Új Szó, 2011. október (64. évfolyam, 227-252. szám)
2011-10-01 / 227. szám, szombat
8 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2011. OKTÓBER 1. www.ujszo.com Anton Molnár: „Még mielőtt iskolába kezdtem volna járni, a nagypapámtól tanultam meg dolgozni, küzdeni. Egy életszemléletet ruházott rám..." Franciaországban él, de ott is magyar festő Latinovits Zoltán, Kondor Béla és Huszárik Zoltán előtt tiszteleg budapesti kiállításának anyagával Anton Molnár, a Francia- országban élő, világszerte elismert magyar festőművész. Barátjával, Molnár Györggyel Gefro- dinspex néven Galéria Műhelyt is létrehoztak a Váci utcában. SZABÓ G. LÁSZLÓ A kiállítás anyagát összefogó elegáns katalógus utolsó oldalain Párizs szívében sétál, a hatvanas-hetvenes évek hangulatát őrző pesti Táskarádió Espressóban ráérősen ücsörög a mozivászonra illő alkotó. E két város egyformán fontos az életében. Képzőművészeti tanulmányait Budapesten végezte, majd harmincegy évesen, családjával együtt Franciaországba költözött, s azóta Párizs mellett él. „Számomra a festészet magatartási és kifejezési forma, melyet folyamatosan fejlesztek és újraértelmezek” - vallja, miközben New Yorktól Tokióig, Szingapúrtól Amszterdamig a vüág különböző pontjain állítja ki szépséggel és érzelmekkel telített műveit. Drága Mancika című képén „továbbkomponált” egy levelezőlapot. Nekem úgy tűnik: nem kis nosztalgiával gondol vissza azokra az időkre, amikor férfi és nő között még sokkal finomabban indult egy szerelmi kapcsolat, amikor egy érintésnek, egy ábrándos pillantásnak, egy kézcsóknak még valóban súlya volt. Az új téma új stílust hozott? Ez nagyon érdekes. Én mindig nagyon szerettem a régi leveleket, képeslapokat. Van is egy üyen művészeti terület: küldeményekből rendeznek kiállításokat. Engem ma is izgat, ki hogyan ír, bár mostanság már majdnem mindenki számítógépet használ, e-mailben kapjuk a postát. A kézírás, a kalligráfia el is tűnik. A régi levelezőlapok sokkal személyesebbek, még a teljesen egyszerű üzenetek is poétikát, különböző gondolatokat hordoznak, s ez engem álmodoztát, új forgatókönyveket nyit meg előttem. Ezt az említett képeslapot én egy barátomtól kaptam, aki tudta, hogy ezzel mekkora örömet szerez nekem. Csak érdekességképp jegyzem meg: vannak olyan levelezőlapok is, amelyek nem nyomtatottak, hanem kézzel hímzettek. Sosem láttam ilyet. Egy francia család megőrizte a nagypapa küldeményeit. Az első világháborús lövészárkokban hímeztek a katonák. Levelezőlapokat. Szerintem fontos, hogy az ember ilyen dolgokat lát. Én most a képen összehoztam a levelezőlap elejét és hátulját, így egybemosódik a kettő, plusz ráírok ezt-azt. De nem igazán az én kalligráfiám a fontos, hanem megőrizni a feladó üzenetét és kézírását, továbbadni egy érzést, a kor hangulatát, amely átitatja a sorokat. Magányos úr egy angliai pályaudvaron. Lóverseny, piknikkel. Öreg kun. Gyuri betyár. Szerelem cipők. Reggeli fürdő. Minden kép egy másik irány. Csak az érzés, a derű, az életkedv közös bennük. Engem mindig az ellenpólusok, ellentmondások foglalkoztatnak. Figuratív és nonfiguratív együtt. A lényeg: katarzis legyen a képen. Gondolat. Hároméves korom óta rajzolok. Édesapám, aki diplomata volt, a hatvanashetvenes években többször is megkérdezte tőlem: „Anti, hol akarsz tanulni? Rómában, Párizsban vagy Budapesten?” Ez nem ugyanazt jelentette azokban az időkben. Párizs láncszerűen kapcsolódott volna be az életembe, hiszen francia iskolákba jártam, a párizsi képzőművészeti egyetem nem okozott volna gondot. De én Magyarországon akartam tanulni, és megmutatni, mit tudok. Bár érzelmileg döntöttem Budapest mellett, nem tudtam még akkor, hogy ez később mennyire fontos lesz. A képző- és iparművészeti szakközépiskolában 14-18 éves koromban olyan képzést kaptam, hogy a főiskola ahhoz képest már nem volt különös. Az igazi mesterségbeli tudást, a komoly alapokat a középiskolában szereztem meg. A videó, a szitanyomat, a performance Párizsban és Londonban már javában hódított, amikor mi az alapokat tanultuk, amelyhez később pályát, életstílust, szemléletet lehetett kötni. Különösen azért, mert az iskola akkori igazgatója Bauhaus-növendék volt, Kandinskyt és Kleet hozta közel hozzánk. Ez nagyon fontos. Belelátni egy másik korba, másik technikába, másik szakba. Szobrászatban, építészetben, fotográfiában. A főiskola elvégzése után az akkori idők hangulata, a politika is beleszólt az életembe. Nehéz éveket éltünk. Úgy éreztem: olyan szekér után futok, amelyik nem és nem akar felvenni. Vagy hogy egy olyan nőt szeretek, aki fütyül rám. Pedig mindent megpróbáltam. Édesapámmal a vüág különböző pontjain fordultunk meg, s ez a művészi látásmódomat is szélesítette. Csendéletet, aktot, portrét, mindent rajzolok. Gondolom, a portré a legnehezebb. Igen, a lélek ábrázolása. A Seniorbaronur, ugye, spanyol eredetű. Barátoknál voltam, jött ez az ember, hogy kitisztítsa a medencét. Olyan fantasztikus tekintete volt, tele kedvességgel és energiával. Megkértem őt, hogy álljon meg egy pillanatra. Csináltam egy rajzot, egy fotót, és egy évre rá megfestettem a képet. Egykori rajztanárom szerint a lelkét rajzoltam meg. Cindy Crafword portréjának mi a története? Valaki látta a kiállításomat, szólt Cindy ügynökének, aki megkeresett, és jelezte, hogy szeretné, ha lefesteném a modellt. Amikor elkészültem a képpel, Cindy csak annyit mondott: számára ez a legszebb portré az összes közül, ami élete során készült róla. Petta Némcovát, Adriana Sklenaríkovát is megfestettem már. Róluk is millió fotó készült, az én munkám mégis nagy hatással volt rájuk. Nekem ez nagyon fontos. Krúdy Gyulával, Huszárik Zoltánnal, a Szindbáddal szoros lelki kapcsolatban van. Oldás és kötés című képe, installációja Jancsó Miklós világát idézi meg. Nyilván ez is egy bensőséges kapcsolat eredménye. Ahogy Fellininek, Bergman- nak, Wajdának, úgy Jancsó Miklósnak is különböző korszakai voltak. Az Oldás és kötés, az így jöttem, a Szegénylegények is egy külön periódust alkotnak rendezői pályáján. Számomra ezek olyan művek, amelyek szinte vágnak, kimetszik az igazat. Ahhoz, hogy egy regény és egy film találkozzon, hogy a kettő teljes mértékben stimmeljen, zsenialitás kell. Az Oldás és kötés Lengyel József és Jancsó Miklós nagy találkozása. Az installációt - tévével és piros bőrfotellel - pedig azért hoztam létre, hogy akik még nem látták, lássák végre a filmet. A kislányom barátja színész. Sokszor beszélgetünk régi filmekről. Camé, Renoir, Truffaut és Godard alkotásairól. Nagyon hiányos a tudása. Kortünet. A mai fiatal tehetségek nem igazán ismerik a korábban élt, nagy alkotókat. Pedig attól, hogy ma élünk, a régi mestereket ismernünk kell. Masaccio vagy Mantegna neve hallatán nem mondhatom, hogy még nem hallottam róluk. Olyan nincs. Nagyon szégyellném magam. Ha lehet ezt megkövetelni, akkor én igen is megkövetelem, hogy aki még nem látta Jancsó Miklós filmjét, az járjon utána. Ez egyfajta indirekt pedagógia. Várakozás című képe a legizgalmasabb portréi egyike. Szokatlan „önarckép”. Háttal áll a vászon előtt. Bőrsapkában, bőrdzsekiben, piros nadrágban. A mozdulat magáért beszél. És magáról. Vívódásairól, tépelődéseiről, belső nyugtalanságáról. A piros szín pedig mindig erős elem a vásznain. Talán mert van egy jellegzetes mélysége a pirosaimnak. Amikor freskókat festettem, természetes pigmenteket használtam, és mindig a vörös vonzott. Képeim hangulatához amúgy is jól passzol a piros. A szenvedély színe, de van benne valami olyan is, ami már a legkorábbi festményeimen is téma volt. A vörös és a fekete drámája. A bordót, a mattot, a fáradt pirost, a kármint is szeretem. A lényeg az, hogy katarzist hordozzon. Latinovits azt mondja a képen, a filmbeli jelenetben, hogy: „Gyere vissza velem a városba, édesapám, magányos vagyok.” „Engem nem érdekel, nem megyek a városba!” - feleli az öreg. Nekem ezek a mozgatórugók határozták meg a fiatalságomat. Az utazások a világban. Amit láttam. Szegények, gazdagok, buták, okosak, sárgák és feketék. A szocialista rendszerben Jancsó Miklós filmjei nagyon erősen szóltak. A nehéz dolgok ellenére, elmondhatom, hihetetlen boldog gyerekkorom volt. Édesapámtól gyakran hallottam: ötvenéves fejjel már tisztán látja az ember, mi fontos az életben és mi kevésbé, vagyis, hogy mi az igazi érték. De a türelmet, a várakozást, főleg, ha dinamikus az ember, nagyon nehezen szokja meg. Elegánsan átnézni bizonyos problémák fölött. Nekem ez is egy periódus a festészetben. Hogy örömet szerezzek egy anyaggal, méghozzá úgy, hogy közben minden gondolatomat megvalósítsam. Az ember valóban nem lehet próféta a saját hazájában. Ez vitt el engem is 1986-ban, amikor az Egyesült Nemzetek Szövetségének genfi irodája grafikusi munkát ajánlott, s így nyűt meg előttem a lehetőség külföldi munkavállalásra. De most boldog és büszke vagyok, hogy a legjelentősebb ötven külföldi gyűjtőm, angol, francia, amerikai és japán galériatulajdonosok, szakértők, újságírók, művészeti mecénások előtt a magyar közönség így fogadta ezt az anyagot, ilyen lelkesen, ekkora elismeréssel. Mérhetetlen életszeretetet, életörömöt sugároznak a képek, mintha habzsolná mindazt a szépet, amit a mindennapok kínálnak. Lehet, hogy egy született életművész vetíti vászonra ízlését, étvágyát, szépségideálját? Életművész? Lehet. A Lóverseny is olyan kép, amelyen ott a derű, a Szinyei Merse-i majálishangulat. Franciául pedig bele van gravírozva: ARRRT & DE VIVRE. Művészet + élet. Gyuri barátomtól egyszer egy lovas könyvet kaptak a gyerekeim, az egyik lónak emberfeje van, és Anionnak hívják. Oda van írva: kivételes állat. Napfény és derű árad az egyéniségéből, s ez az alkotásaira is átvetítődik. Tényleg nem vagyok pesszimista. A családom, a barátaim, sőt még a gyűjtők is tudják, állhatok bármüyen komoly esemény előtt, a jókedvem nem hagy el. Két lányom még kicsi volt, mentünk az utcán, és megláttak egy kihajított mókusketrecet. Az egyik azt mondta: „Ó, szegény mókus, kidobták.” Mire a másik: „Nem, lehet, hogy új ketrecet kapott.” Mintha magamat hallottam volna. Én ugyanis mindig a fényesebb oldalról nézem a dolgokat. Nekem már gyerekként is mindig ki kellett tömöm, a lehetőség sosem jött magától. Probléma jut minden napra, de nem fogok harakirit elkövetni, hanem azt mondom: vegyünk egy mély lélegzetet, és próbáljuk meg másképp. Ez az ember sorsa. Ha nem megy így, akkor majd megy úgy, vagy amúgy. Nem szabad feladni, beletörődni a rosszba. Sok probléma ered abból, hogy az ember elkezd magyarázkodni, és belebonyolódik a dolgokba ahelyett, hogy nekirugaszkodna, és másképpen csinálná, mint addig. Én négy-öt évesen, még mielőtt iskolába kezdtem volna járni, a nagypapámtól tanultam meg dolgozni, küzdeni. Egy életszemléletet ruházott rám. Megmutatta, mi az a munka, hogyan kell felépíteni egy napot. Ezt csak a régiektől lehetett elsajátítani. Ma, ha lefagy a számítógéped, összedől a világ. Én pozitívan látom a dolgokat, engem így neveltek, én mindig előbbre megyek egy lépéssel, kettővel. Teszek azért, hogy a dolgok jobbra forduljanak. Szóval itt ez a levelezőlap, ez a Drága Mancika! Olaj, 80 x 80. Egy ábrándos tekintetű kisasszony és egy elegáns gavallér. A szikra már kipattant közöttük. Olvasom a szöveget: „Kedves Mancika! írja meg, hogy mikor lesz a kirándulás, és ha tehetem, én is maguk közt leszek.” - Eleve a kifejezés, az udvariasság, a korabeli udvarlási mód! - „Nagyon jól érzem magam” - és most jön az érdekesség! -, „a bajokat leszámítva.” - Ez annyira fantasztikus! A hihetetlen lebegés! A pozitívból a negatívba, az optimizmusból a drámába. Ebben benne van a mi sorsunk is, ebből rengeteg mindenre asszociál az ember. Most vettem észre: a bélyeg csehszlovák. Igen, Szlovákiában adták postára a lapot. És lesz folytatás. Van még egy érdekes levelem, csak ki kell várni. Egy év, és megfestem. Édesanyja Zsolna környékéről származik, onnan került fiatal lányként Budapestre. Itt voltak a kiállításon a szlovák rokonok is Krasňanyból. Hoztak vagy ezer darab sajtkorbácsot, nagy fatálat, szárított sajtból kakasokat és szarvasokat. Hajaj! Volt minden. Még pivo is.
