Új Szó, 2011. november (64. évfolyam, 253-276. szám)
2011-11-24 / 271. szám, csütörtök
8 Vélemény ÚJ SZÓ 2011. NOVEMBER 24. www.ujszo.com VISSZHANG Biztos, hogy világos?! Ad: Új Szó, november 11. Feltételezem, Péterfi Szo- nya mint tapasztalt újságíró jól tájékozott. Éppen ezért szomorúan olvastam cikkét az orvosok felmondásának okairól. Arról írt, hogy nem volt elég bátorságuk csak fizetésemelést kérni, hanem összevonták ezt további kérésekkel, amelyeket nem is gondoltak komolyan. Szerinte a betegek védelme, a betegellátás színvonalának megtartása, illetve emelése nem is fontos orvosainknak. Ha valaki véleményt ír valamiről, elvárható, hogy utánajárjon dolgoknak. Nekem az az érzésem, hogy ezt a cikket bárki megírhatta volna, aki (nem saját, hanem épp a média hibájából) nem látja azt, mi is van a háttérben, mert nincs honnan megtudnia. Csak a sajtóból juthat információhoz. Amiért most harcolunk, az nem csak a fizetésemelés. Mindenhol csak azt hallani, hogy meg kell állítani a kórházak eladósodását. Szögezzük le, ez nem adósság. Az, amit a szerző adósságnak nevez, nem más, mint a biztosítók által meg nem térített hospitalizáció. Olyan beavatkozásokról van szó, amelyeket az egészségbiztosítók ugyan indokoltnak, sőt szükségesnek tartanak, de már meghaladják a havonta megszabott pénzösszeget, amit betegellátásra szánnak. Egyszerűen nem fizetik meg. Van olyan biztosító, amely több mint 9 millió eurós nyereséggel zárta a 2010-es évet. Hogy honnan is lehet egy biztosítónak nyeresége? Nem nehéz kitalálni, ugyanis csak egy bevételi forrása van. Az pedig azon elvonásaink, amelyeket csodálkozva nézünk havonta a fizetési szalagunkon. Ezt a 9 millió eurót mi gyűjtöttük össze, de már soha nem fizetik ki belőle senki műtétjét. Ugyanis ez év elején jutalomként szétosztották egymás közt. Tehetik ezt úgy, hogy olyan egészségügyi miniszterünk van, aki összesen 3 (igen 3) évet dolgozott kórházi orvosként. Amikor felmondott, elment a sokkal jobban fizető gyógyszeriparba meggazdagodni, Ő nem hagyta magára a betegeit? Ki tart kit túszként? Ha azt kérdezi valaki, miért pont most, miért nem előbb? Bárcsak már 10 évvel ezelőtt megváltozott volna ez a rendszer. De talán jobb későn, mintsoha. Ami ezeket a gyáva orvosokat illeti, arra csak egy kis matematikával válaszolnék. Havi 7 ügyelettel (ami átlagos szám) egy orvos évente 84 napot tölt szolgálatban a rendes munkaidőn kívül. Ez 4 év alatt 336 nap. 4 év alatt majdnem egy teljes évet töltünk csak az ügyeletben. Csaknem egy év, amit más a családjával, szeretteivel tölt. Gondoljunk bele abba, ki mennyiért csinálná ezt. Ezt nem panaszként írom. Nem kell ezért sajnálni az orvosokat. Nem szuperhősök. De talán némi anyagi, illetve társadalmi megbecsülés nem ártana nekik. Ennek az úgynevezett harcnak két oldala van. Én azt szeretném, ha világos lenne, nem a betegek és az orvosok állnak egymással szemben, hanem a páciensek és a nyereséghajhász, gátlástalan üzletemberek. Én, a családom, az újságírók és mi mindannyiansajnos potenciális páciensek vagyunk. Előbb vagy utóbb rá fogunk szorulni egészségügyi ellátásra. És akkor a saját bőrünkön fogjuk tapasztalni a hibáit, hiányosságait. Csörgő Péter A rovatban közölt írások nem feltétlenül a szerkesztőség véleményét tükrözik. SZEMSZÖG A dolgok lényege a részletekben rejlik Bort iszik, vizet prédikál, fejtől bűzlik a hal, bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű - ezek jutottak eszembe, amikor „összefutottam” a CSEMADOK (fejleszti a szlovákiai magyarság anyanyelvi kultúráját - idézet a CSEMADOK alapszabályából) országos alelnökével. Közel 20 éve ismerjük egymást, szóba elegyedtünk. A „kötelező körök” után következett a legfrissebb, és talán mindenkit érdeklő, érintő téma, a politika. Esélylatolgatás, annak magyar vonzata stb. Már az elején kibújtam a téma alól azzal, hogy nem szeretem az esélylatolgatást, számomra a választási eredmények az egyetlen hiteles közvélemény-kutatási eredmény, így az alelnök úr áttért a magyarság megosztottságára, képviseletének hiányára, érdekeinek elárulására. Ekkor jutott eszembe egy korábbi eset. Azt hiszem, 2008-at írtunk, amikor az MKP Országos Elnökségének egyik ülésén egy dokumentumot kellett volna elfogadnunk „KIÁLLUNK NYELVI JOGAINKÉRT” volt a címe. Aki ismer, tudja, hogy mindig is ezt vallottam, de tettekben, nem hangzatos, semmitmondó szólamokban, így tudom, hogy egy jó példa sokkal többet jelent ezer meg ezer üres felhívásnál. Nem beszélve a sokszor hangoztatott, a felvidéki közéleti személyiségek nem mindegyikére jellemző hitelességről. Ezért megkértem az elnöklőt, rendelje el, hogy mindenki tegye közszemlére a mobiltelefonját, hogy az MKP Országos Elnökségének mind a 19 tagja saját szemével győződhessen meg arról, hogy kollégái milyen nyelven kommunikálnak saját telefonjukkal. A többség heves tiltakozásának „köszönhetően” a szemlére nem került sor. Akik tiltakoztak, nyilván megvolt az indokuk. Annyit tudok, a tiltakozók közül legalább ötnek államnyelvre (értsd szlovák) volt beállítva a saját, semmüyen nyelvtörvényre nem kötelezhető telefonja. Ezt az esetet mondtam el az alelnök úrnak, válaszul a most éppen parlamenti és kormányzati szerepet is betöltő politikai szubjektumot érintő, a magyar érdekek (állítólagos) elárulásával vádoló szavaira. Nagy meglepetésemre kiderült, hogy a saját telefonjával a CSEMADOK országos alelnöke szintén „államnyelven” kommunikál. Meghökkenésemre azt a választ kaptam: hát nem mindegy? Ezek után csak ennyit mondhattam: Kedves alelnök úr, ha neked, nektek mindegy, hogy milyen nyelvű a telefonotok menüje, (amit semmüyen nyelvtörvény nem szabályozhat, tüthat, büntethet), akkor milyen jogon várjátok el az egyszerű, mindennapi gondokkal küszködő embertől, illetve más természetes és jogi személytől, hogy éljen nyelvi jogaival? Másokon mit kértek ti számon, ha - magatokat mindig igaz magyarként és hazafiként feltüntető jóemberek - önként és dalolva, senkitől sem zaklatva „fölvállaljátok” az államnyelv előnyben részesítését a magyar anyanyelvetek előtt? Hamerlik Richárd SZEMPONT A természetes fogyásról Hogy miért fogyunk? Mert megrendült a nemzettudatunk, ami összefügg a nyelvvel, az iskolával, a kultúrával, a történelmünk ismeretével, melyek rámutatnak, hogy mi, magyarok mit adtunk a világnak. Az a magyar, aki nem ismeri a nyelve és múltja értékeit, eltompul, elkorcsosodik, közömbös lesz múltjához. Őket nagyon nehéz visszahozni, legtöbbjük elveszik, asszimilálódik. Történelmünk, kultúránk oly fontosak, mint a víz, mely nélkül nincs élet, s nincs tudatos, érzelmileg elkötelezett élet sem magyar öntudat nélkül. A víz segít kimosni a toxikus anyagokat a szervezetből. Nekünk is a sok toxikus anyagot kell eltávolítanunk, melyek a közömbösségben, érdektelenségben nyilvánulnak meg, anyanyelvűnk feladása következtében. Tudjuk-e, mi a haza? G. Dénes György szövege a válasz: mert én itt születtem, ez a hazám. Ez a szó magyar nyelven mást is jelent, nemcsak területi, hanem lelki hovatartozást, ami magában foglalja a hűséget és a lojalitást. Mi évszázadok óta itt vágjunk, életképesek lettünk, míg sok népcsoport beolvadt, eltűnt az évszázadok folyamán. Nyelvünket ősiségét számtalan külföldi tudós igazolja. Kultúránk oly gazdag, magas szintű, melyről számos világhírű nyelvész, antropológus, tudós, történész, író, politikus érdekfeszítő következtetéseket vont le, melyeket a volt nemzetpolitika tudatosan eltitkolt. Csak egynéhány a sok közül: Giuseppe Mezzo- fanti, Jakob Grimm, Boyle Roche, Krausz Sz. Grover stb. Ajánlom minden ébredő, identitása elvesztése felé rohanó egyénnek elolvasni ezeknek a hírességeknek az értékeléseit a magyar nyelvről, talán megtérnek. Giuseppe Mezzofanti (1774-1849), a nyelvtudományok legnagyobb tudósa, aki élete vége felé 58 nyelven írt és 103 nyelven beszélt. „Tudják- e, melyik az a nyelv, amelyet konstruktív képessége és ritmusának harmóniája végett az összes többi elé, a göröggel és latinnal egy sorba helyezek? A magyar” - írta 1836-ban. Itt ezer és ezer példával lehetne bizonyítani a fent leírtakat. Felvetődik a kérdés, hogyan lehet megállítani ezeket aten- denciákat? A legfontosabb a közeg, ahol élek: a család, az iskola, a környezetem és a barátaim. Nem kell félni magyar iskolába adni gyerekeinket, mert ha szlovák iskolába adjuk őket, szlovák nemzetiségűnek nevezik magukat, identitásuk „módosul”, automatikusan szlováknak fogják regisztráltatni magukat. Nem elég csak otthon magyarul beszélni. Bár az otthon magyarul beszélő és szlovák iskolába járók egy kicsit elkorcsosodnak, de sokkal toleránsabbak lesznek, mint azok, akik otthon szlovákul beszélnek. Az előbbiek azért lesznek toleránsabbak, mert két nyelven komunikálnak, több információhoz jutnak, tudnak összehasonlítani, ki tudják választani a nekik megfelelő identitástudatot. Az apa- tikus, közömbös, nemtörődöm szülőket pedig fel kell ébreszteni Csipkerózsika-álmukból. Ebben szerepet játszhatnak mind a politikai pártok, mind a kulturális intézménynek is. Minden csak az akaraton múlik, fontos, hogy megtanuljam a szlovák nyelvet olyan szinten, mely eíegendő lehet egy főiskolai, egyetemi felvételire, de megmaradok magyarnak. A nyelv elsajátítása a városokban sokkal egyszerűbb, mert a gyerekek általában egymás között, rendezvényeken átveszik a szlovák nyeívet. Már ez is sokat segít. Számtalan példával tudom bizonyítani állításaim igazát. Az is igaz, hogy az asszimiláció nem újkori jelenség, talán egyidős az emberiséggel. A történelmi Magyarország mindennapjaiban is jelen volt, főként a 18. század utolsó harmadától a magyarság is saját nemzeti államának tekintette a Kárpátmedencét. De ez mind lényegtelen, nem bizonyítja az erős magyarosítást, hiszen a szlovákok száma már a 16. századtól folyamatosan emelkedett. Máté János, Kassa
