Új Szó, 2011. október (64. évfolyam, 227-252. szám)
2011-10-12 / 236. szám, szerda
24 Sport ÚJ SZÓ 2011. OKTÓBER 12. www.ujszo.com Kovács László több balkáni országban is edzősködött, most pedig a háromszoros olimpiai bajnok Janics személyében világklasszist készíthet fel „Natasa mellett nem szabad elfáradni” Tanítványa neve sokkal jobban cseng a sportvilágban, mint az övé. Szerinte ez így van rendjén, hiszen az edzőnek ki kell szolgálnia a sportolót. Kovács Lászlóval, Janics Natasa edzőjével beszélgettünk. J. MÉSZÁROS KÁROLY Dolgozott Szlovéniában, Horvátországban, Szerbiában és Bulgáriában is. Hány nyelvet beszél? Csak szerbül tudok jól, de miután a szláv nyelvcsaládból van a többi is, a környező országokban is megértem magam. Első edzői utam Bulgáriába vezetett, 1996-ig készítettem fel az ottani válogatottat. Akkor Natasa jelenlegi férje, Andrian Dusev még csak tizennyolc éves volt. Az atlantai olimpián már bronzérmes lett. A bolgár nyelvet inkább jobban értem, mint beszélem, de sokat átvettem belőle. Ez volt az első nyelvleckém, a második akkor jött, amikor Janics Natasa apukáját, Milant edzettem. Nyolc éven keresztül, amibe belefért egy-két olimpia is. Akkor a szerb nyelvet tanultam. Aztán elmentem két évre Szlovéniába,, a tengerparti Koperba. Mikor Jugoszlávia felbomlott, mindenki ismert, s hívtak az utódállamokba. Rendre jöttek a meghívások, s azon gondolkodtam, melyiket válasszam. Eljutottam Horvátországba is, ahova Matija Ljubek többszörös olimpiai bajnok hívott meg, hogy segítsek a balkáni háború után az ottani sportolóknak. Öt kemény évet lehúztam náluk a 2000-es sydneyi olimpiáig. Ljubek 2000-ben, alig negyvenhét évesen tragikus körülmények között halt meg. Érdekes, hogy az élversenyzőket mennyire vonzza a baj. Ljubeket egy családi vitában meggyilkolták. Tíz nappal a sydneyi olimpia után otthon a sógorával, anyukája jelenlétében, a házvételről vitatkoztak, s közben a sógora lelőtte. Nagyon nagy tragédia volt, keményen kihatott a horvát kajakkenura. Egy kicsit le is ültek, azóta nincs feljövő tehetség, nincs igazi utánpótlás. Matija Ljubek a mai napig a horvátok legeredményesebb kenusa, s abban tűnt ki nagyon, hogy közbenjárt Samaranch akkori NOB-elnöknél, s elintézte, hogy az önálló Horvátország indulhasson a sydneyi olimpián. Később volt sportminiszter, eredményesen vezette a Horvát Olimpiai Bizottságot... Úgy tudom, más tragédiában is volt része. Natasa édesapja, Milan Janics autóbalesetben halt meg. Ezt is nagyon nehezen éltük meg, ráadásul Natasa akkor még viszonylag fiatal volt. Közvetlenül az athéni olimpia előtt történt, mielőtt megkapta volna a magyar állampolgárságot. Szerencsére jól feldolgozta magában. Mindig mondta nekem: az első száz-kétszáz métert húzom apáért, a második százat anyukámért, a gyerekekért, a szponzorokért... Ilyen típusú kajakos, s neki ez a versenyzés be is jön. Versenyzőként ön is megélte, milyen az, amikor az élsportoló egy világverseny küszöbén elveszít egy biztos pontot az életéből. 1968-ban, a mexikói olimpia előtt meghalt az édesapja... Tíz évig voltam válogatott, s a játékokra készülve hasonló állapotba kerültem, mint Natasa. Egy hónappal előtte meghalt az apukám. Kész voltam. Nem tudtam utána lapátot fogni, s úgy éreztem, mindennek vége. Akkor indítottam be Szegeden a kajak-kenu egyesületet. Olajlelőhelyet találtak a közelben, s ennek a cégnek volt egy olyan igazgatója, akinek a testvére kenuzott. Ő felkarolt bennünket, s ebből született a szegedi klub. Ha már Szegedről beszélünk, essen szó arról is, hogy a városban született, de nem ott nevelkedett... Egyéves koromban átvittek a Vajdaságba. Szüleim ottani születésűek voltak. A sztálini- titói-rákosi időben konfliktusok keletkeztek, s lezárták a magyar-jugoszláv határt, ami azt eredményezte, hogy nővéremmel tíz évig a Vajdaságban rekedtünk. Utána a Vöröskereszt hozott át bennünket Szegedre, mert a szülők ott tudtak letelepedni. 1956-ban két autóbusszal hoztak vissza bennünket. Furcsa helyzet volt a szülőknek és nekünk is. Akkor gyerekként nem fogtuk fel, de ma már tudom, hogy az ilyesmi mennyire kihat a gyerek életére. Nem tudtunk összenőni a szülőkkel, engem nagyapám, a nővéremet a nagynéném nevelte. Nagyapám mindig kesergett, kicsit italozott is bánatában, én utcai gyerek voltam, kóvályogtunk, kisebb-nagyobb éhséggel, mert abban az időben majdnem mindenki éhezett. Különösen az, akinek nem volt munkája. Kemény gyermekkora volt. Háromévesen gyermekpara- lízist kaptam, hatéves koromig nem tudtam járni. Nyolcévesen már úgy-ahogy ment a mozgás. Magyarországon átestem két komoly operáción, nyolcadik osztályig felmentett voltam a testnevelés alól. Akkor hála istennek egy tanár leszedte rólam a gipszet, mert nem akart senki az órán tornázni, s engem is beállított a sorba. Az volt az életem fordulópontja, hogy egyáltalán elkezdtem sportolni. Utána a kajakozó osztályból egy gyerek elhívott magával edzésre. Gyere, ott csak ülni kell, nem kell lábbal nyomni, mondta. Annyira megszerettem a sportot, hogy két év múlva ifiválogatott lettem. Olyan kiválósággal, mint Wichmann Tamás. Tíz évig voltam válogatott, indultam egy-két Eb-n, és készültem a mexikói olimpiára, amikor apukám meghalt, s kiestem a keretből. De nagyon- nagyon örülök, hogy ezt a sportot választottam, mert visszaadta az életkedvemet. 2008 óta edzi Janics Natasát. Előtte hosszú évekig Fá- biánné Rozsnyói Katalin készítette fel. Hogyan került önhöz a háromszoros olimpiaibajnok? Kati néni összezárt élsportolókkal dolgozott, ahol mindig az eredmény és a feszültség volt a meghatározó. Nagyon jól összetartotta a lányokat, akik stressz alatt voltak. De ha az egység megbomlik, egymás után távozhatnak a versenyzők. Janics kezdte. Kati néni nem hitte el, hogy Natasa elmegy a nézeteltérésük után, pedig megtette, majd Kovács Kati, Kozák Danuta és Szabó Gabi is követte őt. Tehát törés állt be, amihez a szövetség nemigen akart asszisztálni. Az volt a hátránya, hogy egy évvel az olimpia előtt jártunk, s nagy volt benne a kockázat. Végül is nem lett igaza Kati néninek, mert sikerült nyerni Pekingben is. Én akkor Szerbiában dolgoztam, már két évet eltöltöttem egy egyesületben, kényelmes, jó helyen. Éppen itthon tartózkodtam, amikor felhívott Natasa: szeretné, ha elvállalnám a felkészítését. Nem lázas? - gondoltam magamban, de felajánlottam, jöjjön el hozzám a sportigazgatóval, s beszéljük meg, mennyire időszerű a téma. Mert ha az, feladom az állásomat, nemet nem mondok. Megkérdeztem tőle, honnan jött az ötlet? Azt válaszolta, megálmodta, az apukája mondta neki. Ilyen nyomot hagyhatott a családban, hogy az édesapját edzette... Csakis. Nati átgondolta, én meg túl bátran rámondtám, hogy igen. Kész élsportolót kaptam, amivel borzasztó nagy terhet vállaltam magamra. Nála nem lehet olyannal számolni, hogy becsúszik egy negyedik hely, már a harmadik helynél is őrjöngene, hogy valamit elszúrtunk. Kemény két évet dolgoztunk végig. Tanulóévek voltak számomra. Egy ideig úgy volt, hogy Kovács, Kozák és Szabó is Szegedre igazol, de a klub nem tudott időben megegyezni velük, és elvitte őket a Honvéd. Janics Natasa háromszoros olimpiai bajnok volt, mikor átvette a felkészítését. Mi segített a közös hang megtalálásában? Külföldön már megedződtem, főleg a Balkánon. A bolgároknál olyan belépőm volt, hogy a szöuli olimpián öt érmet szereztek, ebből egy aranyat. Kajak egyesben Vanja Geseva megverte a világklasszis német Birgit Fischert, aki életében először kapott ki világversenyen. Ezt ingyen kellett megcsinálnom a bolgároknak, mert hivatalosan nem akartak beírni edzőnek, csak az olimpia után kaptam meg egy csoportot, amellyel dolgozhattam. Natasát is ezer ember figyelte: a szponzorok, a szövetség, a vezetők, s nyüván Kati néni is. Messze nem tudtam felmutatni olyan eredményeket, mint ő, nekem korábban selejtversenyzőkből kellett jó versenyzőket nevelnem. Ő meg kapta a sikerre éretteket. Aki nem hozzá ment a klubokból, annak nem volt esélye kijutni a vb-re, olimpiára. Mióta eljöttek a lányok Kati nénitől, három részre bomlott a magyarországi élversenyzők tábora, ami nagyon kedvező: Csípés Ferenc a nagyfőnök a lányokkal, Kati néninek is vannak versenyzői, én pedig Natasával készülök. És közben jönnek hozzám is a fiatalok. Tehát három forrásból táplálkozhat a magyar női kajak-kenu. Senki nem nyugodt, harc megy, ez hozza a női szakág teljesítményét. Ha ez így működne a férfi szakágban is, és nem egy kézben lenne minden, akkor ott is előbbre lennénk. A kenut is egy-két egyesület tartja a kezében. De nekünk is tanulnunk kell, nincs megállás. Mi is meglepődünk, például Szlovákián. Milyen értelemben? Soós Tibivel már hosszú évek óta ismerjük egymást, s mi, magyarországiak azon csodálkozunk, hogy abból a piciből, ami van náluk, milyen nagyszerű eredményeket hoznak ki. Szegeden is milyen gyönyörűen nyertek a szlovákiai fiúk ezer párosban, a négyessel meg mindig porondon vannak. Nagy szurkolójuk vagyok, kedvelem a kis országokat, mert tudom, milyen nehéz felszínre hozni egy-egy versenyzőt. Magyarországon ötezer igazolt kajakos-kenus és hetvenvalahány klub van, nyilvánvaló, hogy a csúcson mindig találunk egy tehetséget. Ha kiöregszik valaki, ott vannak mögötte a fiatalok. A szövetségnek régen bevált, jó módszerei vannak. Janics Natasa szülésre készülve kihagyta a szegedi vb-t. Milyen érzés volt, hogy védence nem versenyezhetett? Most kerültem először ilyen helyzetbe, s ahogy Natasának is nehéz volt ezt megélni, nekem sem volt könnyű. Tavaly ő volt a legeredményesebb női sportoló, teli vagyok kitüntetéssel, mindenféle elismeréssel. A vb-n viszont úgy hallgattam, mint a kezdő edzők. Örültem, hogy beengedtek a pályára. Alig kaptam akkreditációt. Amint eltűnik az ember a fényről, abban a pillanatban nincs a kiemeltek között. Natasa szeptember 2-án szült, s október 5-én már visszatért. Elég gyorsan elkezdte az edzéseket... Mivel csak pár nappal a szülés előtt hagyta abba az evezést, a vízérzék, a technika benne maradt. Az erőfejlesztés meg pótolható, az nem gond, mindig a technika elvesztése a kockázatos. Egyik világverseny után sem akart sokat kihagyni, két hét elteltével újra evezett. Úgy hírlik, Natasa nem könnyű természet. Hogyan bír vele? Eléggé lobbanékony, nemigen érti a magyar mentalitást, az agya még kicsit otthon van. Talán sohasem fog magyar aggyal gondolkozni, de éppen a lobbanékonysága élteti benne a tüzet, ezért ilyen jó versenyző. Sokszor én sem vitatkozom vele. Bizonyos helyzetekben nehéz vele kommunikálni, mert csak az aranyat ismeri, az ezüstöt úgy-ahogy elfogadja, de a bronznál már anyázás van. Olyan versenyző, amilyennel még soha nem találkoztam. Ő húz engem, látom, hogy nincs megállás. Ha elmegy szombaton egy budapesti nyilatkozatra, vasárnap felhív, azt kérdezi, hol vagyok, és be akarja pótolni a kimaradt edzést. Én még ilyet nem tapasztaltam. Mindig olyanok kerültek hozzám, akik lógni akartak, nem dolgozni. Ez is újszerű volt számomra. Natasa férje hogyan vesz részt a közös munkában? Mindig velünk van, edzői dolgainkat eloszthatjuk. Ezentúl ő is hivatalosan edző lesz, és így ketten törődünk a felkészüléssel. Nagyon jókor jött ez a helyzet, engem kicsit felráz, Natasát kicsit visszafogja, mert a férjének nem mondhat olyat, mint nekem. Andrian ért hozzá, kajakozott, nem lehet vele nagyon vitatkozni. Segítség lesz a londoni olimpiára, bízom benne, hogy sikerül kijutni. Mert ha Natasa kijut, abból csak arany lehet. Az olimpia után meg átadnám a felkészítését a férjének. A klubban kisebb munkákat még vállalnék, de hosszabb távon már nem akarok benne lenni. Negyven éve vagyok a sportágban, s még azt se mondhatom, hogy elfáradtam. Natasa mellett nem szabad elfáradni. Utána majd lehet. Világbajnokot faragott Janics apjából Kovács László (1947) Szegeden született, a Vajdaságban nevelkedett, és ismét Szegeden lett kajakos, tíz évig szerepelt a magyar válogatottban. A hetvenes évektől edzőként tevékenykedik. Kiváló szegedi kajakosokat - Csapó Géza, Svidró József, Kajner Gyula - nevelt. Később külföldön dolgozott, a nyolcvanas években Janics Natasa apját, Milan Janicsot készítette fel, világbajnokot és olimpiai ezüstérmest nevelt belőle. Dolgozott a bolgároknál, a horvátoknál és a szlovénoknál is. 2008 októbere óta a háromszoros olimpiai bajnok, Janics Natasa edzője. (Jmk) „A Balkánon megedződtem" (Képarchívum
