Új Szó, 2011. szeptember (64. évfolyam, 203-226. szám)
2011-09-28 / 224. szám, szerda
16 Horgász ÚJ SZÓ 2011. SZEPTEMBER 28. vww.ujszo.com A nagy halak látványa mindig megdobogtatja a horgász szívét, és gyakran szamárságra készteti A látott hal igézete Meglátni és megszeretni... (A szerző felvétele) Görbüljön a bot! Végigügettem nemrégiben az országon - alapvetően kelet-nyugati irányban, kisebb észak-déli kilengésekkel. Bár teljesen más céllal indultam, a végén mindig egy-egy folyó partján találtam magam - hol a vén Duna, a Garant, a szívemnek oly kedves Ipoly, hol meg a Sajó partján adtam át magam a csendes szemlélődésnek. Két véglet: a mozdulatlan, égbe szökő hegyek és az állandó mozgásban lévő víz, ami vonz; az utolsó életterek, ahol a Természet még a maga érintetlenségében érhető tetten. Kérdéses, hogy meddig, ugyanis a kielégíthetetlen energetikai lobbi folyóvizeink után nyújtogatja csápjait. A Duna után a kisebb folyókon a sor; elérkezett a törpe vízerőművek kora, amikor is jelentősebb mennyiségű áram termelésére gyakorlatilag alkalmatlan, az elosztó-rendszerben fellépő ingadozásokat kiegyenlítő berendezések épülnek majd országszerte. Több helyen máris nagy erőkkel folyik az élővizek tönkretétele; szerencsére ismerünk olyan példákat is, amikor a civil kurázsi, a polgári összefogás vetett gátat az esztelen gátépítésnek. E sorok megjelenése idején második napja zajlik Nagyszombatban a világ fontosabb vizes élőhelyeinek védelméről szóló Ramsari Egyezményhez csatlakozott európai országok képviselőinek találkozója. Tétje nem kicsi: terítékre kerülnek a környezetvédelem és a vízgazdálkodás kölcsönhatásának aktuális problémái. Bár a politikum megkerülhetetlen, én azért kivinném a résztvevőket egy fél napra mondjuk Palást határába, a Litva patakhoz, szemlélődni, meg elmélkedni egy kicsit. Míg van miről, s van hol. Lőrincz Adrián A Horgász melléklet legközelebb 2011. október 12-én jelenik meg. A horgászatban az a szép, hogy teli van titokkal. Pláne nagyobb folyóvízen, ahol az ember - ha csak nem célzottan horgászik egy halfajra - sosem tudhatja, mi veszi fel a csalit. Vannak azonban varázslatos pillanatok, amikor a horgász meglát egy csapat halat. KÖVESDI KÁROLY Mondjuk a víz tetején sütkérező hatalmas pontyokat, méltóságteljesen vonuló amurcsapatot, vízbe pottyanó rovarokra leső domolykót, elővillanó pisztrángot, önfeledten ívó dévéreket, tölcsért kavaró harcsaforgást. A látott hal mindig megdobogtatja a pecás szívét, és cselekvésre serkenti. Hanem ilyenkor követi el talán a legtöbb szamárságot is. Szép nyári napon ültem a tó partján, amikor nagytestű árnyakat pillantottam meg a tó végében. Távolról is világos volt, hogy legalább tucatnyi példányból áll a csapat, és tíz kiló körüliek lehetnek. Amikor aztán egyik a másik után emelkedett ki a vízből a lelógó nádlevelekért, azonnal kiderült, hogy legelésző amurokat látok. Az amur roppant óvatos hal, jobbára a késő esti, kora hajnali-reggeli órákban lehet hozzá szerencsénk, ezért néztem hüledezve a lenyűgöző látványt, ahogy a nagy halak olykor fél testükkel kiemelkedve csipkedték, rázták a nádat, s közben meglehetős ramazurit csaptak a tuskós, gazos öbölben. Na, ilyenkor ugrik fel az ember adrenalinszintje, és nyúl a bot után. Kúszva-mászva Éppen a kezem ügyében volt egy pergetőbot, amelyet szokás szerint csak horoggal szerelek fel, úszó, ólom, etetőkosár nélkül. Hamar feltűztem két szem kukoricát, és usgyi, odalopakodtam a csapat közelébe. Egy jól célzott suhintással közéjük pottyantottam a csalit. A hatás leírhatatlan volt: mintha kézigránátot hajítottam volna közéjük, úgy robbant fel a víz, és ugrottak szét az amurok. Na, ez nem jött össze, gondoltam, savanyúan nézve a tovaúszó torpedókat. Pedig hát két kukoricaszem nem csobban nagyot. Visszamentem a helyemre, de alig telt el tíz perc, látom ám, hogy amurék ismét feltűnnek, ezúttal húsz-harminc méterrel odább. Csak nem hagyott békén a dolog, ismét odalopakodtam a közelükbe, és egy fa takarásából, hogy ne riasszam el őket, ezúttal nem közéjük, hanem melléjük pottyantottam. A hatás ugyanaz volt. A csapat riadtan megugrott. Rövidre fogva, az amurok bolondot csináltak belőlem. Hol itt, hol ott tűnt fel a csapat, én pedig legalább egy órát töltöttem rohangálással, kúszással- mászással, lopakodással, hogy becsapjam őket, míg végül leizzadva, lihegve kullogtam vissza a helyemre, belátva, hogy ezeknek a jószágoknak nem tudok túljárni az eszén. Hogy milyen kiszámíthatatlanok az amurok, egy következő alkalommal sikerült megtapasztalnom. Ugyanott, ugyanúgy, csak ezúttal nem legelésztek. Lomhán mozogtak, sütkéreztek a felszínen. Ezúttal mással próbálkoztam: jó nagyujjnyi kenyérhéjcsíkot téptem, amelyet úgy tekertem föl, mint szabó a mérőszalagot, s a ruganyos karikát úgy szúrtam át a horoggal, hogy az a vízben szépen kibomoljék. Aztán pottyantottam. A halak csodával határos módon nem ugrottak meg. Megdobbant a szívem: mindjárt megmozdul egy nagy példány, odalebeg, és lustán leszippantja a víztükörről a kenyeret. Azt ugyan leshettem! A nagy árnyékok meg sem mozdultak, helyettük kishalak rontottak neki a kenyérnek, és addig tépték-rázták, míg csak el nem fogyott. A csel tehát így sem sikerült. Akadnak ellenpéldák A két esetből könnyen leszűrhető a tanulság: a nagy halak látványa nagyon izgató lehet, ám nem mindig, sőt a legritkább esetben lehet megfogni őket. Érvényes ez a bali- nokra is, amelyek néha ijedten, olykor szinte utálkozva kerülik ki az eléjük pottyanó gilisztát, szöcskét, a villantóról nem is beszélve. Vannak persze ellenpéldák. Nem egy csukát sikerült elcsípnem villantóval vagy kishallal úgy, hogy tisztán láttam a ragadozót, s elég volt elhúzni előtte a blinkert, közelébe pottyantani a bodorkát. A látott halak közül jó pár nagy domolykót is fogtam cserebogárral, körforgóval, vagy egyszerűen gilisztával. Egy ízben kapitális kárászokat láttam a bodaki ágvizekben tavasz- szal. A lehető leglehetetlenebb helyen csoportosultak, egy vízben álló bokor kellős közepén. Horogra csalásuk egyszerűnek tűnt, és az is volt: kis etetőgombócokat dobtam a bokorba, majd a bokor szélére, végül egyre messzebb a bokortól. Vagyis egy nyomvonalon csaltam őket kifelé, és a halak engedelmesen legelészték az élőanyaggal (csontival) feldúsított mixet, míg csak el nem érték a horgot. Három szép példánnyal sikerült megritkítanom a csapatot, míg csak gyanút nem fogtak. Látott halként került horgomra az a nyolckilós harcsa is, amelyet a Kis-Duna hidasi mellékágának torkolatában sikerült elcsípnem fényes nappal, eső után. A tolóhullámok gyanút keltettek bennem, s amikor a hínár is szétnyílt szinte a lábam alatt, sejtettem, hogy bajszik vadásznak a zavarosban. Tíz perc sem kellett hozzá, hogy szaladni kezdjen a zsinór a beejtett gilisztacsokorral. A látvány is lehet szép Hanem víz tetején úszkáló pontyokat, amurokat fogni szinte egyenlő a lehetetlennel. Egyszerűen azért, mert ezek a halak a felszínen lebegve a legritkább esetben táplálkoznak, s csak a frászt hozzák a horgászra. Hamar le is szoktam róla, hogy a látott pontyot, amurt hajkurásszam. Évek óta figyelek viszont egy helyet kedvenc tavamon, ahol egy nagy bokor sátorként borul a víz fölé. Eleinte két-három süllőt láttam alatta hűsölni, aztán megjelent egy-egy nagy ponty, aztán kapitális amurok is tanyát vertek a hűs helyen. Az is előfordult, hogy együtt láttam pontyokat és süllőket, amurokat és jókora csukát. Mi több, legutóbb fürge bodorkák közt unottan lebegő három-négy kilós balint csodáltam meg ugyanitt; olyan testvériségben ejtőztek egymás mellett, mintha nem is ragadozó és áldozatai, hanem mindig is jó szomszédok lettek volna. Egyszóval megmaradtam a megfigyelés izgalmánál, és zakatoló szívvel lopakodók oda valahányszor, égve a kíváncsiságtól, milyen halakban gyönyörködhetek aznap. HETI TIPP Kis csuka, nagy csuka AJÁNLÓ Nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom, a csuka sokunk kedvence. Ilyentájt, az őszi szezon kezdetén gyakran elhangzik a kérdés: hol keressük? A másik kérdés: lehet-e szelektálni, célzottan keresni a nagy példányokat, s ha igen, hol találjuk őket? Jómagam évekig csukáztam úgy, hogy bármilyen mélységű vízben harminc-negyven centis, legfeljebb félméteres eresztéket hagytam a stupek alatt a horogig, amelyre általában pirosszámyút, bodorkát, sügért (ha sikerült szerezni, kisbalint, jászt) tűztem. Aztán, amikor egy ízben „elcsúszott” az úszó, s a csalihal leereszkedett a három méteres fenékig, eddigi legnagyobb csukámat sikerült megakasztani. Rá kellett döbbennem, mégiscsak van valami abban, hogy a nagyobb példányok az alsó régiókban tanyáznak. Ezt erősíti, hogy például a nyugat-európai horgászok (akiknél tilos az élő csalihal használata) kevesebb, de nagyobb csukákat fognak a Tisza- tavon, mint a helybeliek. Egyszerűen azért, mert fenekezve horgásznak, ráadásul döglött csalival. Nem meglepő a dolog, hiszen természettől adott, hogy a nagy csukák kevésbé fürgék, mint süldő társaik, és a beteg, könnyen elcsíphető kishalak mellett beérik az elpusztulttal is. Magyarán, dögevők. Természetesen nem árt, ha ismerjük a mederviszonyokat, és nem „süllyesztjük” a csalit a hínármező kellős közepébe, és nem hagyunk kétméteres eresztéket félméteres vízben. Az is evidens, hogy nagy csuka kereséséhez nagyobb csalit használjunk. Míg a harcsa és a süllő testmérete alig egytizedét, a csuka egyharmadának megfelelő zsákmányt képes lenyelni. Villantó, vobler vagy gumihal esetében ugyanez érvényes. Ha kifejezetten csukára pergetünk, már csak azért se felejtsünk el kevlár- vagy drótelő- két használni, mert ha kisebb példányokat meg foghatunk is sima nájlonnal, a nagy krokodilok szépen leslukkolják a műcsalit, aztán verhetjük a fejünket a közeli fába. A helyszínnel könyebb a dolog: holtágak, tavak esetében a nádasok előtt, hinarasokban, bedőlt fák közelében, míg folyóvízen a lángokban, öblökben, visszaforgókban találjuk meg kedvenc ragadozónkat. (- kk -) Igéző látvány - nem csak a horgász számára
