Új Szó, 2011. szeptember (64. évfolyam, 203-226. szám)
2011-09-24 / 221. szám, szombat
8 Szombati vendég ___________________________________________________________ ÚJ SZÓ 2011. SZEPTEMBER 24. www.ujszo.com Kamarás Máté: „Látni kell a célt, és menni utána, ezt tanultam meg. Kockáztatni kell. Próbálkozni. Van is valami a lelkem mélyén, ami vonz, húz vissza..." Bécs után már Tokióban is megvetette a lábát Tokióban, Oszakában és Nagoyában esténként kétezer néző előtt lépett színpadra Kamarás Máté a Mitsuko című japán musicalben. Összesen harminchat előadást játszott, közvetlenül az ottani tragikus események után. SZABÓ G. LÁSZLÓ Februárban még egy innsbrucki produkció főszereplője volt, a japán meghívást a kirobbanó sikerű bécsi Elisabethnek köszönheti, amellyel a kinti közönség is megszerette, majd saját koncertsorozatának, amelynek várhatóan folytatása lesz. Kamarás Máté többéves bécsi szerződés után most Budapesten dolgozik, első magyar nyelvű albumán. Mikor utazott Japánba, a Mitsuko próbáira? Eredetileg március 12-én repültem volna, de jött a szökőár, és elmosta az utamat. Már Pozsonyban voltam a nagyszüle- imnél, összepakolva, onnan készültem Bécsbe, a Schwechatra. Március 10-én a tévéből tudtam meg, hogy mi történt. A cunami északon elmosott egy csomó várost, aztán jött Fukusima, az erőmű, a sugárzás, és egyre rosszabb lett a helyzet. Március 18-ra tették át a repülőjegyemet. Közben persze átjártam Ausztriába, a tolmácsomhoz japánul tanulni. Izgalmas helyzet volt. A járatokat többször törölték, Tokió veszélyben, jöttek a híradások, a kintiek pedig engem kérdeztek telefonon, hogy akkor mi lesz, érkezem-e a próbákra vagy sem? A japán televízió ugyanis nem mondta, hogy rossz a helyzet, a CNN jelentette, hogy akkora katasztrófa történt, mint 1986-ban Csernobilben. Én azt mondtam, amíg ők le nem fújják, én készülök. Pedig akkor már az osztrák nagykövetség is kiadott egy közleményt, hogy akinek nem igazán fontos Japánba utaznia, az ne menjen. Megállítani persze ezzel sem tudták. A családom, a barátaim, mindenki próbált lebeszélni, én viszont úgy gondoltam, amíg a japánok nem mondják le, addig én sem visszakozom. Nekem nagy álmom volt ez az előadás, az álmait pedig ne adja fel az ember. Március 20-a után már Csernobil 7-es fokozatról beszéltek, az osztrák, a magyar, a német nagykövetség Tokióból leköltözött Oszakába, nekem meg Tokióba kellett érkeznem. Március 28-ra a tolmácsommal együtt megkaptuk végre a jegyet, Hokkaido, a legnagyobb japán sziget, mint megtudtuk, elmozdult nyolc métert. Egy hónap alatt 15 ezer földrengést regisztrált az ország. Sanghajban leszállt a gépről az osztrák személyzet, nem vállalták a felelősséget az utasokért. Érdekes út volt. A német producerem azzal ijesztgetett: ha sugárzást kapok, vissza sem tudok jönni, nem lesz egy gép, amely hazahozna. Nagyon kalandos volt ez az egész, de örülök, hogy elmentem. Tokió, repülőtér. Érzett valamit a levegőben? Semmit. A sugárzásnak nincs szaga. A CNN folyamatosan jelentette, merre megy a szél, és hogy Tokió felé fújja a sugárfertőzött levegőt. A fukusimai atomerőműből ugyanis ki kellett engedni a gőzt. De eldöntöttem, hogy amint megérkezem, én már ezzel nem foglalkozom. Különben sincs védelem. A maszk nem segít. Ezt nem lehet kikerülni, ha már ott van az ember. Az egyetlen dolog, amit észrevettem: nem lehetett ásványvizet venni, és kevesebb kaja volt, kisebb választék. Tokió pedig kicsit sötétebbnek tűnt, mint korábban. Minden második utcai lámpát kikapcsoltak, de az élet ment tovább. A japán kollégák nagyon meghatódtak, amikor megérkeztem, sokan inkább azzal számoltak, hogy lemondom az utat. Mindenld köszöngette, hogy ott vagyok. volt megszokott számomra. De megpróbáltam nem félni. Pedig az is előfordult, hogy abba kellett hagyni a próbát, mert olyan erős volt a rengés. A rendező nagyon profi volt. Fogta a kabátját, táskáját és futott kifelé. Tekintve, hogy én csak az első felvonásban játszottam, a megérkezésem után hét nappal már a színpadon próbáltam. Nagyon nehéz volt, hiszen a szöveget még nem tudtam. Eleinte úgy próbáltam, hogy minden sorból az első szót előre bekiáltotta a tolmács, hogy tudjam, mi következik. Közben a prózai részeket is tanultam, nemcsak a dalokat, és minden mondatot a megfelelő hangsúllyal. Szembesülnöm kellett azzal is, hogy nem tudom követni a kollégát, hogy mikor mondom a szövegemet, mikor szólalok meg a dialógban. Az elején még számoltam a mondatokat, hogy tudjam, mi jön, aztán feladtam. Német szövege is volt? Elvégre egy német grófot alakított. Minden japán nyelven ment. Nekem ez ugyanakkora siker volt, mint az Elisabeth Bécsben, amiből 500 előadást játszottam. Egy teljesen idegen környezetben, számomra ismeretlen kultúrában, mint egyetlen nem ázsiainak sikerült helytállnom, méghozzá úgy, hogy mindenki szerette, elismerte a munkámat. Színészileg mennyire volt új ez a kihívás, eltekintve a nyelvi sajátosságtól? Ilyen karaktert még sohasem játszottam. Ez egy előkelő, sármos, művelt, intelligens ember. Született arisztokrata. Büszke vagyok, hogy sikerült megformálnom, és hogy végig nagyon jól ment az előadás. Amikor a barátaim megtudták, hogy Japánba készülök, azt hitték, koncertjeim lesznek megint, és angolul énekelek. Hát nem! Ez most nagyon más volt. Ráadásul olyan nyelven, amelyet alapvetően még nem is értek, semmiféle fogódzót nem találtam benne. Természetesen mindig tudtam, hogy mit mondok, csak nem szó szegyon megnyugtató érzés. Élő CD-felvétel készült az előadásról, ami hatalmas drukkal járt, a legnagyobb japán tévéállomás pedig kétszer vette fel az előadást. Ezt a dupla anyagot majd összevágják, és leadják. Nagyon nagy nyomás volt rajtam, tudtam, hogy nem ronthatok, miközben már az első dal is annyi szöveg, hogy a fele is sok lenne. És a refrén is mindig más. Június 29-én volt az utolsó előadás. Akkor közölték velem, hogy a főszereplő lány mögött én álltam a második helyen, akire a legtöbb jegyet vették. Ez is kellemes érzés. Utazásai közepette, az Oszaka-Nagoya-Tokió közti vonalon mikor vette észre, hogy a hatalmas katasztrófasorozat után kezd visszaállni az élet rendje? Voltunk északon, Tokió fölött, felléptünk egyjótékonysági koncerten. Ott sújtott le igazán a látvány. Hatalmas törmelékhegyek, autók egészen kicsire összegyűrve. Volt egy domb, És megkapta a „házi feladatot”. A tanulnivalót. Kemény volt. Az előzetes megbeszélések alapján arra számítottam, hogy két dalt énekelek, plusz egy kis prózai szöveg, ehhez képest három szólót és egy duettet kaptam, és erre volt másfél hónapom, hogy tökéletesen elsajátítsak mindent. Március 29-én már Tokióban próbáltam. Kezdtem szembenézni azzal, hogy a színpadon elég sokat kell beszélnem, nemcsak énekelni. Elképesztő tempóban dolgoztunk, miközben rengett a föld. Ültem a kádban a szállodában, lötyögött ki a víz, én meg arra gondoltam, ki kellene már mászni, mert érdekes lesz csupaszon menekülni. Tokiótól északra, 300 kilométerre volt a földrengés, ami úgy jutott el hozzánk, hogy 30 centi jobbra, 30 centi balra. Olyan sokszor mozgott műiden, hogy már az agyam is ráállt. Leraktam egy pohár vizet, hogy lássam, mikor kezd el lötyögni a pohárban. Mentem az utcán, és mozgott a pózna. Látványnak ez sem A német gróf 1895-ben nagykövetként kerül Japánba, körülbelül húsz évvel azután, hogy a szigetország nyitott a nyugati kultúra felé, egy porcelánkereskedésben találkozik egy lánnyal, és beleszeret. El is veszi feleségül, születik hét gyerekük, majd Németországba viszi magával a családot. 1905-ben még nem sok ázsiai volt Európában, de miután a férfi meghal, Mitsuko, a feleség magára marad a gyerekekkel, a férfi családja pedig meg akarja szerezni az örökséget. Mitsuko megnyerte a pert, a családi birtokot, ami egyébként a mai Csehország területén van, elhagyta Németországot, és Bécsben élte le az életét. Sok itteni vonatkozása van a történetnek, hiszen Richard, az egyik fiú, elsőként fogalmazta meg az Európai Unió ötletét. Az ő fejében született meg a gondolat, hogy az európai országoknak nagyon erősen ösz- sze kell fogniuk. Nagy hegyet mászott meg a darabban, ha végig japánul beszélt. rint. Háromfajta ábécéjük van a japánoknak, abból kettőt már el tudok olvasni. Az előadás másik főszereplője, egy japán srác New Yorkban, egy rangos színiiskolában végzett, és meghívta félig japán, félig amerikai ismerősét az előadásra. Utána találkoztunk a klubban, és japánul kezdett társalogni velem. Beszélek én már valamennyire japánul, mondtam, de mindent nem értek. „Tényleg?” - kérdezte ámuldozva a fiú. Teljesen ledöbbent, az előadás alapján meg volt győződve róla, hogy hibátlanul beszélem a nyelvet. S ami ugyancsak érdekes: a főszereplő lány nem igazán tudott angolul. A színpadon kívül sokkal nehezebben értettük meg egymást, műit a darab során, a szerepünk szerint. Harminchat előadás három nagyvárosban. Hányszor érezte azt, hogy ez most nem igazán úgy ment le, ahogy szerette volna? Egyszer sem. Ez a csoda. Soha nem rontottam, ami naahol emberek százai aludtak, mert elveszítették a házukat. Láttam egy ötvenméteres hajót, amit partra vetett a szökőár. Ott álltam a propellere mellett. Japán egyik legnagyobb halpiacát is betemette a törmelék. A személyes dolgok láttán, itt egy bicikli, ott egy CD, többször is elállt a lélegzetem. Jött a víz, és vitt mindent. Mesélték, hogy amikor elkezdett emelkedni a víz, az emberek felrohantak a negyedik emeletre, onnan a tetőre, de mivel megkapaszkodni semmiben sem tudtak, elsodorták őket a hullámok. Köztük rengeteg iskolás gyereket. És tél volt, rohadt hideg. Elképzelni sem tudom, mennyi időbe telik, míg azt a rengeteg törmeléket eltakarítják, és újjáépítik a katasztrófa sújtotta területeket. Fukusima 250 kilométerre van Tokiótól, és még mindig megközelíthetetlen. Azok, akikkel együtt dolgozott a musicalben, hogyan élték meg mindezt? Volt olyan ismerősöm, akinek két barátját vitte el az ár, még a holttestüket sem találták meg. Sokan mindent elveszítettek. Nem maradt semmijük. Nulláról folytatják az életüket. Stadionban alszanak, matracon. Sok helyen sokáig sem áram, sem gáz nem volt, csónakból halászták a gázpalackokat a vízből, hogy fűteni tudjanak. Miközben végig fegyelmezetten, a legapróbb jajveszékelés nélkül viselték a történteket. Óriási belső nyugalomról tettek tanúbizonyságot. És bűnözés sem volt, fosztogatás. Valóban hihetetlenül fegyelmezettek. Ez a japán mentalitás. A zen buddhizmusból ered. Hol zajlott az utolsó előadás? Tokióban. Nehéz volt úgy lejönni a színpadról, hogy vége, el kell búcsúznunk egymástól? Ha a színész nem egyetlen társulathoz, hanem darabokra szerződik, megszokja ezt az érzést. így állandó búcsú az élete. Lett japán menedzserem, várnak vissza koncertezni, és érdeklődik egy japán lemezkiadó cég is. Miskolc, az első fellépések, Budapest, a színművészeti főiskola, ösztöndíj Londonban, Polanskival Bécsben, majd több hónapos nyugat-európai körút, aztán meghívás Bergenbe, majd újra Bécs, Németország, és most Innsbruck után Japán... nagy utakat, nagy lehetőségeket kap a sorstól. Sanghajban is énekeltem, a világkiállításon, de osztrák színekben. Igen, feszegetem a határaimat. Van egy-két óriási tervem. Japánban sok mindent megtudtam magamról. Egy ilyen helyzetben kiderül egy s más az emberről. És nemcsak az, hogy milyen színész, hanem az is, hogy mire képes, mennyi benne az erő, az akarat, az elszántság, a szorgalom, a kitartás. A japánok annyüa perfekcionisták, hogy nem lett volna mentség, hogy nem beszélem a nyelvüket. De mivel én is maximalista vagyok, más lehetőség szóba sem jöhetett, mint hogy a legapróbb részletekben is pontos legyek. Másfél hónapom volt a beilleszkedésre, miközben rengett a föld a talpam alatt. A tolmácsom pedig németre fordított japánból, nem magyarra. Komoly küzdelem volt, de annál nagyobb élmény feljutni a csúcsra. Látni kell a célt, és menni utána, ezt tanultam meg Japánban. Kockáztatni kell. Próbálkozni. Van is valami a lelkem mélyén, ami vonz, húz vissza. Lesz még folytatása a dolgoknak, érzem. A nyelvi korlátokat pedig le fogom dönteni. És most mi jön? Pontosabban: minek kell jönnie? A legnagyobb ajándék az, hogy CD-m lesz. Magyar nyelven. Már újuk a dalokat Závodi Gáborral. Év végére megszületik az album.
