Új Szó, 2011. december (64. évfolyam, 277-301. szám)
2011-12-10 / 285. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011. DECEMBER 10. Szalon 19 Férfitudósok leleplezve - a Bécsi Egyetem privát panteonja kicsit másként: Marlene Gerber egyetemista és csapata rendezésében Egy ideig-óráig tartó esztétikai korrekció A Bécsi Egyetem főépületének legnagyobb, árkádsoros udvarában, körös-körül a kerengőszerű oszlopsorok mentén, a pazar gipszstukkós keresztboltozatok alatt mind a mai napig ott sorakozik az intézet büszkeségválogatottja: nagy gonddal kivitelezett, élethű mellszobrok és domborműves portrék. CSANDA MÁTÉ Bronzba öntve, kőbe faragva, emléktábla formájában, testes- cirádás talapzaton. Mind-mind bécsi illetőségű kiválóság, tudós, felfedező és tanárember. Csupa doktorált és habilitált alak, komoly és komor ábrázatú professzorok, távolba révedő tudós tekintetek, pajeszok és barkók, összeráncolt homlokok és elegánsan megkötött márvány nyakkendők. Itt is, ott is a nevükhöz biggyesztett találmány vagy legalábbis egy jól hangzó tudományterület olvasható. Turistacsalogató kirakatfigurák, egy boldog béke- időkbeli emlékgyűjtemény. Azokról, akik vitték valamire, akikre méltán lehet büszke az ember. Az Alma Mater Rudol- phina saját kis panteonja (a nyolc darab Nobel-díjas úriember egy külön kis szentélyt kapott, ők a főbejárat felőli fedett hallban csodálhatok meg). Egy novemberi reggelen az egész helyzet árnyalatnyit változott. Egy tettre kész akciócsoport, pár fiatal szeminarista, fogta magát és csavart a történeten. A tudós pasasok arcaiból mind-mind közlési felület vált: most kis ideig az összes férfiarcot egy rámenősen, cseppet sem finomkodóan odaragasztott papírlap borítja, rajtuk női képmások, női nevek, női történetek, női elsőségek, érdemek és munkásságok. Ók az Universität Wien félig-meddig elfelejtett vagy csak kevésbé kultikus alkatú tudósai (tudós hölgyei), asszonyai, akik közül valami oknál fogva egy sem volt elég ahhoz, hogy arcát bronzba öntsék vagy kőbe faragják. A tisztogatóakció nem kímélt senkit. Mindenkire, minden arcra osztottak egy szerepet: Petzval József, Ján Kollár, Christian Doppler, Tomáš Garrique Masa- ryk, Sigmund Freud, Franz Brentano, Ludwig Boltzmann, Richard F reiherr von Krafft-Ebing - egyikük sem maradt megkímélve. A legújabb keletű büszt, Sir Kari Popper kedves, szimpatikus, kissé talán szenilisnek ható képmása sem. Sőt még az annak idején Bécsből kiutált Semmelweis Ignác robusztus gránitarcára is jutott egy A4-es formátumú kritikus kommentár. És akkor essék szó a hölgyekről is, az elfelejtett arcokról és történetekről, ahogyan azok a papírlapokon is megjelentek: Marietta Blau fizikus, a részecskekutatás egyik korai úttörője. Vagy a pozsonyi születésű Sibylle Bolla-Kotek jogtörténész, Ausztria történetének első nő jogászprofesszora. Gabriele Wartensleben, aki első hölgyként doktorálhatott a bécsi egyetemen, klasszika-filológia szakon. Lise Meitner atomfizikus, aki ott serénykedett a maghasadás felfedezésének pillanataiban, és aki laboratóriumi asszisztensként a világ vezető tudósembereinek dolgozott a keze alá. Ruth Glass szociológus, a dzsentrifi- káció elméletének kidolgozója. Vagy a trencséni felmenőkkel rendelkező Elise Richter, a romanisztika professzora, aki 1905-ben a bécsi egyetem történetében első nőként habilitált (1938-ban a Rassengesetz intézkedései őt is megfosztották állásától, 1943-ban a theresien- stadti gettóba internálták, ahol még abban az évben meghalt). Csupán egynéhány a sok-sok említésre méltó személy közül. Mindez így együtt csak egy tiszavirág-életű korrekció, rektori engedéllyel, félpartizán módon, egyik napról a másikra. Egy szomorúan szellemes (leleplezési kísérlet, amúgy meg egy érdekes tanulság, ha csak egy kávé- meg cigarettaszünet erejéig is. Az akció nyomait egyébként alig huszonnégy óra leforgása után szépen el is takarították. Ahogy a katolikus egyház is számon tartja a mindenszenteket és az aprószenteket, így itt, ugyanebben az udvarban is létezik a nőknek egy „közös” emlékhelye: a füves részen egy mereven ülő márványalak, a mindenkori múzsa megtestesítése, még a századforduló szellemében: magától értetődően nőt ábrázol: az inspiráció, az ihlet alakja, aki, ugye, rendszerint ott munkálkodik a sikeres férfitudósok mögött. Iris Andraschek alkotása erre a beidegződésre reflektál: a Der Muse reichťs nevet viselő mű nem más, mint egy kőkockákba foglalt árnyék, amelynek sötét körvonalai mintha egyenesen a szoborból indulnának ki: csakhogy cseppet sem a réveteg, szende múzsa mását látjuk: az udvar kövezetén egy tettre kész, energikus, tüntető-pogózó, harcra hívó szüfrazsett hosszan elnyúló alakja rajzolódik ki. Mint akinek eszében sincs magát a merev fáraópózban szendergő asszony testéhez igazítani. Mint aki úgy, ahogy van, örökre megelégelte a múzsáskodást. (Képek: Marlene Gerber