Új Szó, 2011. november (64. évfolyam, 253-276. szám)
2011-11-09 / 259. szám, szerda
14 Horgász ÚJ SZÓ 2011. NOVEMBER 9. www.ujszo.com A jelentéktelennek tűnő tavacskák, kopolyák olykor meglepően termetes halakat bújtatnak Kis vizek nagy rejtelmei Kis holtág nagy balinja, tíz évvel ezelőtt (A szerző felvétele) Görbüljön a bot! Szegény lerabolt, kifosztott vizeink nem tudom, meddig bírják a pecások rohamát. Egyre többen vagyunk, s egyre kevesebb a hal. Lassan szenzáció lesz annak a híre, hogy valaki látott egy embert, aki látott egy halat. Dél-Szlovákia régióit járva egyre több helyen hallom, hogy aki jót szeretne pecáz- ni, Magyarországon vesz vendégjegyet egy-egy tóra, de már az sem számít ritkaságnak, hogy magyarországi éves engedélyt váltanak ki a honi horgászok. Hiába, honnan tudnák a messzi Zsolnán székelő horgászszervezet vezető urai, milyen viszonyok uralkodnak errefelé? Ők legfeljebb arról döntenek, hogy a dunaszer- dahelyi Duna-szakaszra elég tíz merítőhálóra kiadni engedélyt, miközben a Morván - tessék megnézni - megszámlálhatatlan, kisebb fut- ballpályányi tápli meredezik a víz mellé épített nyaralók előtt. Könnyű lenne persze az egyre növekvő hiányért Zsolnát kárhoztatni. Egy- egy halastavunk mellett évszámra elüldögélhetünk, hogy ellenőr zaklatna bennünket, vagy rendőr állítana meg egy-egy gyanús furgont a víz felől távozóban. A vízrablás csimborasszóját nemrég hallottam egy barátomtól. „Azt látnád, amikor megjönnek az olaszok a Dunára! Csak csontiból hoznak vagy százötven litert, aztán egy hétig az egész település, kutyástól, macskástól, márnát zabái!” Jó a sztori, csak épp az jut eszembe róla: miért tűrik? Az egy főre eső harminc mámáért? Kövesdi Károly A Horgász melléklet legközelebb 2011. november 23-án jelenik meg. Ötleteiket, beszámolóikat a horgasz@ujszo.com címen oszthatják meg velünk. Nagy víz, nagy hal, szokás mondani, amiből logikusnak tűnhet, hogy kis vízben csak kis halak tanyázhatnak. Hogy ez mennyire nincs így, számtalanszor tapasztaltam. KÖVESDI KÁROLY Horgász létem egyik meghatározó élménye volt az a kis, kiöntéssel létrejött tavacska, amely alig lehetett vagy negyed hektáros. Égerfák, füzek, szederbokrok közt bújt meg az erdő alatt, s a Turóc (vagy ahogyan a helybeliek nevezték, Túroc) patakocska töltötte fel tavaszonként, hogy aztán visszavonulva ottmaradjon egy kis gyöngyszem, amolyan eldugott topolya, amelyben hemzsegtek a csukák. Nyári hajnalokon, vagy lopakodó szürkületben ki-kióvatoskodtunk ide nagybátyámmal, és valahányszor leírhatatlan élményben volt részünk. A cuppanva eltűnő, majd a víz alatt imbolygó úszó jelezte, hogy csuka koma elkapta a kishalat, és hamarosan ránga- ni fog a bot a bevágás után. Az emlék oly távoli, hogy ma már azt sem tudom, mi táplálta ezt a tavacskát, mert mindig volt benne víz, és honnan jöttek a csodaszép, sötét színezetű csukák, amikor magában a patakban sosem találkoztunk velük. Ott inkább paducot, domolykót lehetett fogni. Az ember, hadakozva az elmúlással, hajlamos egész életében keresni a gyerekkori varázslatot. Talán ennek köszönhető, hogy atavisztikus vonzalmat érzek a kis, eldugott, mások által alig ismert, vagy nem horgászott falatnyi tavacskák, pataköblök, néhány lépésnyi szélességű holtágak iránt. Ezek a vizek mindig rejtegetnek valami titkot, ha az ember elég türelmes, hogy kifigyelje a bennük zajló életet. Ilyen topolyákra bukkantunk évekkel ezelőtt több helyen a bodaki, egykori Duna- ártérben, amikor még nem zárták el sorompók szinte az összes erdei utat. Tíz-tizenkét év távlatából sem tudom feledni azt a csukát, amely kétszer hozta rám a szívbajt, s amelyet mégsem sikerült megfognom. Az egyik zárás felé vezető erdei út mellett, az egyik oldalon két sekély vizű, hínárral benőtt tó kínálta magát, míg átellen- ben sűrű bokrok közt bújt meg egy nagyobb kiterjedésű kopolya, amelyben szinte senki sem horgászott. A sekély tóban, végtelen türelemjáték eredményeként (mert a csalihal állandóan belegabalyodott a növényzetbe) valahányszor fogtunk néhány kisebb csukeszt, a túloldal azonban sokáig elkerülte a figyelmünket. Túl kicsinek tűnt a fák alatt sötétlő pocsolyarendszer, ráadásul olyan dzsumbuj vette körül, hogy ruhaszaggatás nélkül szinte lehetetlen volt megközelíteni. Azért tettem egy próbát, és azonnal láttam, hogy ebben a vízben titkok rejtőznek. Pontosabban csukák. Mert első pillantásra látszott, hogy a sötét, de tiszta víznek elég rendes mélysége van. Röppent is a stúpli hamarosan, és beállt a szemközti bokor előtt. Egy darabig mozdulatlanul ácsorgott, majd hirtelen megéledt, és rángatózva elindult, jól közvetítve a kishal rémületét. Aztán a sötét, mély vízből felderengett egy akkora csuka, Ezek a vizek mindig rejtegetnek valami titkot, ha az ember elég türelmes, hogy kifigyelje a bennük zajló életet. amekkorát azóta sem láttam. Lehetett vagy nyolckilós. Szinte a semmiből tűnt elő, és mozdulatlanul bámulta a bodorkát az orra előtt. Aztán odavágott, és egy fordulattal elindult a sűrű felé, utána a víz alatt száguldó úszóval. Nem engedhettem soká nyelni, mert a gallyak közt biztosan elveszítettem volna, ezért bevágtam. Természetesen korán, csak a szétmart kishalat húztam ki. Fél óra múlva megismétlődött a jelenet, és a csodaszép csuka ismét kibabrált velem. Jó néhányszor próbálkoztam ugyanitt, de a kapitális ragadozónak nyoma veszett. Fogtam néhány kisebbet, köztük vülantóval is, de vele már nem sikerült összehozni egy randevút. Minden ősszel kitartóan vallattuk az ágvizek végeit, öbleit, többnyire szép eredménnyel. Manapság, egyre többen állítják, s magam is így tapasztalom, szinte alig látni csukarablást. Mintha végzetesen visszaszorult volna vizeinkből ez a szép ragadozó. Ahol azelőtt harsányan fröcsögött és burványlott a víz, ma süketség és némaság honol. így van ez a Kis-Duna hidasi holtágán is, amelyet (mielőtt odaajándékozták volna egy szakiskolának) sűrűn látogattunk, s amely nyaranta nagy dévérekkel ajándékozott meg bennünket. Ha nem evett a hal, fogtam a pergetőbotot, és elindultam cserkészni. Míg társaim ücsörögtek, egy-két kilométeres gyaloglás közben többnyire sikerült két-három termetes balint, olykor csukát akasztanom. Ebben a nem nagy holtágban törte botomat az a kapitális ponty is, amely kishalazás közben fanyalodott a finom szerelékre, a mikrohorgon ficánkoló egy szem csontira. Térdig érő, iszapos kisvízben akasztottam meg a monstrumot, amely emlékeimben azóta is kitörölhetetlenül él. Testi valójában aligha, vagy ha igen, matuzsálem lett belőle. Mindenesetre, ha választanom lehet, hová menjek horgászni, szinte mindig a kisebb vizet választom, legyen az tó, vagy folyó. Elképzelhetetlennek tartom, hogy valaha is egy hétig üljek egy háromszáz hektáros tó partján, és kétszáz méterre behordott szerelékre váljam a kapásjelző sípolását. A széthajtó bokrok közt megcsillanó vagy elősötétlő, titkokat rejtő víz sokkal izgalmasabb számomra, mint a nagy halneveldék. 1 HETI TIPP nek 4,760 kg a teherbírása, vagyis legalább 10 kilós halat ki lehet fárasztani vele. Külön téma persze a kagylós, köves aljzat, amelynél előnyösebb lehet a fonott. (A bojlis pontyhorgászok ezért előtétnek is használják.) A vitát lehet, hogy az új találmány dönti el: a magyar szaksajtó szerint nemrég kezdték készíteni az ún. nanofil zsinórt, amely a kettő előnyös tulajdonságait ötvözi. Remélhető, hogy hamar megjelenik nálunk is, egyelőre hiába kerestem a boltokban, (kk) Monofil vagy fonott? Nanofil! AJANLO Évek óta folyik a vita akörül, hogy a monofil zsinór jobb-e a horgászatban, vagy a fonott? A fonott melíett szól az az érv, hogy vékonyabban is sokkal erősebb (csaknem kétszer), ráadásul nem nyúlik, így a kapást követő bevágás azonnal és keményen ül. Jómagam mégis jobban kedvelem a monofiit, és nem is használok fonottat. Ennek több oka van. A fonott zsinór ellen szól elsősorban az, hogy ezt a hal jobban látja. Második ok, hogy könnyen gubancolódik, a harmadik, nem elhanyagolható tény, hogy sokkal nagyobb megterhelésnek teszi ki a bot gyűrűit és az orsót. A monofil mellett szól az, hogy rugalmas (különösen a „soft” fajták), ami nem utolsó szempont a hal fárasztása során. Előnye az is, hogy nem gubancolódik olyan könnyen, s hogy átlátszóságának köszönhetően, láthatatlanabb. Persze, ha nagyhalra pergetünk, és beugorhat egy-egy kapitális süllő, nagy harcsa, azt monofillel nehéz lenne kifárasztani; utóbbihoz legalább ötvenes zsinór kellene, azzal pedig nem lehet pergetni. A nagy süllők, harcsák kergetői ezért használják előszeretettel a huszas, huszonkettes fonottat. Akik „közepes” vagy kisebb méretű halakra számítanak, azoknak megfelel a huszon- kettes-huszonötös monofil, amellyel nagyokat lehet dobni, és az erejük sem elhanyagolható. A mai zsinórok nagyon erősek; minap vásároltam 0,181 mm-es monofiit, amely-
