Új Szó, 2011. szeptember (64. évfolyam, 203-226. szám)
2011-09-03 / 204. szám, szombat
8 Szombati vendég____________________________________________________________ ______________________________________ÚJ SZÓ 2011. SZEPTEMBER 3. www.ujszo.com Kim Ki-duk: „Az Arirang a belső béke dala. Arról szól, hogy adj erőt, Uram, fel kell érnem a csúcsra, még akkor is, ha tudom, hogy lezuhanok..." Három évig hallgatott, most sírva vall magáról Bevallottan önmagáról, naplójegyzet helyett készítette tizenhatodik filmjét a dél-koreai mozi javíthatatlan fenegyereke, Kim Ki-duk. Azt mondja: eszébe sem jutott, hogy majd ezzel is ugyanúgy járja a világot, mint korábbi alkotásaival. SZABÓ G. LÁSZLÓ Az Arirang előbb Cannes-ban keltett nagy feltűnést. Karlovy Vary idei fesztiváljára már úgy jött, hogy híre megelőzte. Először is: hároméves szünet után készült. Az ázsiai mozi kétségkívül legtermékenyebb rendezője, aki 1996 és 2008 között tizenöt filmet forgatott, egyszer csak elhallgatott. Önkéntes száműzetésbe vonult. Elege lett önmagából, a világból, a sikerekből - alkotói válságba került. Van ilyen, legyinthetnénk közömbösen. Csakhogy Kim Ki-duk esete abban különbözik másokétól, hogy döntésében az Álom című, 2008-as filmjének egyik főszereplője befolyásolta. Pontosabban annak öngyilkossági kísérlete. Az érintette és viselte meg olyan mélyen az ötvenegy éves rendezőt, hogy szép csendben, anélkül, hogy egyetlen szóval jelezte volna, a világ szeme elől eltűnve egy eldugott, hegyvidéki kunyhóban hangosan gondolkodva, önmagával a végsőkig őszinte párbeszédet folytatva veszi sorra életének és eddigi pályájának meghatározó momentumait. Megrázó, kegyetlen önvallomása páratlan alkotói lemeztelenedés. A házi videó stílusban készült film iskolapéldája lehet a teljes művészi kitárulkozásnak, egy kivételes tehetségű rendező lelki pokoljárásának, belső megingásának, alkotói elbizonytalanodásának, összeomlásának és újjászületésének. Kim Ki-duk nehéz sorból küzdötte fel magát a világ élvonalbeli filmesei közé. Szülei elszegényedett parasztok, apja háborús veterán, fiát szigorú módszerekkel neveli, nem megvetve a durva testi fenyítéseket sem. „Minden napra jutott egy nagy adag fájdalom” - foglalja egy mondatba sivár gyerekkorát. A mezőgazdasági iskolából, ismétlődő zűrjei miatt, tizenhét évesen eltanácsolják. Alkalmi munkás lesz különböző gyárakban, majd húszévesen belép a hadseregbe, öt évet tölt a haditengerészeméi. Nagy váltással a papi szeminárium mellett dönt. Összegyűjtött pénzéből harmincévesen Párizsba utazik, hogy képzőművészetet tanulhasson. Eladott festményeinek árából két évig él szerény körülmények között a francia fővárosban. Moziba is ott jut el először. A Pont-Neuf szerelmesei című Leos Carax-film olyan erős hatással van rá, hogy miután hazatér Dél-Koreába, forgatókönyveket kezd írni, amelyekkel különböző díjakat nyer. Filmrendezést sosem tanul, első, 1996-os alkotásával, a Crocodüe-lal mégis elsöprő sikert arat. „A filmkészítés az egyetlen lehetőség számomra, hogy megértsem a körülöttem lévő világot” - nyilatkozza. És minden évben rendez is egy filmet, sőt olykor kettőt is. A sziget, A parti őr, a Tavasz, nyár, ősz, tél... és megint tavasz, a Bin-jip - Lopakodó lelkek, Az irgalmas lány, Az íj, Az idő, Az álom a világ legrangosabb fesztiváljaira juttatják el. Díjat nyer Cannes-ban, Velencében, Berlinben, Locamóban, Os- carra jelölik a legjobb idegen nyelvű film kategóriájában. Elfojtott érzelmekkel és nyers erőszakkal teli kamaradrámái kevés szóval, ám beszédes képsorokkal közvetítik mindazt, amit életről és halálról, szexualitásról, férfi-nő kapcsolatáról mondani akar. Történetei távoli helyeken, számunkra idegen környezetben, sokszor a társadalom peremére szorult, kitaszított, megalázott és meg- szomorított emberek között játszódnak. A melankolikus szépség és a néma agresszió keveredik bennük költői megfogalmazásban. Sokszor egyetlen érintésre, egyetlen tekintetre várunk hosszasan - de ennek a mozdulatnak, szempillantásnak hatalmas súlya van. Önmagáról, szakmai kínjairól kamera előtt most, az Arirangban beszél először. Magánéletének legfájóbb fejezeteit azonban még itt sem tátja fel. Azzal majd később áll elő, egy egészen más jellegű filmben. Hogy lesz egy „olcsó” házi videóból „drága” fesztiváltermék? - kérdeztem tőle, miközben szamurájfrizurával ült előttem, szemével cseh- koreai nyelvű tolmácsnőjébe kapaszkodva. Anyanyelvén kívül ugyanis Kim Ki-duk semmilyen nyelven nem beszél, ami láthatóan nem is zavarja. Vettem egy kis Canont, és leültem elé. Aztán összevágtam az anyagot. Amikor készen láttam a filmet, azt mondtam, vállalom, ez így rendben is van, és elküldtem Cannes-ba. Bevallom, lelkifurdalásom van ez ügyben. Más rendezők forgatókönyvet írnak, egy egész stábot foglalkoztatnak, én meg csak magamról beszélek, mindent egyedül csináltam, és erre is azt mondják, hogy érdekes. Persze lehet, hogy csak azért, mert híres vagyok, az pedig nem lenne jó. Ha nem lett volna ez a kelle- meden epizód az Álom forgatásán azzal a színésznőjével, aki ki akart szállni az életből, akkor is beállt volna ez a hároméves szünet? Sok személyes gondom volt az elmúlt három év alatt. A színésznő esete az utolsó csepp volt a pohárban. Még jó, hogy nem történt meg a baj. Nem lett volna felmentés rá. Ne haljon meg senki egy jelenet miatt. Annyit nem ér semmilyen film. Előbb sokkolt, aztán nagyon elszomorított a dolog. Szörnyű traumaként éltem meg. írni sem tudtam utána. Pedig volt benne gyakorlata. Addig szinte megállás nélkül írt és rendezett. Hálás yoltam és boldog. Utaztam. Fesztiválokra hívtak. Díjakat kaptam. Az Álom után a Halál lett volna a következő filmem. Meg akartam fejteni, hogy mi is az voltaképpen. Első filmem, a Crocodile után még nem ismertem. Ma már tudok róla egyet s mást. Kialszik egy fény. Bezárul egy ajtó. 2008-ig úgy dolgoztam, mint egy gép. Tizenöt film után megutáltam magam. Úgy éreztem, el kell bújnom a világ elől. Szégyenemben pedig önmagam elől is. Nem volt bennem kellő adag felelősségtudat. Nem vagyok erős karakter. Szeretnék az lenni, de nem vagyok az, Én annak hittem. Olyan erősek a történetei. A figuráim sokkal erősebbek nálam. Ez is lehangolt, amikor ráébredtem. Csalódnom kellett önmagámban. Kegyeden érzés. Örüljön, ha nem ismeri. A megszállottság is csalóka dolog. Külföldön dicsérnek, otthon sokszor lehúznak. Azzal vádolnak, hogy a történeteimmel elárulom a hazámat. Hogy kiteregetem a sok szennyest. Megmutatom a nyomort. És hogy megmásítom a valóságot. Hogy csak a rosszat látom. Nem igaz. Én nem árultam el senkit és semmit. Az igazat mondom. Engem árultak el az asszisztenseim. Az Álom után, amikor a legnagyobb bajban voltam, amikor szükségem lett volna rájuk, magamra hagytak. Átnéztek rajtam. Mintha szíven szúrtak volna. Fájt nagyon, de nem beszéltem róla. A legjobb munkatársam is búcsú nélkül ment el. Ma már ő is rendez. És kitűnően! Megtanulta mellettem a szakmát. Nekem nem voltak mestereim. Én a moziban szívtam magamba mindent. Meg az életben. Nők között, egyetlen férfiként gyárban dolgoztam. Gépeket javítottam tizenöt évesen. Párizsban az utcán festettem. Igazi boldogságot a rendezés jelent. Ez a vágyam ma sem változott. Forgatni akarok. Mindig másutt, másokról. Egyetlen kérdés foglalkoztat folyamatosan. Hogy mi az élet értelme? Húzzuk magunk után a követ, mint béka a lábára kötött kavicsot. Kamera előtt ilyen nyíltan, mint most ön, nagyon kevesen beszélnek legbelsőbb kínjaikról. Végig önmagával vitázik, kétségbe vonja szakmai tudását, képzelődik, káromkodik, sír, jajgat, szívbemar- kolóan énekel. Egyeden szóval az életem: magány. Soha nem voltak barátaim. Soha. Apám mellett nem lehettek. Mindig csak vert és vert. Dráma az egész életem. Ez a dokumentum is dráma. Autoterápia. Nem azért csináltam. Tényleg nem gondoltam, hogy film lesz belőle. Elmentem a hegyekbe, egy ismeretien helyre, ahol nem találhatott rám senki. A házban valóban hideg volt, nem tudtam kifűteni, ezért állítottam fel bent egy sátrat. És hogy legyen kivel beszélgetnem, leültem a kamera elé. Három Kim Ki-duk van a filmben. Az egyik kérdez, a másik válaszol, a harmadik a kérdező árnyképe. Az is lehet, hogy sokan unalmasnak találják ezt a furcsa beszélgetést. Nem zavar. Magamnak készítettem. Nekem forgatnom kell, ez a lelkem egyeden mototja. Hogyan viselte akkor ezt a három évet film nélkül? Nehezen. Néha nagyon untam magam. De szükségszerű volt az elvonulás, már most érzem, hogy az előnyömre vált. Megtaláltam elvesztett önmagam, visszatért az önbizalmam, ami nélkül nem tudok forgatni. Az Ariranggal a szerzői film új formáját teremtette meg. Ezt már a cannes-i kritikusai is leírták. Új forma? Semmi üyenen nem törtem a fejem. És ezt egyszerű dokumentumfilmnek szántam. Lehet, hogy a stílusa is változni fog? A stílusom marad, legfeljebb a téma lesz más. 2011. január 4. Ez a dátum áll a filmben. Hátán vastag takaró, kályhában süti a halat, hogy vize legyen, havat olvaszt, rizst főz, mindennap ugyanazt eszik, a kávéfőzőt, a széket két kezével eszkábálta. Minden kényelméről lemondva kivonult a világból, és ott énekli, ahol senki sem hallja, hogy a sírás nem ad vissza semmit. Nagy magányában a vízen és a kávén kívül ivott esedeg mást is? Ivás nélkül nem bírtam volna. A túléléshez kellett a pia. Ha nem lett volna, lehet, hogy már én sem vagyok. Pisztolyt is gyártott, stílusosan fogalmazva: halálpontosat. A megnyugváshoz kellett ez is. Lefoglaltam magam. A kávéfőzőnek is minden alkatrészét én gyártottam. De a pisztoly tényleg szépen sikerült. Büszke vagyok rá. Hazájában látható már a film? Nem. Dél-Koreában azt hiszik, Kim Ki-duk bekattant. Tudják, hogy hol él? Nem. Telefonon utolérhető vagyok, a lakcímem titkos. Milyen hivatást űzne, ha nem rendezne? A természet lennék. Víz, fa, hegy, vagy akár csak egy kő. A természet minden igazság hordozója. Nem hazudik. Olyannak mutatja magát, amilyen valójában. Kár, hogy az ember elfordul tőle. A természetnek van a legnagyobb gyógyereje. Mekkora különbséget lát a rendező és a magánember Kim Ki-duk között? Ezt a kérdést már én is feltettem magamnak. Egyelőre nincs rá pontos válaszom. Csak azt tudom, hogy a magánember Kim Ki-duk számára is nagyon fontos az önbizalom. Rájöttem, hogy amitől a legjobban féltem, az én magam voltam. Nem volt önbizalmam. Most már van? Megváltoztam. A filmjei is mások lesznek mostantól? Az a fontos, hogy mit eszünk, és nem az, hogy mivel, villával vagy pálcikával. Arra gondoltam, hogy az Arirang után nyugodtabb filmek jönnek. Milyenek a nyugodtabb filmek? Kevesebb bennük a nyers, néma erőszak, a brutalitás, a bántás. A kegyetlenség, a pusztítás ugyanúgy az életünk része, mint a szépség és a szerelem. A jó a rosszal sajátos harmóniát alkot. Ha szétválasztjuk a kettőt, akkor is léteznek, csak külön-külön máshogy hatnak. Nem azért mutatom meg a filmjeimben az agressziót, hogy provokáljak vele. Egyszerűen csak azért, mert az erőszak két ember kapcsolatában, még a szerelemben is jelen van. A vonzódás is erőt kíván. Mágikus erőt. Ne értsen félre senki: az agresszió semmiféle élvezetet nem jelent számomra. De a természetben is ott van, ugyanúgy, mint a víz és a levegő. Ezért sem fogom kihagyni a filmjeimből. A következő történetben is lesznek fegyverek és gyilkolások. A koreai háborúról készülök forgatni. Harminc évvel a pusztítás után az egykori amerikai katona visszautazik Koreába, arra a helyre, ahol gyilkolt. Könnyíteni akar a lelkén, hát feladja magát. Amikor Kim Ki-duk az Arirangot énekli, könnyít a lelkén? Minden népnek van ilyen dala. Ha fáj valami, ha szomorú vagyok, mindig ezt éneklem. Az Arirang a belső béke dala. Arról szól, hogy a hegyre fel kell jutni. Küldj erőt, Uram, hogy megmászhassam. Fel kell érnem a csúcsra, még akkor is, ha tudom, hogy lezuhanok.
