Új Szó, 2011. október (64. évfolyam, 227-252. szám)
2011-10-11 / 235. szám, kedd
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011. OKTÓBER 11. Keddi faggató 9 Džubák József: Gyalogolni jó, ráadásul egészséges is; de túrabakancsban, környezetbarát természetjáróként kiruccanni az erdőbe - maga az élvezet Az életnek vannak még csodái A könyörtelen terminusok, az új és még újabb feladatok mókuskerekében őrlődve, az ese- mesek, e-mailek és face- bookok virtuális világában folyvást csak rohanunk. Csupán egyvalamit felejtünk el: lazítani, a természetet járva pihenni. MIKLÓSI PÉTER A hangjában jóindulatú szemrehányással Džubák József túravezető mondja ezt, aki pár éve még a Szepsi Városi In- foközpont vezetője volt, most viszont az Erdőháti-alföldön, Malackán él. A bakancsos turisták nyelvén a Gömör-Tornai- karsztot a Kis-Kárpátok hegyeire cserélte. Ővele, amiként illik, nem holmiféle dolgozószobában, hanem a 495 méter magas kúpon álló detrekői vár romos falainak tövében beszélgetek. Alattunk a vár környéki puszta és a falu, Detrekő- váralja. Az őszi verőfényben, a magasból lepillantva, Lázáry René Sándor több mint száz éve aprócska festményként szavakba öntött négysoros októberi miniatűrje jut eszembe: „Fény borzong, erdőknek zöldje egyre gyérül, / Fáradt lomb lezörren tölgyes terebélyrül. / Tátong a láthatár: mag pereg, szín terem. / Torkig a föld, akár nagy, kerek cinterem.” Apropó, Jóska, sejti, mi a cinterem? ??? Nos, vannak tájak ahol a templom és a kerítése közötti teret hívják így, másutt a templom körüli temetőt mondogatják annak... No de mit nekünk cinterem meg őszi melankólia, inkább arról beszéljünk, miért érdemes az erdőt járni, mitől szép a berek? Több dolog motiválhat valakit arra, hogy szeresse a tágas erdőségeket, a dombos tájakat, a hegyvidékek világát. Például a sok közül az egyik, hogy nagyon-nagyon vonzó a kék ég, a reggeli párákban úszó erdők illata, a délutánonként besurranó napsugarak varázsa. De ez egy teljesen más ritmusban élő, külön világ. Itt nincs zajártalom, itt az ember megpihen. Egy-egy hosszabb túra pedig akár meditáció. Volt olyan időszak, hogy évente legalább kétszer, 12-13 óra alatt, félszáz kilométeres túrát is megtettem. Fenn a hegygerincen, át a nyergeken, közel 1300 méter magasan. Reggel Rozsnyóról indultam, s bizony este volt, amikorra Szepsiben leültem, és jutalomként gusztussal megittam egy pofa sört. 1989 előtt pedig az akkori zártabb világban egyfajta szabadságot adott a túrázás, ami a kötetlenebb gondolkodásban, az együtt kirándulók zavartalanabb véleménycseréjében tette különlegesebbé az akkortájt kötelező ideológiával körülkerített hétköznapokat. Ilyen egész napos trappban akad még ideje meditál- gatni? Ez attól függ. Vannak szakaszok, ahol jobban bele kell taposni, de találni olyan gyönyörű hegyi réteket is, amelyeknek peremére érve jó lelassítani és néhány szem vörös áfonyát keresni. Vagy úgy beosztani az utat, hogy az ember forrástól forrásig haladjon. így megtapasztalhatja, hogy a gö- möri érchegységben fakadó forrásvíznek teljesen más összetétele, íze van, mint a keletebbre fekvő karsztos táj ősforrásainak. Dodi, mert a hátizsákosbakancsos barátai így szólítják, körülbelül hány gyalogkilométer van a lábában? Ó, nagyon sok. Képtelenség összeszámolni. Negyedikes elemista korom óta járom/j ártani az erdőket, a hegyeket. Tizenéves kamaszként viszont már komolyabban is elkezdtem túrázni, napi 20-25 kilométeres távolságokat is meg- téve. Aki ekkorákat gyalogol az erdőkben, az azt is megfigyeli, hogy milyen fák, minő erdőségek között lépdel? Magyarán: aki túrázni jár, az nemcsak néz, hanem lát is? Vagy ehhez született hegylakónak kell lenni? Embere válogatja. Én mindenesetre úgy tervezem a dolgokat, hogy ne csak kutyagoljak, lássak is közben. Mert például Rozsnyóról indulva kár úgy fölmenni a Pozsálló- hegyre, netán az Aranyasztalra, vagy kissé távolabb a Pi- pitykére, ha arra sem marad valakinek ideje, hogy becsülettel kifújja magát, körbepillantson. És akár húsz perccel tovább nézelődjön. A túrázás nem versenygyaloglás! A valós cél együtt lenni, összhangba kerülni a természettel. Élvezni, ha az ember arcát megérinti a szellő, észrevenni a növényzet csodáit, meglátni a kék ég alatt szálló madarakat. Élményként átélni, hogy a nehéz fenyvesekben még éles a levegő; de ahogy talpunk alatt változik a kőzet és a jelzett út belesimul a karsztvidék lomblevelű erdőibe, ott már jóval melegebb, más illatú a levegő. Aki az ilyesmit nem észleli, az a túrázás igazi hangulatát, a természetjárás, a szabad mozgás örömét sem tudatosítja. Sajnos. Ez a keserűen odatűzött sajnos kínálja a kérdést: Szlovákiában manapság miért nem népszerű szabadidőtöltés a bakancsos gyaloglás, a túrázás? Mert nagyon sokan ezt valamiféle ódivatú kedvtelésnek tartják. Mostanában egyéb „értékek” kerültek előtérbe: a kényelemszeretet, a számítógép, az internet, a hétvégi plázajárás, ez utóbbi lehetőleg külföldön. Kimondom egyenesen: sok tekintetben degenerál bennünket a fogyasztói társadalom. Jobbára nem tudunk, mert nem is akarunk kiszállni a mindennapok taposómalmából, kitérni a felénk áradó in- formációzuhatag elől. Szivacsként szívjuk magunkba mindezt, aheíyett, hogy éppen a szabad levegőn, kirándulások közben kiszűrnénk magunkból a társadalmi toxint. Az igazi hátizsák hétvégi megjáratása helyett maradunk a bennünk gyűlendő méregtarisznyánál. Eszünkbe sem jut, hogy egy kiadós túra után hétfőn talán másként fogom látni ugyanazt, amitől pénteken délután még a fejemet fogtam... Csupán azért, mert magamba szívtam a természetet, annak energiáját. Akár egy kis izomláz árán. Ezzel szemben a rendszeres erdőjárás, mi több, a tudatos túrázás az filozófia, már-már vallás, zarándoklat? Számomra életfilozófia. És a természet iránti alázat. Elvégre ott én vagyok a vendég, akinek tisztelnie illik a természet törvényszerűségeit, s minimálisan megzavarni annak ősi rendjét. Azért járok a természetbe, mert szeretem a szépet, mert jobban érzem magam, mint a lakásomban egy tévésorozat 444. epizódját nézve. Már előre tudok örülni annak, hogy milyen jó lesz kellemesen elfáradva hazajönni, amikor majd újra lepereg a szemem előtt, amit a túra során láttam. Arról talán nem is beszélve, hogy a szabad természet az a hely, amelynél közelebb már senki sem lehet a Teremtőhöz. Pihenek a hegytetőn, ülök a sziklacsúcson, fölöttem az ég, alattam a völgy, az így teremtett világnak lehetek mák- szemnyi része. Ön természetvédő is? Igen. És a zöldek vagy a haragoszöldek táborába tartozik? Ez változó. Ha erdőjárás közben az emberi butaság, nemtörődömség jeleit tapasztalom, bizony akaradanul is elkap a haragoszöldek indulata. Például ha ötös fokozatú természetvédelmi területen önző kíméletlenségből több fuvar építkezési törmelékkel szilárdítják meg az erdei utat, pusztán azért, hogy autóval lehessen feljutni egészen a dombtetőre, s így a „népszerű” polgármester is újraválasztassa magát! Idősebb korban is a mozgás öröméért érdemes kiruccanni a természetbe? Azért is. De az a jó, ha az élmény jelenti a fő vonzerőt. Elsősorban ez utóbbit kell benne keresni, és nemcsak falni a kilométereket. Régi szabású turistaszokás, hogy az erdei barangolás élményéhez a kirándulókulacs, a laposka is odaillik, benne illatos kisüstivel... Őszintén szólva sohasem hordok magammal szeszes italt. Ennél ezerszer nagyobb élvezet este, a célállomásban legurítani egy-két korsó jól megérdemelt söröcskét, akár „rántással” illatosítva a habzó nedűt. De ennél többet nem szabad meginni, mert másnap mázsás súlya lesz a túracipőnek. Vannak a túrázásnak egyéb íratlan szabályai? Réges-régi szokás, hogy a szembejövők üdvözlik egymást, vagy én köszönök annak, akit megelőzök. Elvégre akik ott kint vagyunk a természetben, szinte családnak, közösségnek számítunk. Ami fontos tanács, hogy ne egyedül vágjunk neki a hosszabb, igényesebb túráknak, hiszen ahhoz, hogy váratlanul jöjjön a baj, elegendő egy-egy rossz lépés, esetleg valami egyéb sérülés. Ilyenkor bizony elkel a segítség. Ha valaki szívesen rákapna a túrázásra, az komoly beruházást jelent? A kirándulásokhoz lehet természetesen méregdrága felszerelést is venni, a felső határ pénzügyileg is a csillagos ég. Pedig nem muszáj divatosnak, puccosan trendinek lenni. Megteszi a flaneling, az egyszerűbb hátizsák, farmernadrág is. A túracipőnk viszont legyen bokatartó. Persze, nem elég csupán a ruházattal törődni. Ezért legyen térképünk, tudjuk, merre akarunk barangolni, mi az, amit látni szeretnénk; ha nem viszünk magunkkal ivóvizet, akkor tájékozódjunk arról, vannak-e a környéken források, hol találhatók a pihenőhelyek, szükség esetén hol tudunk lejutni egy-egy faluba. Okvetlenül legyen velünk esőköpeny, illetve nejlonzacskó a magunk okozta szemét összegyűjtésére. Sok szó esik mostanság a falusi turizmusban rejlő lehetőségekről. Vonatkozik ez a szemléletmód Szlovákiára is? Ez jóval bonyolultabb kérdés az első látszatnál. Négy esztendőn át, amikor Szepsiben az információs központot vezettem és megpróbáltam részese lenni a falusi turizmust támoA túrázás nem versenygyaloglás! A valós cél együtt lenni, összhangba kerülni a természettel. gató törekvéseknek, rengeteg akadályba, különböző, olykor elemi szintű nehézségekbe ütköztem. Kritikus szemmel azt kell mondanom, hogy az idegenforgalomnak ezt az ágazatát nálunk nem veszik komolyan az illetékes szervek. Valószínűleg azért, mert nem látják benne az azonnali hasznot. Most ugyanis olyan korszakban élünk, hogy a tűzrőlpattant vállalkozók többsége szinte egyik évről a másikra akar jelentős profithoz jutni. Ezzel szemben a vendéget jól kiszolgálni képes vidéki turizmus sok-sok ötletet, szívós türelmet, hosszabb távú befektetést igényel. Nálunk viszont - a Tátrát, a Szlovák Paradicsomot, azaz a Gö- mör-Szepesi-karszthegységet és még néhány más fölkapott turistáközpontot leszámítva - a hivatalos turistautak sincsenek karbantartva. Kopottak, elhanyagoltak a jelzések, vagy az erdőpusztítás és a tarvágás révén egyszerűen eltűntek. E bosszantó „apróságok” dacára a hátizsákos erdőjárás, a természetközeliség a világ legmegnyugtatóbb, mondhatnám stresszűző időtöltése? És még mennyire egészséges is! Ha valaki megtalálja a kiruccanások valós értelmét, rádöbben a bakancsos gyaloglás hangulatára és ízére, ha rájön, mit nyújt neki a szabad természet, akkor minden bizonnyal igen. Természetesen, ehhez a ráhangolódás, az át- érzés, a beleélés képessége szükséges, különben nem tud beleszivárogni az ember leikébe a természet adta nyugalom. Ne tűnjék túlzásnak, de szabadjon bevallanom: ha belépek az erdőbe, számomra meghalt a külvilág. A mobiltelefonomat is kikapcsolom, hogy még zavartalanabbá tudjon körülfogni legőszintébb valójában a természet. Mert a kettő, mármint a külvilág és az erdők világa együtt nem megy. És ha vannak még az életnek csodái, azt nem a városok aszfaltján, hanem a természet lágy ölén kell keresni. Egyedül a fényképezőgépemet kapom elő néha, bár a fotózás csupán kiegészítő kedvtelése az életemnek. Meg nem állom, hogy ki ne bökjem: mi most egy röpke délelőtti kiránduláskán vagyunk. Erre mondják, hogy szalontúrázás? Pláne, ha valaki csak elvétve szánja rá magát. Viszont ha már idefenn vagyunk, mit illenék tudnom Detrekő váráról? Hogy a 15. század közepén épült királyi várként, Ottokár cseh király sikertelenül ostromolta, Csák Máté sem tudta elfoglalni. Később a szentgyör- gyi és bazini grófoké, a Se- rédyeké, a Salm, a Fugger és a Balassa családé volt. Itt élt és nyomtatta ki műveit Balassi Bálint nevelője, Bornemisza Péter. A vár a 17. században a Pálffyaké lett, később elfoglalták a kurucok, de Ocskay csapatai a falai alatt szenvedtek vereséget a császáriaktól. Lakói a 18. században hagyták sorsára, azóta pusztul. De aki feljön ide, annak pazar kilátás tárul a szeme elé. Kirándulni, várromokhoz vezető meredek utakon kapaszkodni fölfelé, hosszabb- rövidebb természetjáró túrákon gyalogolni jó? Több mint jó! Felejthetetlen élményeket nyújt. Közben tartást kölcsönöz, életkedvre derít, műveltséget ad, fegyelemre ösztönöz. Mindezt jobbára úgy, hogy az ember észre sem veszi, és megkedveli közben a természetet is. Túravezetői tapasztalatom azt mondatja velem, hogy ez az életmód megszerettethető az emberekkel, feltéve, ha ők szintén akarják.
