Új Szó, 2011. november (64. évfolyam, 253-276. szám)
2011-11-26 / 273. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011. NOVEMBER 26. Szombati vendég 21 Elek Judit: „Silány, szellemi értékekben elszegényedett korunkban gyémántok, amiket Mándy Iván írt. A gyémánt pedig örökre kincs marad..." Édesapja antikváriumában falta az irodalmat Rendezőszakos főiskolásként került személyes kapcsolatba Mándy Ivánnal Elek Judit. Osztályukban volt egyfajta Mándy- láz. Kézdi-Kovács Zsolt 1960-ban a Csutak és a szürke ló című regényét álmodta filmre, Szabó István a Tűzoltó utca 25.- ben dolgozott vele. SZABÓ G. LÁSZLÓ Elek Juditot két film köti a jeles íróhoz. Találkozás című, 1963-as rövid játékfilmjében, amely a Balázs Béla Stúdió megalakulásának 50. évfordulója alkalmából most jelent meg DVD-n, színészi feladattal bízta meg, hat évvel később bemutatott alkotása, a Sziget a szárazföldön forgatókönyvét pedig Mándy Iván írta. Legelőször a Kék dívány című Mándy-novellát szerette volna filmre vinni. Vizsgaetűd lett volna, ha elkészül. Akkor kezdődött a barátságuk? 1958-ban kerestem meg Ivánt, hogy etűdöt szeretnék készíteni az írásából, mire ő megkérdezte, hogy maga zenész? Mondtam, hogy nem egészen, hanem fiatal tanonc a főiskolán, és vizsgaetűdnek hívják ezeket a dolgokat. Aztán elég messze esett az eredeti tervemtől az, amit csináltam, de nem messze Mándy szellemétől. És ez volt a kezdete az ő életével lezárult barátságunknak, mert addig azért eltartott. Másodéves főiskolásként mi ragadta meg ebben a különös írói világban, amelynek alakjai álom és valóság határán szabadon járnak? Onnantól kezdve, hogy apám antikváriumában megtanultam olvasni, ami a háború után volt, és én nyolcéves múltam, válogatás nélkül - értem ezt úgy, hogy a szülő nem mondta meg, mit szabad és mit nem - faltam a könyveket. Szinte az egész világirodalom, az egész magyar irodalom a rendelkezésemre állt az üzletben. Minden, ami új volt és minden, ami régi. Mándy világa nagyon mély benyomást tett rám, és az a mód is, ahogyan ő ezt bemutatta. Valahogy nagyon közel állnak hozzám ezek az írások, a Kék díványt is azért választottam, mert úgy gondoltam, azon keresztül el tudnék mondani valamit magamról is. Ez az elképzelésem végül is meghiúsult, de amikor elkezdtük a találkozást, ötéves barátság volt már mögöttünk. Iván azt szerette volna, ha a Francia kulcs című novellafüzéréből csinálom meg az első játékfilmemet. El is készült annak a forgatókönyve, Iván írta, de nyilvánvalóan én is bele-be- leszóltam, hogy mit szeretnék az írott anyagban látni ahhoz, hogy abból film lehessen. Végül mégsem lett, méghozzá miattam nem, mert azt mondtam: ez nagyon jó anyag, de nem egy húszas-harmincas években játszódó történettel szeretnék indulni. Eddig sajnos nem került elő az anyag, biztosan lappang valahol, valószínűleg a mi padlásunkon, legalábbis én ebben reménykedem. Örülnék neki, ha megtalálnám, hiszen Iván dolgai nem évülnek el. Tessék, itt egy fotó a Találkozás, című első kisfilmem forgatásáról! A szereplőimhez imádkozom. Az egyik Mándy Iván. Amikor elkezdtük a felvételeket, ötéves barátság volt már köztünk. Aki a történet szerint, mint agglegény, megunta már a magányt, s most komoly társra vágyik. Miképpen fogadta Mándy, hogy színészi feladatra kérte fel? Iván hallatlanul gazdag, szellemes és természetes exhibicionizmussal megáldott ember volt, ami nem állt ellentétben az ő zárkózottságával, elmélyült írói munkásságával, hogy egy ilyen kalandba belemenjen. Mennyire kellett őt irányítani, hogyan fogadta a rendezői instrukciókat? A kép magáért beszél. Nemcsak én imádkozom. Figyelünk egymásra. Fel volt osztva, ki mit csinál. Nem volt az véletlen, hogy őt kértem meg erre a szerepre. Ez eléggé úttörő jellegű film volt annak idején, mert direkt hanggal vettük fel, és nem színészekkel. A jelenetek dramaturgiai konstrukciója papíron volt, de a dialógokat nem írtam le. Vagyis helyben születtek? A helyzeteket megbeszéltük, hogy a férfi és a nő szabadban, újsághirdetésre találkoznak, aztán elmennek moziba, de nem kapnak jegyet, beülnek egy eszpresszóba, beszélgetnek, mesélnek egymásnak a korábbi kapcsolataikról, de hogy milyen szavakkal kell eljutni a kijelölt célig, azt Ivánra bíztam. A nőről nem tudtam annyit, mint Ivánról. Bár vele is sokkal többet beszélgettünk irodalomról vagy politikáról, mint róla magáról, hogy neki milyen viszonyai vannak, vagy nincsenek. Ez nem volt téma köztünk. Vica versa. Ami érdekes volt: a hölgy kitárulkozási vágya visszahatott Ivánra. Ha ekkora őszinteséget kapott, akkor benne is megnyíltak dolgok. Nekem az volt a feladatom, hogy kamerán kívül ne engedjem ellőni a puskaport. Hogy a hölgy ne nekem mondja el, amit el akar mondani, hanem Ivánnak, vagyis a filmbeli partnerének. Mándy Mándyt játszott? Direktben biztos, hogy nem. Megformált egy Mándy-fé- le figurát, egészen pontosan egy könyvelőt. Azóta nálunk, otthon is szállóige lett, hogy „Számok, számok, már megint a számok!” Mindaz, amit ő kitalált, ahogy a figura kinéz, amit ő maga képviselt ebben a helyzetben, az ő részéről ez egy irodalmi alkotás volt, csak éppen spontán módon, ott, a kamera előtt születtek ezek a mondatok. Cassavetes csinált ilyet a New York árnyaiban, és a franciáknak is voltak hasonló filmjeik. Tehát ez nem dokumentumfilm, mint ahogy a Biciklitolvajok, Vittorio de Sica alkotása sem, hiszen a natúr szereplő színészként kezelhető. Mándy Iván látta a kész filmet? Lehet, hogy volt a vágószobában, erre már nem emlékszem, de olyan, hogy „bemutató” nem volt. A szomorú vége miatt, mivel a szereplők szétválnak a történet végén, rögtön betiltották a filmet. Az osztálytársaim is csak a musztereket láthatták. Akkor már nagyon jó barátságban voltam Jancsó Miklóssal, és ő volt az egyetlen ember, aki biztatott, hogy ez nem rossz, csak szokatlan „a népségnek és a katonaságnak”. Sokan ugyanis amatőrnek nevezték a filmet, legyalázták. Engem ez nagyon letört. El voltam keseredve, mert én hittem benne. A módszerben is, meg az anyagban is. De mondom, még azok részéről is elutasítás fogadta a filmet, akik közel álltak hozzám. Jancsó bejött párszor a vágószobába, elmondta, hogy szerinte mit kellene tennem, aztán én összevágtam az anyagot. A betiltás híre már Rómában ért, ott nem volt olyan borzasztó hallani ezt, mintha itthon közölték volna velem. Bemutatási kötelezettsége nem volt a Balázs Béla Stúdióban született filmeknek, azok már eleve úgy készültek, hogy hadd kísérletezzenek a fiatalok, készüljenek a nagy életre, de maradhat a film dobozban, ha netán elrontják. Vagy már akkor esetleg aggódtak értünk, hogy ki tudja, mit csinálunk. De a Találkozás ennél szigorúbban lett betiltva. Soha többet nem lehetett elővenni. Mándy Iván, gondolom, élvezte, hogy színészi minőségben áll a kamera előtt. Nem tudom, hogy élvezte-e. Én ezt soha nem kérdeztem meg a szereplőimtől. Csinálta. Nyilván jólesett neki. Mindent szeretett, amit látott tőlem. Bízott bennem. Tudta, hogy ebből is kisülhet valami. Ezt a filmet fantasztikus módon együtt készítettük, nem én egyedül, hanem vele együtt. Ennélfogva nem arról volt szó, hogy akkor most ez neki tetszik-e vagy sem, hiszen a munkája volt benne. Végül is nem volt rossz, de nem dicsérgettük egymást. A Sziget a szárazföldön főcímében az áll: Elek Judit ötlete alapján. Az történt ugyanis, hogy én akkoriban lakást kerestem, mert egy lakótelepi ház kilencedik emeletén laktunk, és mindenképpen szerettem volna tágasabb, emberszabásúbb helyet, valahol a zöldben. Ez eltartott tíz évig. A keresés. Bejártam egész Budát, rengeteg emberrel megismerkedtem, a lakásbörze világával, és azzal a világgal is, ami a filmben megjelenik. De Mándy varázsa és a varázslatai kellettek ahhoz, hogy ez a világ így jelenjen meg. Végül hamarabb lett meg a film, mint ez a lakás, ahol most beszélgetünk. A forgatás 1968- ban zajlott, miután hazajöttem Cannes-ból, ahol éppen bemutatták a Meddig él az ember? című dokumentumfilmemet, és nagyon nagy sikere volt. Már a Sorbonne-on is forgattam, meg a környékén is, ha már a franciaországi általános sztrájk és egyéb okok miatt ott rekedtem. Később aztán mindenféle filmekből visszaköszöntek azok az anyagok, amelyeket én forgattam. Ami szintén érdekes: miután hazajöttem, hatvannyolc augusztusában, a csehszlovákiai megszállás idején jutottunk el Ragályi Elemérrel, a Sziget a szárazföldön operatőrével és a stábbal ahhoz a jelenethez, amikor Vujicsics Tihamér ott verte a zongorát a magányos öregasszony, Kiss Manyi lakásán. Mándy Iván világa egyébként az Ébredés című filmemben is megjelenik, amit még a főiskolán írtam mint kisregényt. Amit Iván nagyon szeretett. 1963- ban jelent meg a könyv. A filmet 1994-ben neki dedikáltam, a halála előtt elkészült, még láthatta. Mi szoros szellemi közösségben léteztünk. A Sziget a szárazföldön mekkora sikert élt meg? A hazai közönség talán szerette, a szakma biztosan, a politika nem. A cannes-i bemutató egyértelmű sikert hozott. Tizenöt percig állva tapsolt az egész terem. Amikor kifelé mentem, egy idősebb úr letérdelt előttem, és kezet csókolt, úgy köszönte meg a filmet. Radványi Géza, a Valahol Európában zseniális rendezője volt, akit annak előtte személyesen sohasem láttam. Itthon a cannes-i vetítésről egyetlen sor sem jelent meg, de a film bejárta a világot. Nagyon sok mindent tanultam Ivántól, többek között azt, amit mindenkinek elmondok, ha kritizálok valamit. Iván ugyanis azt vallotta: „Ha én itt, a Teleki téren leírok egy hokedlit, arra Japánban is rá kell tudni ülni.” Neki pedig ahhoz nem kellett Japánba menni, hogy így tudjon leírni egy hokedlit. És nem véletlenül említette ezt az országot, mert pontosan tudta, hogy ott nincs hokedli, sőt azt sem tudják, mi az. Ezért aztán olyan plaszti- citással, olyan érzékenységgel kell megfogalmazni a dolgainkat, hogy azok szépen átmenjenek, átjussanak a határon. Iván egyébként nem beszélt idegen nyelveket. A magyart viszont csodálatosan használta. Nemhogy egy fölösleges szót, egy fölösleges írásjelet sem találni nála. Ismertem a cetlijeit az asztalán, tudtam, hogy meddig csiszolja, kalapálja azokat a mondatokat, mire azok megfelelő formában kerülnek a nyomdába. Ezért is élvezetes a Találkozást nézni. Ő ott gondolatban mindent végigcsiszolt, amit kimondott. Állítólag a Régi idők mozijából is készült forgatókönyv. Arról nincs tudomásom, hogy Iván kinek szánta. De a Sziget a szárazföldön után két dolog történt velem. Szültem egy gyereket és egy forgatókönyvet Martinovics Ignácról. Már kezdtem előkészíteni a filmet, amikor tízéves szilenciumot kaptam. Hatvannyolc és Jancsó Miklós filmje, a Szegénylegények után beszigorítottak, hogy nincs több allegória. Sára Sándornak a mádéfalvi veszedelemről írt forgatókönyvét is betiltották. Az előkészítéseket illetően az én filmem volt a legjobb stádiumban, már költöttük a pénzt, a próba- felvételeknél tartottunk, amikor leállítottak. Ez után nyolc évig egyetlen játékfilm-forgatókönyvemet sem fogadták el. A Nemeskürty István vezette Budapest Stúdiónak volt egy művészeti tanácsa, amelynek Iván is tagja volt. A forgatókönyveket ez a művészeti-dramaturgiai tanács tárgyalta meg. Itt heves viták voltak, de Iván kiállt a Martmovics-forgatókönyv mellett, sőt a Nádassal és a Beremé- nyivel írt könyvek mellett is. Az a finom, halk szavú ember, aki ő volt, kőkemény tudott lenni mindenfajta ilyen helyzetben. Művészeti kérdésekben a legkisebb megalkuvásra sem volt hajlandó. Sem a minőségből, sem a tartalmi lényegből nem engedett. Ő az igazság és a valóság elkötelezettje volt. Nagyon harcos tudott lenni, amikor kellett. Mindig lehetett rá számítani. Úgy állt a dolgok mögött, akár egy katedrális. Olyan nem létezett, hogy ő ne azt tegye, amit gondol, amiben hisz, amit érez. A szilencium ideje alatt dokumentumfilmeket készítettem. De rádióztam is, mert nem tudok színész nélkül élni, így jutottam a Régi idők mozija című írásaiból készült rádiójátékig. Több mozigépésszel és mozitulajdonossal készítettem interjút, de ezt az anyagot, tévedésből, még adás eiőtt letörölték. Azt hittem, ott halok meg. A Mándy-szövegek szerencsére megmaradtak, így azokból állítottam össze színészek közreműködésével a rádiójátékot. Ez az erős szellemi rokonság, amely az íróhoz kötötte, nyilván őrá is hatott. Azt nem állítom semmilyen formában, hogy én hatottam őrá, de hogy ő hatott énrám, az biztos. A kezdeteimet erősen meghatározta. Valamilyen formában talán nekem is volt szerepem a filmhez való közeledésében, abban, hogy később megjelent Szabó Istvánnál, majd Sándor Pálnál, aki valóban megtanult „mándyul”. Ivánban soha nem volt meg az üres magamutogatási vágy, de jelen lenni és játszani másokkal együtt mindenképpen szeretett. Ezek nagyon jó együttlétek voltak, remek játékok. Hogy halhatatlan, az egészen biztos. Lehet, hogy időközönként elfelejtik, de aztán újra felfedezik, hogy mekkora író. Silány, szellemi értékekben elszegényedett korunkban gyémántok, amiket ő írt. A gyémánt pedig örökre kincs marad.
