Új Szó, 2011. október (64. évfolyam, 227-252. szám)

2011-10-08 / 233. szám, szombat

PRESSZÓ ■ 2011. OKTOBER 8.

www.ujszo.com

RIPORT

Pihenőhely a tavon

Külföldi diákok hagyományos koreai esküvői ruhákba öltözve

Mihi és Péter

■ m

(Rajkó Péter felvételei)

Mindennap

meglepődik

valamin

Dél-Koreáról a legtöbben csak annyit tudunk, hogy a világ egyik gazdasági nagyhatalma, fővárosa Szöul, és egyetlen szárazföldi határa, amely a kommunista féltestvérétől, Eszak- Koreától választja el, demilitarizált övezet.

A tévénézők esetleg

ismernek néhány

koreai gyártású szappanoperát is, de hogy ezek mennyire mutatnak reális képet az ottani emberekről, azt csak olyasvalaki tudná megmondani, aki közöttük élt. Mint a komáromi származású Rajkó Péter, akit három éve a szerelem vitt Szöulba. Azóta megszokta az ország furcsaságait, elfogadta az emberek sokszor fatalista gondolkodását, és megszerette nyíltságukat, sőt sok hasonlóságot is talált a koreai és a magyar mentalitás között.

A szerelem vitte Szöulba

Péter nemzetközi tanulmányokat folytatott a prágai Károly Egyetemen, és 2007-ben egy barcelonai részképzésen ismerte meg a délkoreai Mihit. A két fiatal között szerelem szövődött, de egyikük sem mert hosszú távra tervezni, mert tudták, ha vége a tanulmányútnak, földrészek fogják elválasztani őket.

„A sors úgy akarta, hogy ne váljunk el, mert 2008-ban, miután hazajöttem, egy közös cseh ismerősünk írt Barcelonából, hogy ösztöndíjért lehet pályázni valamelyik szöuli egyetemen. Csak Szöulban derült ki, hogy a globalizáció"szemszögéből fogok bizniszt, kultúrát és környezetvédelmet tanulni, de nekem mindegy is volt, mert azért mentem, hogy lássam, milyen a kedvesem hazája. Az első benyomásom az volt, hogy még az ég kékje sem olyan, mint nálunk, hatalmas a nyüzsgés, és éjjel szinte nappali világosság van a rengeteg neonreklámtól - még a templomok keresztjei is vörös neonfényben pompáznak. Mostanra mélyebben is megismertem a dél-koreai társadalmat, és ha jellemeznem kellene, azt mondanám elsősorban, hogy hihetetlen konzumország. Az emberek sokkal többet költenek, mint amire szükségük van, és mint amit megengedhetnek maguknak. Minden megvehető, mindenre létezik szakember, még a költözéseket is cégek intézik, de olyan szinten, hogy a család elmegy egy egynapos üdülésre, és mire hazajönnek, komplett berendezve várja az új otthona, ami a régi tökéletes mása. Erről a fogyasztói életstílusról senki sem akar lemondani, még azok sem, akik alig engedhetik meg maguknak, mert az 1997-es válság idején tönkrementek Tény, hogy az életszínvonal összhangban van a társadalmi hierarchiával, tehát az orvos és a tanár valóban általános megbecsülésnek örvend, és ez a fizetésén is meglátszik - egy húszéves gyakorlattal rendelkező tanár több ezer dollárt keres. Négy alappillére van a koréi társadalomnak a fiatal tiszteli az idős embert, a tanuladan a tanultat, a nő a férfit és a gyermek a szülőt - ez minden modernizálódás ellenére ma is működik A kilencvenes évek közepéig a középosztálybeli nők többsége még nem járt munkába, az volt a nő dolga, hogy ellássa a háztartást, de ma ezt már egyre kevesebben engedhetik meg maguknak. Aki viszont dolgozik, az este nyolcig, kilencig bent van a munkahelyén, és utána még egy-két órát utazik, amíg hazaér. Eleinte csodáltam az ottani embereket, hogy ilyen sokat tudnak dolgozni, de aztán rájöttem, hogy a tizenkét óra alatt ugyanazt a munkát végzik el, mint mi nyolc óra alatt. Főleg a középkorú férfimenedzserekre érvényes, hogy nem jól osztják be a munkát, elfáradnak, elrontják, újrakezdik, és amíg a főnök bent van, senki

nem mer hazamenni. Este hul- lafáradtan betérnek valahová, jól felöntenek a garatra. Reggel korán kell kelni, úgyhogy a munkahelyen délig kedvedenül az internetet böngészik, vagy kávéznak, és megint délután van, mire elkezdik az érdemi munkát. Ebből az ördögi körből nagyon nehéz kitörni, és ennek a családok látják kárát. Ez is a régi értékek feladásának egyik példája, mert Koreában a hagyományok szerint nagyon erős a családi összetartás. Mindenkinek megvan a megszabott szerepe, és még mindig működik az a régi modell, hogy amíg a gyermek nem házas, addig a szülő mondja meg, mit tehet. Sok családban a szülők választják ki a gyerekük párját is, ez főleg az elsőszülött fiúra érvényes. O örökli a földeket vagy a családi vállalkozást, de cserébe otthon kell maradnia és gondoskodnia kell a szüleiről. Nem mindegy, milyen asszonyt hoz a házhoz, de a feleség mindenképp az utolsó helyre kerül a családi hierarchiában. A rend mindent meghatároz Koreában: az emberek gondolkodását, cselekvését, azt is, kit hogyan szólíthatnak. A hierarchiában való elhelyezkedése szerint az ember háromféleképpen szólalhat meg, és ez még további négyféle módon árnya- lódik - mintha négyféle módon lehetne magázódni. Ezért minden beszélgetést úgy kezdenek, hogy a felek kitudakolják egymás nevét, korát, azt, hogy házas-e a másik, vannak-e gyerekei és hol dolgozik. Eszerint tudják betájolni, hogyan kell szólítani a másikat”

Konfúcionista konzumország * 99

A nyári ösztöndíj és egy év nyelvkurzus után Péter az egyik Szöul melletti egyetemre nyert felvételt, ahol vidékfejlesztést tanul. Mostanság ez az egyik legdivatosabb szak Dél-Koreában, amely a világ egyik legsűrűbben lakott országa. Területének 70 százaléka gyéren lakott hegyvidék, ezért mindenki a városok környékére tömörül, csak Szöulban és peremkerületein 25 millió ember él.

„Minden darabka földet termőre váltanak, és a kisgazdaságokat nagyon komoly támogatásban részesíti az állam, tehát létezik tudatos fejlesztés, de véleményem szerint ez is zsákutcába vezet, mert szintén az egyre nagyobb termelést és egyre több fogyasztást tűzte ki célul. Márpedig valahol megálljt kell majd parancsolni, mert Dél- Korea a fosszilis energiahordozók

99 százalékát importálja. Ok még egyáltalán nem takarékoskodnak. Amikor az egyetemre kerültem, elképedve láttam: ha hazamennek, bekapcsolva hagyják a számítógépeket, a klímaberendezést, nem oltják le a villanyt. Iszonyat, milyen pazarlás folyik, de náluk ez is a jólét szimbóluma, a takarékosságot kicsinyességnek tekintik. Én nem minősítem őket, csak azt próbálom ecsetelni, mi határozza meg az ottani emberek gondolkodását. A mértéktelen fogyasztás mellett a koreaiak egy másik, számomra sokkal rokonszervesebb vonása az a gyermeki nyíltság, amellyel közelítenek egymáshoz és az idegenekhez is. Annyi jóindulatú, őszintén érdeklődő emberrel, mint Dél- Koreában, sehol nem találkoztam. Persze, tudom, talán az európai csodabogarat látják bennem, a fehér embert, aki az ázsiaiak szemében egy fokkal több, mint ők. A koreaiaknál ez még nagyfokú önbizalomhiánnyal is párosul, ami történelmi tapasztalatokkal magyarázható. Régen Remete Királyság volt az ország neve, annyira bezárkózott. A hittérítőket többnyire elűzték, csak a nyugatosodott Japán tudta leigázni őket 1910-ben. A japánok erőszakkal fosztották meg a koreaiakat a nyelvüktől, kultúrájuktól, emberek tízezreit hurcolták el kényszermunkára, a többség máig is gyűlöli őket. Az amerikaiakat viszont, akik 1945- ben, a két Korea kettéválasztásakor a déli országrészt szállták meg, felszabadítókként tisztelik. Az idős emberek ma is tudnak mesélni arról, mennyire éheztek még az ötvenes években is, és hogyan osztották nekik az ingyengabonát az amerikai katonák. A régen nagyon büszke, hagyományaihoz ragaszkodó koreai nemzet ekkor szakadt

két része: vannak olyanok, akiknek most is fontosak a régi értékek, de a társadalom 90 százaléka a nyugatiakhoz akar hasonlítani.”

Pizsamás szökevények

Péter a koreaiak karmába vetett vak hitéről is mesél. Ez a hit olyan szélsőséges helyzeteket is teremt, hogy a bajba került embert a sorsára hagyják, hiszen úgymond, ez volt a sorsa. Ezt Péter is megtapasztalta egy motorbaleset után, amikor sorra száguldottak el mellette az autók, és senki nem állt meg, hogy segítsen.

„Végül motorosok fordultak visz- sza, bennük volt annyi bajtársias- ság, hogy egy másik motoroson

segítsenek, de addigra már magam is hívtam a mentőt. Eleinte felháborított ez a közöny, de ma már tudom, hogy ez a karma félreértelmezése - úgy gondolják, akivel rossz dolog történt, az biztos megérdemelte. A buddhista fatalizmust konfúcionista szigorral tetézik, és ennek a furcsa egyvelegnek az eredménye, hogy az egyébként csupaszív emberek semmiféle közösséget nem akarnak vállalni azzal, aki bajba került. Számomra minden ott töltött naphoz valami újat, úgy érzem magam, mint egy folyamatos kalandtúrán. Még a motorbaleset utáni kórházi tartózkodásom is ilyen szórakoztató kaland volt, bár most, hogy mesélek róla, jobban élvezem, mint akkor, amikor ott feküdtem. A koreaiak a legkisebb nyavalyájukkal is előszeretettel fekszenek be akár több hétre is a kórházba - ennek az az oka, hogy mindenkinek több biztosítása is van, és ilyenkor a biztosítók fizetnek. A szobában, ahol feküdtem, heten voltunk, egész nap folyamatos ricsajban, de ez rajtam kívül senkit nem zavart. Ok ezt szokták meg, mert régen több generáció élt együtt egy szobában, megtanultak alkalmazkodni és elviselni egymást. Ma már tágas lakásaik vannak, de hagyományosan egy területet alakítgatnak ebédlőből hálószobává és vissza nagyon praktikusan, míg mi mindent mintha örök időkre építenénk és rendeznénk be.

Nos, ezt a funkcionalitást és rugalmasságot a kórházi tartózkodás során is alkalmazzák, a valóban súlyos betegeket kivéve mindenki úgy érzi magát ott, és úgy is viselkedik, mintha otthon lenne. A csendre és nyugalomra vágyó európainak ez ugyancsak megnehezítette a lábadozást, mert már az első nap rá kellett ébrednem, hogy a szobatársaim számára a zaj és a fény nem zavaró. Mindenki folyton mondta a magáét, hajnaltól éjfélig ordított a tévé, és mind azt néztük, amit a legidősebb beteg akart, mert a hierarchia elve szerint, természetesen nála volt a távirányító. A családtagok akkor jöttek, amikor akartak, addig maradtak, ameddig akartak, sőt arra is volt példa, hogy ott aludtak. Minden ágyhoz tartozott egy kihúzható pótágy, sokszor azon kuporgott a kvázibeteg, fent az ágyon meg a felesége nézte a tévét. Szinte egy nappalivá alakult a kórterem, így az európai kórházi atmoszféra helyett, amelyre a fájdalom és a komorság jellemző, a gyógyulást sokkal inkább elősegítő családias légkör alakult ki. Utóbb már én is így látom, de ott az első napokban olyan rosszul éreztem magam, hogy nem tudtam élvezni ezt a happening- hangulatot. Arra, hogy éjszakja aludjak, a tévé meg az erős fényű neonok miatt nem volt esélyem, nappal pedig a nővér ripakodott rám, hogy ne aludjak, annak éjszaka van az ideje. Egy csomó gyógyszerrel tömtek mindenkit, vannak olyan emésztésjavítók, agyserkentők és mit tudom én micsodák, amelyek diagnózistól függetlenül mindenkinek járnak, és mindenki engedelmesen be is szedi. Nagyon csodálkoztak, hogy én visszautasítottam. A legjobban az tetszett, ahogy az idős bácsik a kínaigalléros, egyenruhára hasonlító kórházi pizsamáikban infúziós állványaikkal kitotyogtak az utcára, ott leguggoltak, - mert a koreaiak mindig guggolnak - és rágyújtottak egy pálinkásüveg mellett... Ilyen pizsamás kórházi szökevényeket akárhol látni a

városban, még a metróban is, de ezen nem ütközik meg senki.”

Kutyahús sok savanyúsággal

Az elmondott fúrcsaságok ellenére Péter el tudja képzelni, hogy Dél-Koreában éljen. Az emberek jósága marasztalná, de a gazdasági és energiaválságtól való félelem azt súgja neki, hogy a világnak ez a része nemsokára csak nehezen lesz élhető.

„Sajnálom, féltem ezt az országot, mert most már egy kicsit az enyém is. Megszerettem az ottani emberekben azt a tartást, amit magyarként a sajátomnak érzek, és próbálom elfogadni azt is, ami tőlem idegen. A kedvesem csodálkozott, milyen könnyen beilleszkedtem, de ez azért van, mert én az első naptól kezdve úgy néztem arra az országra, hogy ez az ő hazája, és'+ia megértem, őt is jobban fogom érteni. A koreai koszt például nagyon kedvemre való, bár roppant csípős. Egy étkezés több tucat fogásból is állhat, ebben rengeteg a nyers és hordókban savanyított zöldség, a koreaiak mesterei a savanyításnak. Mindig kell, hogy legyen az asztalon valamilyen leves és rizs, hal vagy hús, és legalább ötfajta savanyúság. Régen az ádagember Koreában évente háromszor evett húst, abból is az egyik kutya volt. Ma is esznek még kutyahúst, én is megkóstoltam. Tudni kell, hogy nem kivénhedt kóbor kutyák kerülnek a fazekakba, hanem erre a célra tenyésztett fiatal állatok, de ma már egy csomó koreai megveti ezt a táplálékot. Én azt gondoltam, ha már ott élek, nem hagyhatom ki, és nem bántam meg. Mostanra már elég jól beszélem a nyelvet is, és jól mulatok azon, hogy a konzumréteghez tartozó fiatalokat ez mennyire meglepi. Ha fehér embert látnak, egy hülye amerikait várnak, aki semmit nem ért, és ezért a kommunikációs szabályokat sem kell vele szemben betartani. Engem sokan nem tudnak hová tenni, pedig egyszerű: nem akarok koreaivá válni, de igyekszem mindenkinek megadni a tiszteletet azzal is, hogy helyesen szólítom meg. Nem mindig sikerül, de már az igyekezetét is értékelik.

A legjobban attól tartottam, hogyan fogadnak majd Mihi szülei, de nagyon kedvesek hozzám. Koreában az a szokás, hogy a párját, mindenki csak akkor mutatja be a családjának, amikor komoly- lyá válik a kapcsolat, nincs olyan, hogy az aktuális partnerét csak úgy felviszi egy kávéra. Köztünk is szó volt már arról, hogy tiszteletemet teszem a családnál, de a véleden másként hozta. Egyszer hazakísértem Mihit, és metróval akartam visszamenni a kollégiumba, de mire elbúcsúztunk, bezárt a metró. Taxit kellett hívnom, de sem nálam, sem Mihinél nem volt pénz, ezért le kellett jönnie a lakásból az édesanyjának, hogy kölcsönözzön nekem taxira. Máig nevetve emlegeti, Hogy az utcán ismerkedtünk meg, de természetesen, megvolt a hivatalos bemutatkozás is - öltönyben, virágcsokorral, ahogy illik. Még nem dőlt el, hol fogunk élni Mihivel, ő hajlik afelé, hogy eljönne velem Szlovákiába, de tudom, ez nagy áldozat lenne a részéről. Viszont azt sem tartom jó ötletnek, hogy valahol félúton Korea és Szlovákia között telepedjünk le, mert akkor egyikünk sem lesz otthon. Abban bízom, ezt is eldönti a sors. Most úgy érzem, ott kell maradnom egy ideig, mert még van mit tanulnom a koreaiaktól.”

Vrabec Mária