Új Szó, 2011. december (64. évfolyam, 277-301. szám)
2011-12-13 / 287. szám, kedd
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011. DECEMBER 13. Keddi faggató 9 Magyar Béla: Már évtizedek óta jótékonykodom. És bár számomra ez jóleső teherrel járó napi feladat, mégis úgy érzem, hogy nem tettem eleget... Szabadok vagyunk, de nem jobbak Ki tudja, vajon a közömbösségünk vagy pusztán rohanó világunk állandó hajrája okán, ám az idén a szükségesnél, a joggal reméltnél bizony jóval kevesebb szó esik/esett arról, hogy 2011 az önkéntesség, a jótékonykodás éve! MIKLÓSI PÉTER Egy októberben közzétett uniós felmérés szerint Szlovákiában tavaly a lakosság 12 százaléka, azaz több mint 650 ezer ember élt a szegénységi küszöb alatt. Ez százezer fővel több, mint egy esztendővel korábban. Az európai országok lakosságának vásárlóerejét tekintve pedig Szlovákia a nemzetközi összehasonlítást tükröző lista sereghajtói között keresendő. Különös hát a világ: ha az ország régióiból érkező sajtóhírekre figyelek, jobbára győzelmi jelentések; ha a dolog mélyére tekintek, a társadalom alagsorában összeomlással fenyegető, háló nélküli reménytelenség. Noha van, aki még kapaszkodik, reméli, hogy kimenekülhet belőle; más MÁR elfogadta életformájának, s nem tud (ki- látástalanságában nem is kíván?) változtatni rajta. Ők a tartósan mélyszegények, ráadásul nemegyszer hajléktalanok is. Viszont a teljes összkép mintha arra lenne jó, hogy (a jelenleg még) a szociális küszöb fölött élő jelentős többség észrevegye, megtanulja: mitől akarja megóvni magát. Illetve - nem csak a jótékonykodás évében - hogyan és mivel tüdja/tudná segíteni a létminimum alatt és az igazán szegény csoportokban tengődőket. Az érsekújvári Szent Kereszt Felmagasztalá- sa plébániatemplom közösségi helyiségében erről beszélgetek Magyar Béla önkéntes szociális aktivistával, a városi szabadidőközpont munkatársával, hitoktatóval és szímői kántorral. Sajnos, a karácsonyvárás felfokozott hangulatában is hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy sokan töltik magányosan, sőt, kita- szítottan ezeket a napokat. Tapasztalataira utalva kézenfekvő a kérdés: fertőz-e a jótékonykodás? Bízom benne. Hiszen nemcsak a pénztelenség, a kiúttalanság, a csüggedés, a hajléktalanná válás gyakran előforduló eseteivel találkozom, hanem - szerencsére - az emberbaráti érzések megnyilvánulásaival, a filantrópia példáival is. Nemegyszer megtörténik, hogy az adakozók engem keresnek meg közvetítőként. Épp a minap bízott meg valaki, hogy a rászorultak között osszak szét egy, az értékét tekintve négyszáz eurót érő adománycsomagot. És az ilyen jellegű jószívűség azért manapság sem olyan ritka, mint a fehér holló. Aki ilyen csinos összegben adományoz segélycsomagot, miért teszi? A lelkiismeretét nyugtatja vele? Udvariatlanság volna efelől érdeklődnöm. Nekem az a dolgom, hogy megköszönjem, és igazságosan szétosszam az adományt a célcsoport rászorulói között. Persze, akadnak beszédesebb adakozók is, ők megnyílnak előttem, és jólelkű- ségük okait megosztják velem. Ön miért fogott bele ebbe az önzetlenséget igénylő munkába? Éspedig még valamikor a múlt század hetvenes éveiben? Mert már a szocializmusban is voltak családok, akik támaszra szorultak. Igaz, a hivatalos berkekben erről akkoriban még nemigen esett szó. Egyszerűen nem volt kívánatos, hogy valaki nyüvánosan pedzegesse az ilyesmit. Ezért ha nem is titokban, de inkább a „színfalak mögött” osztottunk ennivalót, ruhaneműt, segítettünk bútorral. Amikor aztán a rendszer- váltást követő hetekben már nem kellett pecsétes engedélyt kérni a karitatív munkához, 1989 karácsonyán Orosch püspök úrral - aki akkoriban ebben a templomban plébános volt - karácsonyestére magányosan élő embereket hívtunk meg ide, a közösségi helyiségbe. Összejöttünk úgy hatva- nan, de már az első hajléktalan is betért körünkbe. Egyetlen esztendővel később pedig egy tucatnál is több hajléktalan vacsorázott velünk szenteste. Történt valami Magyar Béla életében, amiért bő három évtizeddel ezelőtt érdemes volt belevágnia ebbe a sziszifuszi munkába? Hétgyermekes családból származom. Otthon megszoktuk az egymás iránti odafigyelést. Ahogy azt is gyorsan megtanultuk, hogy a szüléink akarva-akaratlanul sok mindenre nemet mondtak, meg azt, hogy nem szabad, ami más családokban esetleg természetesnek tűnt. Része volt nélkülözésben is? Nem, legalábbis a szó eredeti értelmében. De a hónap végére bizony szűkösen maradt vagy egyenesen hiányzott a konyhapénz. Ilyenkor a szomszédok szoktak kisegíteni bennünket. Apám egyszerű építőipari munkás volt, és bár hazaadta a fizetését, azt alaposan be kellett osztani. És a kiadások sorrendjét meggondolva soksok dologról lemondani. Önben innen a jótékonykodás iránti hajlam? Valószínűleg igen. Gyerekkoromban a családunkban nagy összetartást tapasztaltam. De az én saját családomban sincs ez másképpen, hiszen a karitatív munkából a feleségem szintén kiveszi részét, és a felnőtt lányaink is besegítenek. Mikor kezdett komolyabban odafigyelni az élet árnyoldalaira? (Somogyi Tibor felvétele Fiatal felnőttként. Talán sorköteles katona koromban. Amikor leszereltem, akkor egy kisebb vallási közösséghez csatlakoztam, ahol tudatosan elemezgettük az élet szociális megpróbáltatásaival járó gyakorlati gondokat. Következő lépésként a Korec püspök úr által irányított illegális egyházi mozgalomba is bekapcsolódtam. Akkoriban külföldi misszióra készültünk, s közben teológiai tanulmányokat folytathattam. Eközben sikerült komolyabban elmélyednem abban a felismerésben, hogy mennyire lényeges a közös segítség- és kötelességvállalás, ü- letve embertársaink hibáinak, gyengéinek megértése. Saját gyermekkorom után fokozatosan felnőttként is rádöbbentem, hogy lemondani valamiről távolról sem akkora áldozat. Hasonlóan gondolkodó társaimmal feltérképeztük a rászorulókat, a társadalom elesettjeit, akiknek a hetvenes-nyolcvanas években talán nem is mindig az anyagiakra, hanem inkább emberi támaszra volt szükségük. Manapság viszont rengetegen vannak, akik bonyolult, már-már kilátástalan anyagi és egyéb szociális körülmények között élnek. Mi, többiek, a jobb sorban élők észrevesszük őket? Vagy észrevenni észrevesszük, „csak” nem látjuk?! Jézus mondta: van szemük, de nem látnak; van fülük, de nem hallanak. Tény és való, hogy megszámlálhatatlanszor szelektíven látunk, szelektíven hallunk. Ám még ha észre is vesszük a társadalom peremére, a létminimum alá sodródot- takat - az önmagában nem elég, mert látni is kell, azaz befogadni a jótékonyságra ösztönző emberbaráti érzést, a lelki megszólítást. Sajnos, ehelyett ezer okot tudunk felhozni, hogy éppen most és éppen itt miért nem segíthetünk a rászorultakon. Vagy sommásan ráfogjuk az illetőre, hogy bizonyára önmaga tehet életének sanyarú fordultáról; noha halvány fogalmunk sincs az illető elszegényedésének, utcára kerülésének, csőlakóvá válásának, koldusbotra jutásának igazi okáról. Pedig Pál apostol arra figyelmeztet, hogy el kell viselnünk, el kell szenvednünk egymást, ami napjainkban egyben azt is jelenti: azzal azért érdemes elővigyázatosnak lenni, ki fölött és miért törünk pálcát. Szavaiból azt vélem kiérteni, hogy nemcsak „nem láljuk” mások szembeszökő szegénységét, hanem tapintatlanul el is megyünk mellette. Hát el. Nagyon gyakran. És számtalan okkal-indokkal igazoljuk önmagunkat a lelkiismeretünk előtt. Ami kifogásként abban a pillanatban akár igaz is lehet, csakhogy az életben, az emberi sorsok tekintetében az igaz nem elég, az igazságosság kell! A huszonegyedik század második évtizedében és nem csak a jótékonykodás évének tizenkét hónapig tartó jó szándékú buzgalma ürügyén kérdezem: miért nem vált természetes életfilozófiánkká az arra szorulók segítése? Mert a hétköznapok óriási zűrzavarában valahogy fölöslegesnek tartjuk a mások iránti jót. Pedig az a lelki harmónia, ami a jótékonykodás akár legkisebb jeleihez, legelemibb formáihoz vezet, kizárólag rajtunk múlik. Hogy egyéni lehetőségeinkhez mérten adakozzunk, hogy jót tegyünk valakivel, annak indítékát csakis önmagunkban találhatjuk meg, s ez késztethet a cselekvésre. Pusztán sajnálkozva észrevenni más ember nehéz helyzetét, utána hidegvérrel továbblépni, az bizony szemforgatás. Önnek mit ad az esztendők hosszú során végzett karitatívmunka? Egyelőre az örökös hiányérzetet. Számomra ez jóleső teherrel járó napi feladat, mégis úgy érzem, hogy még távolról sem tettem eleget. Mások, a társadalom többsége miért nincs ezzel ugyanígy? Mert sokszor talán saját magunkat, a bennünket mozgató erőket sem ismerjük. Pedig olykor elég lenne úgy leülni megbeszélni egy problémát - akár egy hajléktalannal -, hogy nem feltételezzük a másikról eleve a legrosszabbat, így lehet, hogy inkább csak önmagunkkal kellene átbeszélnünk egyet-mást, hogy nyitottak legyünk a mások iránti jóindulatra. Vagy akár a sorsmentésre. Felhozna ez utóbbira példát is? Mondjuk legszebb élményét! Ez a munka nemcsak gond, hanem sok szép élmény forrása is. Nehezen választanám ki, mondjuk, a legszebbet. De mindennemű példabeszéd helyett, felhozhatok egy történetet. Gondolom, emlékszik arra a fiatalemberre, akivel véletlenül találkoztunk kint a téren, mielőtt beléptünk ebbe a terembe. Hát ez a legény négy éve az egyéni higiénia, a viselkedésmód, a környezettel való kapcsolattartás tekintetében a hajléktalanok legriasztóbb típusa volt. Rongyos, koszos, mindennek tetejébe a hajléktalan lét kellemetlen illata lengte őt körül, egyszóval olyasvalaki, akit mindenki messze ívben elkerült. így ment ez egészen addig, amíg rábírtuk őt, hogy másnap kezdjen el újságot árulni, a hajléktalanok havilapját. Amikor ráállt, elvittem, tiszta ruhát adtunk rá, szálláshoz segítettük - és harmadnap már ő jött beszámolni, meg egy újabb adag „Nota Bené”-t kérni!... Maga is láthatta: ma már kommunikál az emberekkel, a külleme is elfogadható, a társadalomtól sem szigetelődik el, és a lehetőségekhez mérten továbbra is tartja magát, Akkor hát legyen most a riporter dolga eldönteni, hogy ez siker vagy élmény. Akár kívánságot is tud teljesíteni? Azt nem. Viszont az én kívánságom az lenne, hogy legalább az intézmények révén működtetett karitatív segítség - egyszer városi, másszor regionális vagy akár országos szinten - ne legyen esetleges, olykor szalmalángszerű, hanem végre reális adatokon és elemzéseken alapuló, átgondolt stratégia. A különböző szintű és eredetű szociális munka ugyanis nemcsak jószívűséget, megértőén segítőkész jóindulatot kíván, hanem rendszert. Mind a létminimum alatt élők, mind az annál is kiszolgáltatottabb helyzetű hajléktalanok bizalma a társadalom iránt csak ilyen alapokra épülhet. Mit tart kudarcnak? Vagy ez a küzdelem egyenesen Don Quijoté-s délibábkerge- tés, esetleg pusztán háryjá- noskodás? A helyzet komolysága, a szaporodó szegénység láttán ez a dilemma bennem is megvan. Viszont pusztán önmagámról beszélve: az élet sok egyéb és jobbára fölösleges kísértésétől óv meg a karitatív munka. Nemes teher ez, ha tiltanák sem hagynám abba. Olyasmi, ami időben, térben és lelkiekben is megszólít. Akik kapják a segítséget, ők hálásak? Egyikük fázik, másikuk magányos, a harmadik hajléktalan, nagyobb fagyokban esetleg pályaudvarlakó... A hála azon múlik, mit akarunk érteni annak fogalmán. Egy köszönöm, az természetes, a hálálkodás ritkább, hiszen egy tartósan hajléktalan már a saját érzelmeihez sem tud őszinte lenni. Élethelyzetükből adódóan inkább azt próbálják felmérni: esély van-e a máskori segítségre is? Karácsonykor is kinéz a hajléktalanok közé? Hogyne. Kimegyek a vasútállomásra is, nem idős-e ott valaki a hajléktalanok közül. Ide, a közösségi terembe hetvenen- nyolcvanan jönnek el ünnepi vacsorára. Az étel és az apró ajándékcsomag mellé mindenki ruhát, cipőt is választhat magának. A szenteste egy különös ünnep: a megajándékozottaké és az őket megajándékozó befogadóké. És a „hajléktalanünnep” elmúltával? Ä rendszerváltás óta, jótékonykodás dolgában, mennyiben sikerült megváltoznunk? Szabadok vagyunk, de nem jobbak. A lelkűnkben, a szívünk csücskében még nem vert gyökeret a gondolat, hogy minél többet segítek másokon, annál boldogabb leszek én. Mert adakozni csak szere- tetből lehet. Kalkuttai Teréz anya szavaival; tegyél jót - és jóvá válsz.
