Új Szó, 2011. november (64. évfolyam, 253-276. szám)
2011-11-05 / 256. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011. NOVEMBER 5. _______________________________________________________________________________________Szombati vendég 9 Jan Saudek: „A tökéletest soha nem éri el az ember, de kötelessége mindent megtenni, hogy a közelébe férkőzhessen. Egyszer már majdnem megvolt..." Elmúlt hetven, mégis nagykanállal eszi az életet Milos Forman és Václav Havel mellett ő a harmadik cseh, aki előtt mélyen meghajol a világ. A gentleman. A showman. A bohém. A provokátor. A hedonista. Az erotomán. A pozőr. A hetvenhat éves prágai fotográfus: Jan Saudek. SZABÓ G. lÁSZLÓ Több százan tolonganak a Mihály-kapu alatti pincegaléria falai között. Jan Saudek Pozsonyban. Hatalmas érdeklődés. Hagyom, sodorjon a tömeg. Nézem a képeket. Újat, frisset alig látok köztük, a kíváncsiság, az elismerés jelei mégsem halványulnak az arcokon. Elmaradhatatlan piros ingjében a Mester. Izzó szempár, tüzes vér- mérséklet. Pár méteres távolságból úgy tűnik: semmit sem változott az elmúlt évek során. Közelebbről aztán módosul a kép. Puhábbak a vonások, tel- tebb az arc, s még csak találgatni sem kell, mi okozza mindezt. Vannak szertartásszerű történések az életében? Minden este megiszom negyed liter whiskyt. És egy sört is. Ül a tévé előtt és... ... nem nézek tévét. Nem érdekel. Illetve csak akkor, ha benne vagyok. Ha műsort vezetek. Ha én kérdezhetek másokat. Akkor igen. Egyébként egyáltalán nem hiányzik. Én az életet mindennél jobban szeretem. Sokan, főleg az öregek azt mondják: az élet rövid és keserű. Szerintem meg hosszú és édes. Whiskyvel különösen. Este hét körül fogom az üveget, és töltök magamnak. Először. Aztán másodszor, harmadszor. .. és akkor felszáll, és egyre magasabbra emelkedik velem a léghajó, és az nagyon jó. A legtöbben ilyennek képzelik. Ilyen „röpködősnek”. Hogy úgy váltogatja a nőket, mint a zokniját. És hogy mindegyiknek kocsit veszek. Hát nem! Nem mindegyiknek. Csak aki igazán megérdemli. De dolgozom is eleget. Még fiatal srácként, gyári munkásként sem güriztem annyit, mint most, amikor már tényleg pihenhetnék. Kilencedik, vagy tévedek... a tizedik gyereke mellett? Kilencedik. Vagy tizedik? Jó lenne már egyszer tisztán látni az önjelöltek között, akik azt állítják, én tettem anyává őket. Jelenlegi párja, két legifjabb gyermekének édesanyja szerint ma sem tölt otthon minden estét. „Sosem lehet tudni, mikor jön haza - nyilatkozta -, vagy ha nem jön, meddig marad távol? Nagyon nyitott kapcsolat a miénk, legalábbis Jan részéről. Hűtlenségnek csak azt tartja, amit elhallgat, de sok mindent elmond, amit viszont nem mindig tudok szó nélkül lenyelni. Mentségére legyen mondva: figyelmeztetett. Szólt, hogy mire számítsak, ha beköltözöm az életébe.” Igen, már az elején, kapcsolatunk első hetében elhagyhatott volna, mégsem tette. Szeret. A két gyerek is erős kapocs köztünk. Nálam ők állnak az első helyen. De ha iszom, másra figyelek. Nem vagyok az az apa, aki a nap huszonnégy órájában használható. Főleg altkor nem, ha egy hölgy érkezését várom. Akit fotózni fog. Vagy nem. Vagy csak másnap. De addig is történhet sok minden. Még „az” is? Bármi. „Annyira karizmatikus és olyan a dumája, hogy pillanatok alatt leveszi a lábáról az embert.” Ezt is a mostani párja nyilatkozta, aki újságíróként csengetett be önhöz, és egy pohár bor után már a szeretője volt. Pontosan így történt. Szívesen részletezném, mi zajlott le köztünk, de aki ismeri a képeimet, az úgyis el tudja képzelni. Élete legnagyobb szerelmét meg tudja nevezni? Az ikertestvérem. Kája Saudek, a népszerű képregény-rajzoló. Nincs ebben semmi perverz. A szerelemben minden megengedett. Szépek voltunk és fiatalok. Ő volt az egyetlen férfi az életemben, akivel mindenben egyetértettünk. A férfiak még a szexben sem egyszerűek. A nőkkel sokkal könnyebb. Mégis egy nő miatt került a pincébe. Ki merem mondani: az első feleségem miatt. Szakítottunk, és mert nem tudtam máshova költözni, a házunk pincéjében húztam le hét évet. De ennek is megvolt a maga jelentősége. Ott fedeztem fel a nagy falat. Mállóit volt és dohos, az enyészet legszebb színeiben pompázott, és az lett a stílusom legmeghatározóbb jele. S a rubensi idomok, a hatalmas női tomporok, húsos combok, buja vénuszdombok. De ugye, ismeri Veronikát? Sárát ismerem. Veronika. Absolut Vodkával a kezében. És tüzes karddal a másikban. Ő már nem olyan kövér, bár szép telt a hátsója neki is. Nekem ő a szépség megtestesítője, nem a sápadt, vértelen, csontra fogyott modellek. Ahogy Kundera úja, hogy „az élet máshol van”, úgy én is azt állítom: a valódi szépség máshol van. Az az ideál, amelyet a női magazinok hirdetnek úton-útfélen, bulimiába, anorexiába kergeti a nőket. Depressziósak lesznek, és az öngyilkosság gondolatát fontolgatják. Őrületes tévedésben a világ. Tessék megnézni a régi nagy mesterek festményeit. Ugyanazt hirdetik, mint én. A női szépségnek ugyanazt a formáját. Pár évvel ezelőtt még ön is masabb, csontosabb volt. Ne csodálkozzon rajtam. Tényleg rendszeresen iszom, és tömöm is magam. Imádom a füstölt húst, a sonkát, és azt meg is kell locsolni valamivel. A legjobb hard likőrrel. A kondiján is érzi a változást? Kínzóm és gyötröm magam. Folyamatosan. Tíz kilométereket futok, nyomom a fekvőtámaszokat, hogy ne legyen sörhasam, nem használom a liftet, gyalog járok a nyolcadik emeletre, s a legtöbbször jól megpakolva, de még ez is kevés. Néha tényleg úgy nézek ki, mint egy szétsült krumpli. Mégsem habozott, amikor hetvenkét évesen egy festői csehországi erőd udvarán kétszáztizennyolc mezítelen embert fotózott. Miután beállította őket, ön is teljesen levetkőzött. Ez nem történhetett máshogy. Meg kellett mutatnom nekik, hogy engem sem zavar a meztelenség a természetes viselkedésben. Közben persze eszembe jutott az édesanyám, aki hatvanegy évesen, amikor el akartam csalni az uszodába, azt mondta: „Az én koromban már nem vetkőzhet le az ember még fürdőruhára sem.” Van benne valami. Az ember sok mindenről képes elfeledkezni. A koncentrációs táborokban, sőt még Irakban is mivel tudták a leginkább megalázni az embereket? Azzal, hogy levetkőztették őket. Engem nagyon sok támadás ért már a képeimen látható meztelen testrészek miatt. Sokan még ma is vén kujonnak titulálnak. Vagy perverz disznónak. Nem tudom, mit hozzak fel a védelmemre. A testvérem mondta egyszer, hogy: „Te olyat teszel, amire kevesen vállalkoznak, s hozzá még szórakoztatod is az embereket.” Szeretném hinni, hogy igaza van, bár tudom, sokan megvetnek a képeim miatt. Főleg azok, akik szintén megtennék ugyanezt, csak úgy, hogy ne derüljön ki. Tehát titokban. Nem érez szikrányi ellentmondást sem abban, hogy míg mások az erotika lovagjaként emlegetik, addig ön félénk, szemérmes embernek tartja magát? Az erő is szemérmes. Néha ugyan teszek egy-két provokatív kijelentést, díszhím azért nem vagyok. Azok a nők, akikkel testközeli kapcsolatba kerültem, tudják, hogy mennyire gátlásos vagyok - olykor. Az erőszaktól és a természetellenestől valósággal rettegek. Abban sem látok semmi rendkívülit, hogy elmúltam hetven, amikor újabb gyerekem született. Én csináltam őt, nem a véletlen műve. Vágytam erre a gyerekre. Lehet, hogy tényleg önző állat vagyok, de úgy érzem, vele, általa meg tudom hosszabbítani az életemet. Hogy mehetek tovább az utamon. Hogy nem hagyhatom abba. Nem ereszthetek le. Folyamatosan dolgoznom kell, hogy a gyerekeimnek és az anyjuknak hosszú távon anyagi biztonságot teremtsek. Fedetlen női kebleket mikor látott először? Tizenöt évesen. Vidéken történt, egy halastó partján. A közeli szappangyár nálam idősebb munkáslányai közül az egyik észrevette, milyen kíváncsian fürkészem a felsőtestét, és hirtelen megmutatta. Nagy, telt, fehér keblei voltak, meg is rettentem egy picit a látványtól. Addig csak képeken láttam ilyet, Goya nőalakjai teljesen lenyűgöztek. De ugyanazon a nyáron, amikor ez a frenetikus élmény ért, életemben először a csók ízét is megéreztem. Egy huszonhárom éves lány ölelt magához, és úgy tapadt a számra, hogy elveszítettem az eszméletemet. Kezdetnek gyönyörű. Mondhatnám, őrjítő. Valami hasonlót érez akkor is, amikor aktot fényképez? Nem, nem! Az egészen más helyzet. Aktot fényképezni nagyon nehéz. A meztelenség magánemberként egyáltalán nem okoz gondot, pedig már öreg vagyok, a testem sem olyan, mint régen, ám ha fotózom, és az utolsó ruhadarab is lekerül előttem, rengeteg energiát kell mozgósítanom magamban. Először is őszintén kell csodálnom a modellt, miközben már az jár a fejemben, hogy milyen helyzetet kreálok neki. De nem húzhatom az időt, ha netán nincs kész ötletem, tudnom kell improvizálni, amit ő nem vehet észre. Úgy kell tennem, mintha pontos elképzelésem lenne arról, hogy milyen képet szeretnék készíteni róla. A szappangyári munkásnők közül megörökített néhányat? Őket csak az emlékezetem őrzi. Harminchárom éves volt a hölgy, akinek az ártatlanságomat adtam, amikor még tizenhat sem voltam. Kerestünk egy félreeső zugot a gyárban, ott ejtettük meg a dolgot. Otthon, még aznap este, azt írtam a naplómba: Hányingerem van az öreg nőktől! És tessék! Ma, ha egy hasonló korú hölggyel kerülök bensőséges viszonyba, úgy tekintek rá, múlt egy kislányra. Órákon át képes vagyok gyönyörködni benne. Volt olyan nő az életében, akit őrületbe kergetett? Őrületbe talán nem, de egy hölgy felakasztotta magát miattam. Örökké hívogatott, én meg nem vettem fel a telefont, és ez lett a vége. Később mondta valaki, hogy ne legyen bűntudatom miatta, egyébként is megtette volna. Nemrég egy huszonkét éves lánnyal kezdtem ki. Bár az is lehet, hogy ő kezdett ki velem. Elvesztette a fejét. Úgy belém habarodott, hogy szakított a vőlegényével. Mire ön? Megijedtem. Üzenetekkel, levelekkel bombázott. Nem olvastam el egyiket sem. Menekültem. Nem akartam, hogy ennek is rossz vége legyen. Inkább eltűntem az életéből. Mint annak idején a fele- ségééből. Ott sem láttam más kiutat. Hazahozta a szeretőjét, akit annyira ellenszenvesnek találtam, hogy inkább leköltöztem a pincébe, csak hogy ne találkozzak vele. S mivel nem volt ott más, csak egy bicikli, előbb be kellett rendezkednem. Azt hittem, pár hét után vége lesz a nagy lamúmak, de nem lett vége. Hét évet húztam le a nyirkos falak között. Hiába festettem ki, annyira nedvesek voltak a falak, hogy naponta újabb és újabb foltok jelentek meg rajta. Nappal dolgozni jártam, esténként pedig ott, a pincében szép és kívánatos hölgyek érkezését vártam. Ezek a felvételei később Amerikába is eljutottak. Előbb a képek, aztán én. Már hatvanküencben is kint maradhatott volna. Nem bánom, hogy hazajöttem. Akkoriban már négy gyerekem volt, két nőtől. Később aztán majdnem mindegyikük elárult, elítélt vagy elhagyott, de már ebbe is beletörődtem. Most igazán jól érzem magam. Erős, kedves, elfogadó partnernőm van, aki két gyereket szült nekem, s ha valami érdekes bennem, akkor az, hogy a dédunokám idősebb, mint a legkisebb lányom. Nem kevésbé érdekes az sem, hogy korábbi partnere, akivel több évig élt együtt, most a fia felesége, és neki szült négy gyereket. Sára már a múlt, bár jóban vagyunk. A mát és a holnapot a két kisgyerekem jelenti számomra. Nem szeretném, ha részegen látnának, vagy kiabálni, szitkozódni hallanának. Annak örülnék, ha majd az ő emlékeikben én is úgy élnék, mint ahogy én gondolok az édesapámra. Aki még azokban az órákban is meg tudta őrizni emberi méltóságát, amikor már tudta, hogy fel kell szállnia a halálvonatra. Élete legnagyobb művét, a fotók fotóját elkészítette már? Lehet, hogy soha nem fog sikerülni. A tökéletest soha nem éri el az ember, de kötelessége mindent megtenni, hogy a közelébe férkőzhessen. De látja már a képet? A fejében készen áll? Egyszer már majdnem megvolt. Az utolsó pillanatban lemondtam róla. Túlságosan pa- tetikusnak találtam. Terhes nő szántja a földet valahol a tátrai égbolt alatt. A ló is megvolt, az eke is, minden, az idő is kedvezett, egy belső hang mégsem engedte, hogy megnyomjam a gombot. De még most sem mondtam le róla.
