Új Szó, 2011. szeptember (64. évfolyam, 203-226. szám)

2011-09-03 / 204. szám, szombat

www.ujszo.com UJSZO 2011. SZEPTEMBER 3.

Szalon 19

Nyári kalandok a bécsi Kunsthistorisches Museum (KHM) termeiben - a belga Jan Fabre tollrajzai az állandó gyűjtemény darabjai közt

Kékek és még kékebbek

Jan Fabre: A Tánc alkonyaikor sorozatból. Rovar, Bic golyóstoll, papír, 2250x1500 mm (Foto© Pat Verbruggen)

lényben kosarazó litván válogatott acélosabb és összeszokot- tabb lenne Kovács néninél, aki a maga szintjén, a maga technikai eszköztárával nagyon is akar, le-letámad, védekezik és zárni is próbálja sorait. Hanem eleve a párosítás, annak tragikus és felfoghatatlan volta az, ami könyörtelenül kiirt a találkozóból minden igazi akciót, ritmust és élvezhető párharcot.

Jan Fabre nagyon jól járt, az biztos, hogy így sikerült belopnia magát a Kunsthistorisches Museumba, vándoranyaga nyilván feltankolta magát a régi mesterek kölcsönözte aurával, srófolt egyet-kettőt piaci értékén, és szakmai portfoliója is megduzzadt. Az összeszokott állandó gyűjtemény pedig szeptember elejétől némán visszarendeződik, és éli tovább az életet, ezután a könnyen felejthető, nem túl ötletgazdag nyári kaland után. Erre vannak a klasszikusok.

Amúgy meg lelkesen várom a folytatást. Azt már tudom, hogy decembertől újabb izgalmas „tematikus” tárlat következik: a téli táj a képzőművészetben Bruegheltől Joseph Beuysig - mi lesz még itt, csóválom a fejem, a húsvéti nyúl kultúrtörténeti aspektusai festmények és szobrok tükrében? Mekkorákat szórakozna ezen Joseph Beuys. De rögtön csillapítom is magam, várjuk ki a végét, hiszen lehet, hogy a gyermekdednek tűnő, hangzó koncepció ellenére végül is jó és igényes és szellemes lesz ez az adventre szabottakció.

(KHM-felvétel)

A legvagányabb gesztus mindjárt a bejáratnál (pontosabban afölött) fogad, több tíz méter magasan: a mészkő oromdíszek között egy életnagyságű aranyozott figura nyújtózkodik, feje fölé valami lécet (vonalzót?) emelve, mintha csak a Maria Theresien- Platz járókelőinek akarná nem kis adag maga- biztossággal jelezni, hogy igen, megvan, sikerült bejutni és egyben jól magasra tenni a lécet.

CSANDA AAÁTÉ

Ez a vicces alak lenne, lehetne Jan Fabre alteregója, közben picit olyan, mint a legendás és sérthetetlen Palladium Trója kapuja felett.

Ami bent fogad, az már - ha szép is, csinos is - kevésbé izgalmas. Csupa óriás, plakátméretű tollrajz, merthogy akár ez is lehetne Jan Fabre igazi márkaneve, azonnali beazonosítási pontja, hogy mindent, ami a keze ügyébe kerül, legyen az óriásformátumú papírkarton vagy saját kezűleg hajtogatott skatulya, szinte fétisszerűen és (egyébként szimpatikusán) mo- nomániásan kék színű töltőtollal firkál és satíroz és rovátkol be. A filigrán vonalkákból aztán hálószerű kék krikszkrakszten- gerek meg színszövetek jönnek létre (maga a KHM leporellója pedig többször említi a francia írószergyártó cég márkanevét, amely ezek szerint Jan Fabre hűséges beszállítója, és némi - nem is túl burkolt - reklám fejében alighanem lelkes művészet- pártoló is).

De ha csak ennyi lenne, akkor még úgy is elkönyvelhetnénk a rajzokat, mint egy kissé ugyan langymeleg és megkésett, de mégiscsak szerethető colour field painting újraírást. Vagy mondjuk, hogy a vendégszereplésben Yves Klein monokrómjainak ironikus, lezserre fogott folytatását, parafrazálását tisztelhetjük.

Csakhogy maguk a rajzok mintha folyton csak valami motívumürügyként szolgálnának: rendszerint közepükre van biggyesztve egy még kékebb árnyalak, egy-két biomorf forma, levélke, vagy mondjuk egy apró szárított lepke. Ez így persze egy önálló kis kamaratárlaton helyes is lenne (semmiképpen sem művészettörténeti vagy -elméleti terminus, de szerintem az „édi” jelző illik rájuk a leginkább) - csakhogy itt elég furcsán hat. A rajzokban végül is a háttér és a felismerhető tárgyi körítés is vesztesként kerül ki, megaillusztrációként hat, mintha csak egy óriási szuvenírüzletben járnánk, „kézzel gyártott”, amúgy kétségkívül ügyes és egzotikusán ható dekorációk között. A közös nevező pedig - ismétlem - az állhatatosan használt kék színű töltőtoll. Merthogy egyébként a legkülönfélébb képi tartalmak hemJan Fabre: A felhőmérő, 1998, bronz

(Foto ©Angelos

zsegnek a papírlapokon. Ötlet, fantázia, merészség sehol. Még csak egy szeletnyi halovány intézménykritikát se lehet belelátni.

Az egészben az intellektuális kihívás - gondolom én - az lenne, hogy ezt a patchworkot a KHM reneszánsz és barokk festménykollekciójába, Rembrandtok, Brueghelek, Rubensek és Velázquezek közé montírozták, a mindenkori dialógust forszírozva és erősítve. Az a gyanúm, hogy inkább csak egy aktuális divatjelenségről van szó, és a Kunsthistorisches Museum talán így akarja jelezni, hogy ha már az Albertina és a Belvedere is ráállt a kortársak bemutatására, ő is tud pezsgő és „fiatalos” lenni, meg eleve: hogy a művészet mégiscsak él, lüktet és nagyon is időtlen, határtalan. Persze szó sincs róla, hogy ne

lehetne mai művészek dolgait régi gyűjtemények darabjaival vegyíteni: millió kiváló kortárs akadna, akinek műveit (nemcsak festményeit!) átgondolt taktikával úgy lehetne beilleszteni a gyűjteménybe, hogy abból mind a nagy öreg klasszikusok, mind pedig a kortárs vendég jól, elegánsan és megerősödve, valami plusz töltettel kerüljenek ki, és a tárlat erejéig új, soha nem látott szinapszisok, minirácsodálkozások, rejtett párhuzamok és ötletszálak jelenhessenek meg mindkét irány felől.

Csakhogy valószínűleg itt most ez volt a legolcsóbb verzió, merthogy nem kell videókkal, installációkkal bíbelődni, elég, ha egy-két falfelületet meglazítva felfűzünk a kárpitokra néhány „kortárs pozíciót”, és máris megvan a nyári csemege, az

intellektuális frissítő. Egyébként még csak nem is egy vadiúj anyagról van szó: a mintegy harminc mű ugyanis 1986 és 1992 között született - és azt sem lehet ráfogni, hogy tudatos intervenció, vagyis hogy egy izgága, tettre kész és a helyi anyagban elmélyült vendég beköltözött volna a múzeumba, hogy konkrét terepgyakorlatokban élje ki alkotó energiáit.

ígyaztánasoknagy kékség, a sok könnyedén elért gesztus, minden apró kis erénye, könnyed hangvétele és (a szó jobbik értelmében vett) dekoratív külleme ellenére is ordítóan esetlegesnek hat. Vagyis elbeszél a reneszánsz-barokk festmények mellett, mintha csak úgy közéjük könyökölte volna magát. Eleve próbálgat hozzájuk idomulni, már csak azért is, mert ugye, mindkét esetben táblaképekről van szó, miért is ne lehetne egy picit összevegyíteni őket.

A sajtó számára kiadott tájékoztató szövegekben (ezáltal pedig a recenziókban is) rendre megtudjuk, hogy az anyag, mielőtt Bécsbe ért volna, megjárta már Antwerpent és a párizsi Louvre-t is, vagyis ide mintegy trilógialezárásként érkezik. Gondolom, azzal a szándékkal írták oda, hogy mindez már rangot jelent. Ha már egyszer a Louvre-nak is jó volt, akkor jöhet, átvesszük mint kész tarifa- csomagot. Vagyis az egész ötletben sokkal jobban érződik az igazgatóság és a kurátor (Jasper Sharp) keze nyoma, tenni és átalakítani akarása, mint Jan Fabre elárvult rajzaiból az önálló erő, mindennemű inspiráció. Hangsúlyozom, alighanem önhibáján kívül.

Újra meg újra a híres Dolák Saly Róbert-féle Litvánia-Ko- vács néni kosárlabda-mérkőzés jut eszembe, végső soron ott sem azon dől el a játék állása (216:0), hogy a hatalmas föJan Fabre két képe a KHM-ben, a festménygaléria XIV. termében