Új Szó, 2011. november (64. évfolyam, 253-276. szám)
2011-11-29 / 275. szám, kedd
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011. NOVEMBER 29. Keddi faggató 17 Bukovszky László: Húsz esztendeje hajtogatjuk, hogy megbánás nélkül nincs bocsánat. De ehhez meg kell keresni az igazságot. Annak teljes valójában A múltat lehetetlen kiradírozni (Somogyi Tibor felvétele) Huszonhárom éves fiatalemberként, épp 1989-ben, a Vágsellyei Járási Levéltárban kezdte történészikutatói pályafutását. Másfél évtizeddel később, 2003 nyarán Pozsonyban az időközben nemegyszer vitákat is kavaró ÚPN, azaz a Nemzeti Emlékezet Intézetének egyik alapítója. MIKLÓSI PÉTER Ide sorrendben rögtön a második munkatársként veszik föl, és a levéltár létrehozása, kialakítása a feladata, majd a Levéltári Főosztály élére avanzsál. Erről a posztról 2008 januárjában távozik. Pár nappal később már Prágában a hasonlóképpen múltfaggató cseh Állambiztonsági Szolgálatok Levéltárának igazgatója. Annak polcain ösz- szesen közel 20 kilométeren (!) dossziékban őrzik a ’89 előtti kommunista rendszer karhatalmi, titkosszolgálati és katonai elhárítási szerveinek működési idejéből származó - és a tények jelentős hányadában Szlovákiát is érintő - aktákat. Interjúalanyom most a Szlovák Köztársaság Kormányhivatala Kisebbségi Főosztályának vezető munkatársa. Bukovszky Lászlóval beszélgetek. Bő két évtized telt el a rendszerváltás óta. így adódik a kérdés: mindmáig ködös találgatásokban, féligazságokra épülő elméletekben vagy immár tisztán s megnyugtatóan látjuk az 1989 előtti korszak évtizedeinek manipuláló mechanizmusait, megtorló intézkedéseit, illetve az akkori rendszert éltető besúgói, ügynöki, hatalmi struktúráit? Sokan tényleg úgy vélekednek, hogy a rendszerváltásnak mindmáig sincs jól körvonalazódó, meghatározó súlyú olvasata. Személyesen mégis úgy gondolom, hogy ebben a tekintetben a volt Csehszlovákia előbbre jár, mint például Magyarország. Nálunk ugyanis a hazai politikai elit bizonyos kompromisszumok árán, de időben elfogadta azokat az alapvető törvényeket, amelyek lehetővé tették, hogy ráláthassunk erre a társadalom számára neuralgikus problémakörre. Már 1991-ben megszületett az átvilágításokat garantáló luszt- rációs törvény, 1996-ban a kommunizmus erkölcstelenségét kimondó törvény, 2002-ben pedig a Nemzeti Emlékezet Intézetének megalapításáról szóló jogszabály. Mindennek tükrében ezért a valós dilemma az, vajon a mai szlovákiai társadalom kíván-e szembenézni a saját múltjával, vagy sem... És hajlandó? Mondjuk, amolyan közepesen. A lusztrációs törvény a benne megszabott határideig hatályos volt, és a hajdani titkosszolgálat levéltári irataiba való kényelmes betekintés szintén biztosított Szlovákiában. Viszont törvényes keretek közti felelősségre vonás nem történt, s jóvá- tételi bizottságok sem alakultak. A Nemzeti Emlékezet Intézetének, visszamenőlegesen, 1989. december 31-től 1939-ig van jogosítványa kutatni és feltárni a múltat. Ez elegendő időköz? Mára Nyugat-Európa is belátta, hogy mind a náci, mind a kommunista múlt az európai történelmi örökség része, ezért vizsgálódni is ebben a kontextusban tanácsos. Természetesen, mindkét korszakra másmás szemszögből kell tekinteni. Hiszen amíg 1945 után - főként a nürnbergi per révén - megtörtént egy felelősségre vonás, addig 1989-et követően valami hasonló elmaradt. Ezért része az objektív igazságnak, hogy szlovákiai viszonylatban a Tiso-éra fő bűnöseit már a rendszerváltás előtt megnevezték. Bár a marxista történetírás szellemében számtalan dolgot eltussoltak, így például a zsidók deportálását, a vagyonuk szétosztását, az áijásítást és sok mást is. E gazságokat illetően azért most is folyik némi szere- csenmosdatásl... Amit én a történelemírás revíziójaként értelmezek. Ezért lenne fontos úgy módosítani a Nemzeti Emlékezet Intézetéről rendelkező törvényt, hogy az egészen a müncheni döntésig, U- letve 1990. február 15-éig, az akkori Állambiztonsági Hivatal megszűntéig bővíthesse kutatásainak mezejét Az erre vonatkozó törvénymódosítási tervezet készen várja sorsát. Meglepő, hogy az egykori disszidensek közül František Mikloško, Ján Čamogurský vagy a történész Milan Zem- ko nem lelkesednek az ön asztalfiókjában porosodó, személyi és hatásköri változásokat sem kizáró jogszabály-módosításért. Ez összetett kérdés. Az említettek még 2007-ben, amikor a parlament az SNS jelöltjét választotta meg az intézet élére, eléggé erélyesen szót emeltek a szóban forgó döntés ellen. Mára viszont, úgy tűnik, közelebb kerültek Ivan Petranskýhoz, éspedig teret engedve annak a politikai szándéknak, hogy az egykori Szlovák Állammal összefüggő kutatások hátterében picit finomíttassék a Tiso- rendszerrel kapcsolatos fasisztajelző. Ön, aki az intézetalapító Ján Langoš egyik legközvetlenebb munkatársa volt, miként értékeli, hogy a NEI élére a Matica slovenská Történeti Intézetének akkori dolgozója: Petranský úr került? Sajnos, nem sikerült megőriznie az intézet függetlenségét. És az utóbbi években kevés a kommunizmus évtizedeinek szisztematikus kutatását bizonyító, konkrétan felmutatható eredmény is. Pedig napjainkban sokkal inkább éppen a közelmúlttal kellene foglalkozni, semmint azzal a korszakkal, amelyet bizonyos fokig a korábbi rendszer már felkutatott, és rá is mutatott a vétkesekre. Bukovszky László miért hagyta faképnél az intézetet? Mert 2008 legelején úgy láttam, hogy a Nemzeti Emlékezet Intézetének prioritásai az eredeti elképzelésektől eltérő irányba csúsztak. Ráadásul az ember akkor érzi magát jól egy munkahelyen, ha motivációja van, és úgy tapasztalja, számítanak a szakmai tudására. Ivan Petranský nem dörgölte az orra alá, hogy ön az akkori parlamenti ellenzék s főképpen az akkor még egységes MKP pártfogoltja? Ezt az első személyes találkozónkon négyszemközt megvitattuk. Én akkor elmagyaráztam neki, hogy rám, az intézet levéltárának létrehozójára ne ellenségként tekintsen. Ahogy múltak a hetek, az intézet nemzetközileg elszigetelődött, több fontos kutatási tervezet mellék- vágányra került, esedeg egyenesen a süllyesztőbe. E helyzet láttán nem egyedül távoztam. Nem volt ez bizonyos fokig megfutamodás? Részemről inkább egy merész lépésnek mondanám, hiszen vállaltam azt a kihívást, amit munkásságom prágai időszaka jelentett. Ne is piszkáljuk tovább az ön szakmai karrierjének alakulását. Beszéljünk inkább arról, Szlovákiában miért zajlik mindmáig a különböző történelmi tények elferdítése, nemegyszer tagadása? Ennek esélye mindig fennáll, bár arra szintén megvannak a védelmi mechanizmusok, hogy elejét vegyük a maszatolásnak. A kérdés „csak” az, mit preferál a társadalom: az igazságot vagy a maszatolást. Ján Lan- gošnak és a Nemzeti Emlékezet Intézetének eredeti célja épp a szerecsenmosdatás lehetőségének megelőzése volt. Ugyanakkor azt is látni kell: ha valami megérdemli az objektív felülvizsgálatot, az kizárólag egy alapos kutatás és hiteles dokumentálás eredménye lehet. Szlovákiában mikorra érik meg az ideje az őszinte valót felmutató történelmi tisztánlátásnak? A távolságtartó szembenézésnek az 1938 és 1945 közötti, az azt követő három esztendőt jellemző, majd az 1948 és 1990 februárja köztiidőközzel? Ha meglesz rá a társadalmi igény. És hozzá a politikai akarat. Hiú ábránd afelé terelni a társadalom hangulatát? Mert annak tűrőképességét inkább az tükrözi, hogy például Sokol érsek arról prédikál, minő makulátlan jólét uralta a hajdani Szlovák Államot! És arról miért nem beszélünk, hogy az érsek urat beépítette hálózatába az ŠtB?! Az embereket végre a jó és a rossz közötti igazságérzetükben kellene megerősíteni. Ehhez idő kell? Vagy nemzedékváltás? A válasz kulcsa Németország háború utáni hozzáállásában keresendő. Ott megvolt, és mindmáig megvan az akarat a múlt lezárásához, a nyílt kérdések őszinte feltárásához. A levéltári rendszer nyitottsága nálunk is rendelkezésre áll ehhez, viszont hiányzik a szándék meg a politikai felelősség. Miért volna fontos a múlttal való mielőbbi szókimondó szembesülés? Mert egy társadalom csupán ily módon lehet egészséges. A hazugságokkal képtelenség örökké élni. Hiába hajtogatjuk bő húsz éve, hogy megbánás nélkül nincs bocsánat, ha ehhez nem keressük meg a vonatkozó igazságot. Annak teljes valójában. Sajnos, Szlovákiában egyelőre hiányzik az a társadalmi közeg, amely számon kémé a kritikai emlékezetet, s nincs meg az a polgári értékrend, amelynek felszámolásáért a kommunista rendszer felelős. Továbbra is zavaros vizeken evezünk, noha adottak a tisztánlátás intézményes lehetőségei. A pártanyag ott van a Nemzeti Levéltárban, az ŠtB ügyletei a Nemzeti Emlékezet Intézetében és Prágában. Ön csalódott? Idestova már egy évtizede, hogy létrejött az Intézet! Abban az értelemben nem, hogy a 2002-ben indított folyamat célkitűzéseinek egy lényeges részét sikerült megvalósítani. Nem született meg későn a Nemzeti Emlékezet Intézete? Bizonyos aspektusból igen. Bár azt szintén tudatosítani illik, hogy az Európa Tanács parlamenti közgyűlése csupán 1996-ban hozott döntést arról, miszerint foglalkozni kell ama történelmi múlttal, amelyet a korábbi szocialista blokk országai cipelnek magukkal az integráció révén az egyesülő Európába. És hogy a szóban forgó múlt negatívumait orvosolni kell. Az Intézet tevékenysége számára minő hozadékkal járna, ha a tervezett törvénymódosítás révén történeti kutatásainak időszaka egészen a müncheni döntésig nyúlhatna vissza? München után az akkori Szlovákiában olyan rendelkezések léptek életbe, amelyek sértették az alapvető emberi jogokat, s elsősorban a zsidók ellen irányultak. Egyúttal egységesítené az önkényuralmi rendszer időszakának éveit, amelyekről az 1945 utáni törvények is úgy intézkedtek, hogy Münchentől datálan- dók. A különböző retorziók ugyanis már 1938-ban megkezdődtek. Ez a teljesebb körű vizsgálódás egyben azt is jelenthetné, hogy objektiven rávilágíthassunk a jogtalanságokra, ha történtek ilyenek, a visszacsatolt területeken. De ez az elképzelés távolról sem fut azonos szálon az SNS-nek és Čaplovič úrnak még 2004-2005-ben hangoztatott felvetéseivel. Sok polémia folyik mostanában Esterházy János személyéről. Elképzelhető, hogy az ő politikai szerepének tisztázásához is hozzájárulhatna a NEI? Ha közvetlenül nem is, de közvetett módon biztosan. Az intézet levéltári anyagában új dokumentumok nincsenek, ugyanakkor publikálhatná egy tudományos összegzés eredményeit. Tulajdonképpen ez nemcsak joga, hanem kötelessége is. Erre eddig nem voltak törekvések, noha valóban objektív és teljes Esterházy-kép- pel nem rendelkezünk. Tudtommal - igaz, a Nemzeti Emlékezet Intézetének falain kívül, de - él most egy nemzetközi projekt, amelynek célja hitelesen feltérképezni Esterházy János tevékenységét. Beleértve a parlamenti jegyzőkönyvekben nyomon követhető szavazásait. Erre vonatkozóan nagyon sok forrás van Prágában. Ha ez sikerül, remélhetőleg semlegesíthető lesz a személyéhez, illetve az ehhez fűződő történelmi témához való előítéletes megközelítés. A szocializmus mellkasfeszítő évtizedeiben mennyire figyelte mind a pártvezetés, mind az állambiztonság a szlovákiai magyar kisebbség szervezkedését? A magyar közösségről alkotott központi és biztonságpolitikai vélemény hullámzó, korszakonként változó. Például az 1948-at követő első időszak célja az volt, hogy az itt élő magyarságot az internacionalizmus jegyében sikerüljön bevonni a társadalomépítés folyamatába. Viszont a Mind- szenty-per kapcsán csaknem egy tucat vádlottat ítéltek el, egyben le kellett számolni a magyar klérussal, és igyekeztek megbénítani az értelmiséget is. 1954-ben megjelent a magyar burzsoá nacionalizmus fogalma, 1956 után az írók kerülteka megfigyelések középpontjába, majd egy újabb hullám jött 1968 után. Minderről azért kellene többet beszélnünk, mert a Csemadok létrejötte, a magyar oktatásügy megalapozása mellett, ennek a fejlődésnek árnyoldalai is vannak, hiszen 1948 után számos magas beosztású magyar kommunista volt közvetlen részese a hatalmi gépezetnek. Mert nemcsak az a lényeges, meg olykor érdekes, hogy ki jelentett kire, elvégre azokat a feladatokat az a párt szabta meg, amelynek masinériájában egészen 1989-ig jelentős posztokon ott asszisztáltak a magyar komunisták is. Egyelőre erről beszélünk mi nagyon keveset. A kritikai emlékezet el-el- sumákolható, de kiradírozni nem lehet? Nézze, ha nem vagyunk önmagunkkal szemben kritikusak, akkor mástól se várjuk el ugyanazt.
