozsonyban, egyetemi dolgozószobájában társalgunk. Professzor úr, emlékszem, a kilencvenes évek derekán az Új Szónak írt ünnepi gondolataiban a karácsonyi történetet kétszólamú kórusműhöz hasonlította. Elmondaná dióhéjban e hasonlat lényegét? Lukács evangéliumának 2. fejezete úja le Jézus születését, ama igeszakaszt, melyet a keresztény templomokban karácsonyeste vagy karácsony első ünnepén olvasnak fel. Ez a rész azzal záródik, hogy az angyalok és a mennyei seregek kara azt énekli: dicsőség a magosságos mennyekben Istennek, a Földön békesség és az embereknek jóakarat. Én ezt a szöveget fogtam föl úgy, hogy ez egy kétszólamú kórusmű, ahol az egyháznak elsősorban Isten dicsőségéről kell beszélnie; ám eközben arról is, hogy az Úr dicsősége mind az akkori, mind a mai világban is megjelent, jelen van. Ezt a kettőt, Isten így értelmezett mennyei s földi, akkoroni s mai dicsőségét kell harmóniává alakítva összehangolni, hogy a karácsony egyben emberies ünnep is legyen. Ez volt az ünnep kétszólamúságáról szóló soraim üzenete. Mert ha csupán a mennyei hangokra akar figyelni valaki, úgy nem hallja meg embertársai gondjait, segélykiáltásait. Viszont ha a földi élet gondjainak hangját hallja, akkor se hagyja, hogy ez a szólam túlharsogjon mindent, hiszen akkor meg nem hallja az angyali kórus nagy örömet hirdető felső szólamát! Mire emlékszik gyermekkorának karácsonyairól? Hat-hét esztendős koráig Gömörben élt. Igen, 1950 nyarán Rimaszombatban születtem. Édesapám Baloghrusón volt lelkész, előtte, az első bécsi döntésig pedig Balogpádáron. Talán mondanom sem kell, hogy egy lelkészcsaládban az édesapának karácsonykor van a legtöbb dolga. Ehhez gyerekkoromtól hozzászoktam, bár ő mindig talált magának időt a család számára is. Arra viszont élénken emlékszem, hogy faluszerte a készülődés már november végén elkezdődött, és a Mikulás érkezte utáni napokban már egyre több házból szállt a kalácsillat. Szenteste a Gömörben hagyományos karácsonyi káposztaleves került az asztalra sok kolbásszal és még több gombával, utána pedig a mákos guba jött. Mára távolra sodródtam Gömörországtól, de ezt a szokást sikerült sokáig az én családomban is megtartani. Persze, azért jó ideje már a karácsonyi hal sem hiányozhat nálunk sem az ünnepi asztalról. Ön a Hont vidéki Bakabányán, majd Gután és Somor- ján gyakorolta hosszú évekig a lelkészi hivatást. Ehhez mit kapott útravalóul az édesapjától? Tényleg sokat. Például azt láthattam nála, hogy a természetes életmódja révén lelkészként sem akart sohasem szen- tebbnek, kegyesebbnek tűnni. És szintén tőle tanultam a lelkészi szolgálat tankönyvekben nem szereplő, viszont az istentiszteletek zökkenőmentességét segítő „fogásait”. Mint ahogy azt is, hogy ez a pálya a szó legszorosabb értelmében hivatás. Ugyanis kiállni a hívek elé, prédikálni csakis az érthetőség követelményének eleget téve, világos gondolati ívben építkezve szabad. A pulpitust sosem tanácsos összetéveszteni az akadémiai székfoglalóval, amikor a szószék alatt szinte kizárólag a teológia tudós professzorai ülnek. A mindennapokban az egyszerű hívőket, gyakran a fiatalokat kell megszólítani, s éppen ennek készsége teszi a lelkésztjó lelkésszé. A hétköznapok szóba jötte kapcsán itt illendő kíváncsiskodnom: a hazai magyar evangélikus hívőket mennyiben érinti az az élénknek mutatkozó vita, amely Szlovákiában az ágostai hitvallású lutheránus egyházban nyáron került felszínre? E disputa lényegéről nehéz tömören szólni, elvégre az egyház esetleges szakadását jövendölő aggály nem annak illetékes fórumain, hanem a véleményformáló szlovák napilapok egyikének egész oldalas cikkeként jelent meg. A valóságban ez a diszkusszió néhány lelkész, egy-két lelkészcsoport belső vitája, aminek a gyülekezetekben nincs lecsapódása. Ha mégis, akkor csak annyiban, hogy sokan csodálkoznak, miért került ez a szürke polémia nyilvánosságra. Hány tagja van az evangélikusok közösségének Szlovákiában? A 2001-es népszámlálás adatai szerint kis híján 324 ezer lélek. Ebből, Pozsonytól Nagytárkányig, a magyar evangélikusok száma 12-15 ezer fő. Színmagyar gyülekezet, sajna, csupán pár van, így például Balogpádáron vagy akár Sajógö- mörben. Ugyanakkor Pozsonyban viszont háromajkú a gyülekezet: szlovák, magyar és német. Az evangélikus egyház hogyan áll a magyar ajkú lelkészek számának tekintetében? Rosszul. A szükségesnél jóval kevesebb a magyar vagy a magyarul is tudó lelkészünk. Ezért Szlovákia déli határának mentén több helyütt is - például Révkomáromban vagy Ipolyságon és környékén - kisegítés enyhít a gondokon. Ide Magyarországról járnak át a lelkészek, szlovák paptársaik viszont az ottani szlovák evangélikus hívőket szilárdítják hitükben. A jövőt tekintve sem biztató előjel, hogy hozzánk, a pozsonyi teológiai karra csak elvétve jönnek egyetemi tanulmányaikat végezni a magyar, esetleg magyarul is tudó diákok. így a hazai magyar evangé- likusságnak mind a jelenben, mind a jövőben is számottevő paphiánnyal kell szembenéznie? Sajnálatosan igen. Pótolni ezt az űrt csupán úgy lehetne, ha minden magyar vagy többségében ilyen ajkú gyülekezet a saját soraiból tudná kinevelni a már ma is erősen hiányzó, de legfőképpen leendő lelkipásztorait. Bár erre, sajnos, egyelőre a szükségesnél sokkalta kevesebb jó példa mutatkozik. Annak pedig végképpen nem örülünk, ha magyar ajkú hallgatóink egy-egy tanulmányi évre Budapestre mennek, ahol azután - a szlovákiai evangélikus közösségektől elfordulva - ott is feledkeznek... E jelentős lelkészhiány dacára a felföldi magyar hívőkben él az egyházuk iránti bizalom? Evangélikusainkban két adottság okvetlenül megvan: részint az igény, részint pedig lélekszámában az a mag, amely az összetartó erőt jelenti. Gondolom, ez utóbbit segíti, hogy a hívők zöme látja: az egyház vezetőiben ott a törekvés a paphiány adta napi gondok csökkentésére. Nem kevésbé jó hír, hogy már az előkészületek záró szakaszában van a szlovákiai és a magyarországi evangélikus egyház együttműködési szerződése, amely a hívők számára a jelenleginél sokkal kielégítőbb lelkészi szolgálatot is garantálhatja majd. Ön, professzor úr, a héber mitológia és történetírás, a zsidó és keresztény vallás szent könyvének, az ótestamentumnak Európában elismert, jeles szakértője. Vajon miért érdemes mai világunkban is odafigyelni tanulságaira, és persze távolról sem csak karácsony táján? Tény, a megnevezésében rögtön ott díszeleg az „ó”, ennek ellenére ez mégsem egy elaggott, pusztán muzeális értékként kezelendő szöveggyűjtemény. Pont fordítva, nagyon is időszerű, hiszen teológusként azt mondom, hogy nemcsak Isten kinyilatkoztatását tartalmazza, hanem bemutatja az embert is működés közben. Az én számból ez a fogalmazás kissé meredek, ám tény: kitűnően láttatja, hogy milyenek vagyunk, így ne is tápláljunk illúziókat sem önmagunkról, sem önmagunkkal szemben. Ne tegyük, mert mindenkiben megvan s ott munkál az az Ádám és Éva, aki csak-csak odanyúl a tiltott gyümölcsért, hiszen azt hiszi, hogy ami tiltott, az a jó. Ahogy valamennyiünkben ott rejtőzik az a Káin, aki először irigy, aztán mérges, mígnem gyilkolni képes. Mindannyiunkban ott mocorog a bábeli toronyépítő, aki úgy érzi, hogy a fölső határ csakis a csillagos ég, s addig meg sem szabad állni... Az ótestamentum nagyon realisztikusan tárja elénk a hiteles valót: ilyenek vagyunk, ezért szorulunk Isten kegyelmére. Épp azért hát, mert ilyenek vagyunk, szeretnék visszakérdezni pályájának gyakorló lelkipásztori időközére. Előfordult, hogy lelkészként sem tudott valakinek tanácsot adni? Megtörtént ez is. Bár a rázós élethelyzetek zömében a gyülekezeti tag előnyére válik, ha egy lelkésszel is megbeszéli a problémáját. Ugyanakkor ide tartozik az is, hogy jó, ha a lelkész viszont kerülni tudja a teológia legnagyobb kísértését: hogy a pap mindent tud, így bármikor előhúzhatja az előre sejtett sablonválaszokat. Én továbbra is a közös válasz- és megoldáskeresésben bízom, hiszen a lelkészi szolgálat éppen a párbeszédben valósul meg. A teológia kimondottan igényli a dialógust. Főként hétköznapi találkozásainak prizmáján keresztül milyennek ítéli rohanó világunk emberi kapcsolatait? Hiba lenne általánosítani, elvégre jómagam is pusztán egyszerű földi halandó vagyok, én sem kívülállóként szemlélem ezeket a dolgokat. Kérdezhetném így is: milyenek vagyunk egymáshoz? Olyanok, mint bármikor máskor, vagy akár a jóval korábbi időkben. Közhely a fiatalokat szidni, de aki utánanéz az ókori irodalomban, az láthatja, hogy már a görögök meg az egyiptomiak is ugyanezt tették... A különbség annyi, hogy az emberi gyarlóságnak, bűnnek, esendőségnek mindig más és más megnyilvánulásait tapasztalni. Eszerint dőreség a neves szlovák filozófus, Egon Gál intelme, miszerint a vallás az értékek kincstára, csupán meríteni illenék belőle? Alapvetően fontos, hogy mindenki tudatosíthassa: hol találja ezt a bárki számára hozzáférhető kincstárat! De bottal odaverni senkit sem lehet. Egy papnak karácsonykor ezért pontosan arról kell beszélnie: Isten üdvözítő kegyelme annak ellenére jelent meg minden ember üdvösségére, hogy mi ezt meg sem érdemeljük. A karácsony eljöttével ezt kapjuk a kegyelem felső fokaként - hiszen nem mi vagyunk a jóaka- ratúak, hanem Isten jóakarata terjed ki ránk. Van helye az őszinte szeretetnek a modem idők hajszájában? Ha a szeretet nem sugárzik, az elsősorban a keresztények bűne. Egyszerűen jusson csak eszünkbe, hogy a Hold a rásu- gárzott fény ötödét tükrözi vissza. Nos, ha mi, a Holdhoz hasonlóan, a föntről kapott szeretetnek csak húsz százalékát sugároznánk vízszintesen tovább, azonnal jobbá válna a világ! Karácsonyainkat így is átlengi a tapintat, a szeretet; legalábbis külsőleg. Utána viszont, mintha az ajándék- csomagokkal megszabadultunk volna mulasztásainkkal elegy vétkeinktől, egymásnak feszülünk, közömbösek vagyunk, már másod-harmadnapra elillan a varázs... Hamis hát ez az ünnep? Nem. Már az is jottányi előrelépés, ha rádöbbenek, hogy mulasztásaim vannak, s megpróbálom azokat jóvátenni. Megközelíthetjük ezt a sugallatot pozitívan is, elvégre a jobbik énünket mutatjuk, mutattuk a világ felé. És ha ezt csak két napra is elő tudjuk venni, remélhető, hogy az esztendő többi napján is megtesszük. Rávezethet bennünket erre az útra, ha ünnepnapi megtérésként észrevesszük: Isten megosztja velünk örömét, hiszen a szeretete testesült meg Jézus születésében.
