Új Szó, 2011. szeptember (64. évfolyam, 203-226. szám)
2011-09-13 / 212. szám, kedd
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011. SZEPTEMBER 13. Keddi faggató 9 Szabó Mónika: A cápák? Merültem már velük, szerintem csodálatosak és veszélytelenek. Az pedig csak kávéházi legenda, hogy jön a cápa és hamm! Egy hölgy a tengervizek mélyén Ön, kedves olvasóm, úgy érzi magát a tengerekben, a nagyobb tavakban úszkálva, mint hal a vízben? Akkor talán össze kellene szednie a bátorságát, s bú- vártanfolyamot végezni. Ahogy az a hölgy tette, akinek így a készülékes búvárkodás immár tíz éve meghatározó szerepet tölt be az életében. Civilben minisztériumi tisztviselő; búvárruhában viszont a manták, ráják, murénákés persze a cápákjelentik számára a nagy találkozást. Szabó Mónika avat be a búvárolás rejtelmeibe. MIKLÓSI PÉTER Romantikus vagy inkább izgalmas dolog a sportszerűen űzött merülés? Mindenképpen izgalmas, bár előfordul, hogy enyhén szélsőséges élményeket is nyújt. Én ugyan nem hajszolom a veszélyt, de a kikapcsolódásnak kissé extrém formáját, azt kedvelem. Ezt a búvárkodásban találtam meg, és ma már elmondhatom, hogy igazán kalandos élményekben részesül, aki belevág. Ha extrém sport, miért pont a búvárkodás? Ráadásul hölgy létére! Az élet hozta így. Már gyerekkoromban sem hajas babákkal, hanem távirányítós autókkal játszottam. A sportok közül például a lövészet állt hozzám közel, maga a természet pedig különösen érdekelt. Később, már felnőttként, egy Egyiptomban töltött szabadság alatt, megtalált a búvárkodás, ami életreszólóan megfertőzött. Nyilvántartja merüléseinek számát? Igen. Ez eleve ajánlatos, hiszen a merülési helyek nehézségi foka világszerte eltérő, ezért a merülésvezetőknek tudniuk kell, milyen képességű búvárokkal van dolguk. Ugyanis a merülések száma általában arányosnak mondható az illető tapasztalataival. Nekem például haladó búvárképesítésem van, de rövid távú céljaim között a mentőbúvári fokozat megszerzése is szerepel. Odalenn, a mélyben hogyan érzi magát valaki? Elvégre a halak, a korallok világában az ember mégiscsak idegenként, hívatlan vendégként mozog... Úgy is kell viselkedni, vendégként. Én ehhez tartom magam, igyekszem alkalmazkodni a különböző mélységek sajátosságaihoz. És persze nem nyúlok semmihez, betartva ezzel a mindent a szemnek, semmit a kéznek szigorú elvét. Pusztán a látvány annyira magával ragadó, hogy az sem jelent bosszúságot, ha mondjuk víz szivárog a maszkomba, vagy a dobhártyára gyakorolt nyomást érzem. A világ legtermészetesebb módján „csak” élvezem a tökéletes kikapcsolódást, a háromdimenziós szabadságot, és szó szerint bámulom a víz alatt elém táruló varázslatot. Miben különbözik egy női búvár a férfi társaitól? Talán hozzáállásban. Ugyanis a nők kevésbé vakmerőek, nem becsülik túl az erejüket. Nem akarják minden újabb merülésnél megdönteni a saját merülési rekordjukat. Rólam úgy hírlik, az óvatosabb búvárok közé tartozom, noha nem vetem meg a mélységeket sem. Ha van értelme, akár negyven méter alá is lemerészkedek. Hogy valaki a búvárolásnak él, az egyúttal életvitelt is jelent? Alapvetően igen, hiszen én mindig is erősen természetpárti voltam, legyen szó állatról, növényről, erdőről, vizekről. Ez bizonyosan a mindennapi gondolkodásmódomat is befolyásolja, bár az életemet a legkomolyabban a búvárkodás határozza meg. Egyszerűen úgy számolom az időt, hogy mindig két búvártúra között vagyok, s még az utazásaim is ehhez igazodnak. Én tehát nem fogok olyan világvárosokat látni, megcsodálni, mint London vagy Párizs, mert sajnálom azt az időt, amit a privát szabadidőmből nem búvárkodással töltök. Legalábbis egyelőre! Mert nyilván a búvárkodás is azért bizonyos korhoz van kötve... Igen, de csak ha elhiszi, hogy találkoztam már ősz hajú, hetvenen felüli búvárokkal is. Nem kívánom a kedvét szegni, ám egy másik szempont, mármint szerintem, Murphy hírhedt igaza, miszerint ami egyszer el akar romlani - az el is romlik! Előfordulhat hát valami galiba a felszereléssel? Mi történik ilyenkor, elvégre a víz alatt kézikönyvet lapozgatni meglehetősen körülményes... A búvárkodás bizonyos értelemben valóban technikai sport. Rengeteg kütyü fityeg az emberen, mégis az élete múlhat azon, ha meghibásodik a felszerelése. No és az igazi vészhelyzeteket a tanfolyamokon sem lehet hitelesen szimulálni, a veszélyeknek csupán bizonyos típushelyzetei vázolhatok fel elméletben. Ezért jó tudni, hogy a búvárolás nem szólósport, hanem merülőpárok buknak a mélybe, vízbe szállás előtt pedig a parton vagy a hajón tüzetesen ellenőrzik egymás felszerelését. Ennek a sportnak velejárója az egymásrautaltság, hiszen a víz alatt, a tengerek mélyén tényleg egymásra bízzuk az életünket. Ön került már éles helyzetbe? Szerencsére, a szó eredeti értelmében vészhelyzetbe még nem, viszont előfordulni már előfordulhatott volna velem is. 2010 szeptemberében Báli szigetén jártam búvártúrán, és néhány ott honos halfajtán kívül bizony nem sokat tudtam a vizeiről. Talán ezért történhetett, hogy egyes merülőhelyeken kissé ijesztő áramlatokkal találtam/találtuk szembe magunkat. Egy alkalommal a merülésvezető, a merülőpárom és én úsztunk együtt, amikor hirtelen egy iszonyatos áramlat révén teljesen zavaros lett a víz. Összevissza hullámzott minden, egyik pillanatról a másikra nemhogy a merülőtársamat, de már csak az uszonyát sem láttam. Annál inkább sejtettem viszont annak veszélyét, hogy a vad hullámok simán lók között, az egész eléje táruló csodás víz alatti világ láttán is azon görcsöl, hogy mi történhetne, ha... annak nincs-sok keresnivalója a búvárok sorában. Az ilyen valaki, ha már ott jár a tengerparton, menjen inkább szamaragolni, tevegelni. A víz mélyén kialakul egyfajta kapcsolat, mondhatnám akár viszonynak is, az ember és a hal között? Megérintve egy-egy halat, feltéve, ha hagyja magát. Azt még életem legelső búvártanfolyamán alaposan belém nevelték, hogy korallhoz sának esélyét. És bár manapság a média szinte minden cápatámadásról szót ejt, azok száma még így sem haladja meg évente a százat - viszont az ember, hasonlóképp egy esztendő alatt, több százezer cápát öl meg! A cápatámadásoknak rendre az ember az okozója. Például a halász, aki a ragadozóhalak odacsalogatására jókora húscafatokat hajigái a vízbe, vagy az a hajószakács, aki az ételmaradékot a tengerbe önti. Ennek azután a szabadtüdős, esetleg a palackos búvár, a hullámok taraján szörföző sportoló issza/ihatja meg a levét, hiszen a cápák zöme közel a vízfelszínhez támad. Érdemes tudni, hogy az ember nem szerepel a cápa étlapján, fordítva viszont annál inkább. Még ha látom is fölcsillanni a szemét a cápákról beszélgetve, azt azért mégse akarhatja elhitetni velem, hogy a velük való találkozás olyasmi, mint egy wellness pezsgőfürdőjében csücsülni... Valóban nem. De azt bárki elhiheti, hogy az életben keveseknek adatik meg mintegy negyven méter mélyen szirti cápákkal, pörölycápákkal randevúzni. En eddig Szudánban találkoztam egyszerre a legtöbb cápával, ott akkor minden irányból jöttek felénk. Az fantasztikus volt! Mi jutott az eszébe? Abszolút semmi. A látványt élveztem. Talán egy kicsit hevesebben dobogott a szívem, bár az is inkább az esemény, a ritka pillanat izgalmától. Meg sem fordult a fejemben, hogy valamelyikük rám támadhat. Sőt! Amikor már harmadszor- ra-negyedszerre találkoztunk, nem álltam meg, hogy csak a távolból figyeljük őket, hanem szembe úsztam velük, és sikerült az egyik szemébe néznem. Saját magam tapasztaltam, hogy ez ä szépséges példány is békésen, zavartalanul elúszott mellettünk. Az esetleges veszélyre akkor érdemes fölfigyelni, ha a cápa valaki körül egyre szűkebb köröket vesz; a mélyvizek öreg rókái pedig azt állítják, hogy végső megoldásként az orrára kell koppintani, ott vannak a legérzékenyebb ideggócai, s ez az ütés elriasztja őt. Állítólag. Mert ezt még nem kellett kipróbálnom... Minden víz más? Bizonyára még az édesvizek is, nemhogy a tengerek! A merülőhelyeknek megvannak a sajátosságaik, ezekről a merülésvezetőnek okvetlenül tudnia kell. Merülés előtt a búvár mindig eligazítást kap, mint a pilóta felszállás előtt. Ezek az információk arról szólnak, mennyi a soros merülés maximális mélysége, hol várható szembeáramlat vagy különösen csalóka lefelé húzó áramlat, melyik oldalról vesz- szük majd a zátonyt. Milyen érzés, ha a búváron egyre mélyebbre merülve egyre növekszik a nyomás? Az könnyen kiegyenlíthető. Más ügy a komolyabb mélységekben fellépő nitrogénnarkózis. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy az ember vérében már annyi nitrogén oldódik föl, ami kissé megbontja az idegpályák közötti összeköttetést, és a búvár enyhén bódult állapotba kerülhet. Aki ilyesmit tapasztal, annak egyrészt kezelni kell tudnia ezt a jelenséget, másrészt kerülnie ajánlatos a szóban forgó mélységeket. Odalenn a víz mélyén nem jelentkezik a bezártság érzése? Egy olyan helyzetben, amikor valaki szabadon, súlytalanul lebeg, és a lábával egyet- egyet csapva csak uszonyozik?! És akkor még nem szóltam az olyan merülőhelyekről, amelyek alatt további nyolcszáz méter van... Hol itt a bezártság? Bezártság érzése legföljebb egy hajóroncsban lehet az embernek. Mondjuk beúszva a gépházba vagy az elsüllyedt hajónak azon részeibe, ahová csak egy út vezet be is, ki is. Minő érzés benyitni egy ilyen hajóba? Hűha, ne is kérdezze. Fantasztikus. Szavakban elmondhatatlan. Pazar a beszűrődő fények játéka, vagy annak látványa közelről, ahogy a halak, a korallok belakják a réges-ré- gen szerencsétlenül járt hajó különböző zugait. Mesés látvány. És egyben elképesztően felkavaró. Ilyenkor nem érez csillapíthatatlan késztetést, hogy szuvenírt zsákmányoljon? Szerencsére türtőztetni tudom magam. Sajnos, vannak ellenben tiszteletlen és kapzsi búvárok is, akik merő vagánykodásból bizony gyűjtögetnek, hogy azután fölvághassanak a víz mélyén zsákmányolt trófeával. Foglalkozik búvártörténelemmel is? Hiszen már 1350-ben elképzelték, hogy egy üveggömbben valaki leszáll a tenger mélyére, egy búvárharang ránk maradt rajza 1488-ból származik! Őszintén szólva, inkább a közelebbi idők emlékei foglalkoztatnak. Például az 1997-ben elhunyt Jacques Yves Cousteau munkásságáról tájékozódtam lelkiismeretes alapossággal, hiszen neki köszönhető, hogy mi készülékekkel tudunk merülni. De nagyon sok merülőhelyet szintén ő tárt fel. Apropó, merülőhelyek! A további búvártúrák úti céljai? Soroljam? Például Dél-Afrika. A Maldiv-, illetve a Fülöp- szigetek. Vagy Malajzia és Galápagos. Hogy Ausztráliát ne is említsem! Látja, mondtam, hogy én már menthetetlenül rabja vagyok ennek a sportnak, ahol az egymásrautaltság révén az ember nagyszerű barátokra tesz szert. És megtanul türelmes lenni, aminek a hétköznapokban is jó hasznát veszi. fölkenhetnek a közeli sziklazátonyra. A helyzet gyors felmérése után fölengedtem hát a kötelező bóját, és fölemelkedtem, hogy jöjjön értem a hajó. Hideg fejjel a viszontagságos helyzetek is megoldhatóak, csak pánikba esni sosem szabad. Jobb hát félni, mint megijedni? Tanácsos előre számba venni a különböző eshetőségeket, és a legrutinosabbnak ígérkező merülést sem hűbelebalázs mód ellazáskodni. A legtöbb búvárbaleset - ami nem váratlannál is váratlanabbul adódó szituáció vagy cápatámadás -, az szinte mindig a búvár hibája. Tudatosítja az ember, hogy ott a mélyben azért mégiscsak védtelen? Hogy dacára a legkorszerűbb felszerelésnek is akár kiszolgáltatott helyzetbe is sodródhat? Ilyesmire gondolni sem szabad. Aki a murénák, ráják, a színes halak és gyönyörű koral(Somogyi Tibor felvétele) nem nyúlunk, hiszen több száz évig növekszik; halat meg nem érintünk, ha arasznyira is ott pihen előttünk. Az idei nyár elején egy déli szafarin voltam a Vörös-tengeren, s az egyik öböl homokos aljzatú fövenyén tenyérnyire legelésztek előttem a teknősök! Ilyenkor nehéz kiállni a „búvárpróbát”, de aranyszabály, hogy a víz mélyén csupán nézelődni szabad. Élvégre ha az emberiség tönkreteszi a tengereket, elpusztítja az egész földkerekséget. A cápákkal miképp áll Szabó Mónika? Őszintén szereti őket, mert kedvesek és csendesek. Merültem is már cápákkal, szerintem csodálatos állatok és veszélytelenek. A hírekben hallható cápatámadások sem azt bizonyítják, hogy ők lettek vérszomjasabbak, hanem azt, hogy egyre több ember mozog, lábatlan- kodik a különböző tengerek vizében, ami jócskán megnöveli az ember és a cápa találkozá-
