Új Szó, 2011. szeptember (64. évfolyam, 203-226. szám)
2011-09-10 / 210. szám, szombat
2011. szeptember 10., szombat SZALON 5. évfolyam, 36. szám A gyűlölet mára globalizálódott, nemcsak a szűkebb hazákban és Európában, világszerte a politikai termékenység jegye lett Terek, tűhegyen Manhattan tíz évvel ezelőtt a lángoló ikrekkel - és napjainkban, nélkülük (Képek: TASR/AP Photo/Jim Collins, Mark Lennihan) I. Aki befordul Robbin Ami Silverberg és Böröcz András műterem- lakásának nyílegyenes brooklyni utcájába, az Manhattanre lát. Az ikertorony hiányára. SZIGETI LÁSZLÓ Mintegy két hónappal szeptember 11-e után arra kért Štefan Hríb, töltsünk egy hetet New Yorkban. Barátként tudta, ottléteimkor számtalanszor fölmentem a WTC kilátójára, hogy átadhassam magam a látványnak. Talán a devalvált tér kiváltotta mentális állapot, felháborodásunk ottani alakzatai érdekelték, vagy csak szerette volna a megapolisz szeretőjének társaságában átélni a fölfoghatat- lant. Vájkálni a sebben. Arany Jánost idézhettem volna neki: nem tudni, emlék itt minden legkisebb hely, a haza teste mindenütt egy sebhely. A bosszú tombolásakor, a Bach- korszakban írta. De Štefan nem ismerheti. Ha elutazom vele, ki- tömettetem magam, mint egy kimúlt sólyom. Hét évnek kellett eltelnie. De ekkor jólesett érzékelni, hogy Robbin Ami Silverberg képző- művészeti munkái az enyémmel egyívású mértéktartó vigasztalásról, lelki segélyszolgáltatásról szólnak. Kifinomult rajzainak alsó horizontján cetliként letéphető, kézzel írott üzenetek állnak. Elképzeltem őt, ahogy teleragasztotta velük Brooklynt és Manhattant, kivált a sebhely környékét. Az egyik délután, kifacsartan a két különc, Gilbert&George vízióitól, a Brooklyn Museumhoz közeli parkban ücsörögtem, amikor megelevenedni véltem Walt Whitman lélekkel teli öregasszonyát. Reumás kézmozdulattal lecsípte Silverberg rajzának betűüzenetét, amely a banálisán fájdalmas, ám a boldogság áhítatával telített vágyakozás megértéséről szól, szeméhez emelte, majd reszke- tegen tovább ballagott. Kezében a szegénység bevásárlószatyra. Szeretet nélkül működésképtelen az emberélet, jóindulat nélkül nincs megértés - elsősorban ezt szeretnék tuda- tosíttatni Silverberg tündökletes finomságú munkái, de mindeközben néhány végezetszerűségre utaló mozzanattal azt a fortéimét is tudomásunkra hozza, hogy megint mindent eluralt a közömbösség és a gyűlölet torzszülöttje, a háború. Toldalék, hogy munkáinak személyessége felidézte a Simone Weil-i kegyetlen részvétet, és Dosztojevszkijt, hiszen az egzisztencialisták előfutáraként elsőként ő vetette fel a világ abszurditását. II. Folytatnám azzal, hogy háború van. A két világháború, s az őket követő hidegháború nyomán az állandósult háború korába léptünk. A huszadik század az egoista nemzetállamok és az iparosított népirtás százada volt. Százmilliók lelkesedtek a fasizmusért és a kommunizmusért. Százmilliók reménykedtek a kollektív megváltásban, s csak néhányan érzékelték, hogy a csodavárásban a haláltánc ritmusa lüktet. Ez a két ideológia teremtette meg az eddigi két európai forradalom, az Angliából induló ipari és a francia társadalmi ellenforradalmát. De nagyapám nem az ipari meg a társadalmi, hanem a negyvennyolcas nemzeti forradalomra volt büszke. Sosem tekintett túl a magyar látóhatáron. A gőzgép, a Code Napoléon és egyéb jogi kodifikáció nem izgatta, legfeljebb mint erényből, de inkább kényszerből honosítandó szükségszerűség. Hűséges alattvalóként még 1918-ben is hitt a királyságban. Trianont követően a méltóság kőlenyomataként hordozta szívében az egykori államhatárokat. Összhangban a korabeli magyar szellemmel, búskomor revizionista lett, s ha élt volna, magyarsága okán Kádár Jánost is csodálta, de legalábbis elismerte volna. A nemzeti felsőbb- ség alattvalójaként sosem baj- molódott közgondokkal, szinte mindenben viharosan engedelmeskedett. Napjainkban az ő szelleme kérvényezi a magyar állampolgárságot. A szabadságharcot a nemzeti eufória majdnem mindenütt forradalomnak nevezi, azonban a lokális szabadságharcok és az emberi társadalomfelfogásban radikális változásokat eszközlő két említett forradalom hatósugara messze nem azonos egymással. Az egyik a kontinentális méretű, a másik a provinciális hatékonyságot jelenti az idő sodrában. Barbár elme volna, aki fölcserélné e kettő megértésének és megközelítésének térképét. Az egyik, költői képpel szólva, maga az égbolt, a másik útvonal, amely fölvezethet rá. Ha. A közép-európaiság közöse mindent felnagyít. Nem a ravaszdiság vagy alattomosság okán, hanem metafizikai sunyisággal. Ugyanúgy működik, mint a terrorizmustól való félelem közöse. Amely lét- fontosságú éberség, de szerkezetének ráfogásos jellege ugyanúgy a kirekesztés gyűlöletfokozó mechanizmusaiból építkezik, mint minden háború. Mintha a gazdasági és pénzügyi válságból, amely korántsem biztos, hogy azonos azzal, aminek jelöli magát, és a kórként terjedő anyagi világszegénységből nem telne reális szemléletmódra, legfeljebb hamis ön- és helyzetértékelésre, és valami folytonos késettségről árulkodó realitáshiányra. Ady intelme örök. Nem válságban, hanem nagyítások és sunyiságok szorongató öntörténeteiben él a világ, benne Közép-Európa, Magyarországgal és Szlovákiával egyetemben. E két ország termelékenysége a világ évi össztermékének mindössze 0,33 százalékát képes nyújtani. Nem olyanok vagyunk, amilyennek látjuk magunkat, de sajnos olyanok sem, amilyenek szeretnénk lenni. S hogy mi a térség egyik legnagyobb pofátlansága? Hogy a fasiszta és kommunista szellemiség farvizén támadja a terrorizmust. III. Amióta átadták, berlini tartózkodásaim során még sosem tudtam elkerülni a Holokauszt Emlékművet. A meggyilkolt európai zsidóság tiszteletére emelték a legfőbb tettesek országában. Hosszú, gazdag vita után. Több ilyen tér él bennem. Irodalmi, képzőművészeti, zenei, de csak a fizikailag konkrét terek működnek úgy, mint szúrás a szembe. Ezek a terek nem annyira a művészetükkel', mint inkább a nyerseségükkel, barbárságukkal tartanak fogva. Többnyire talán a diadalérzet vezetett vissza a kőtömeghez. A puszta esély örömének megelőlegezése, hogy mégiscsak legyőzhető minden őrült hatalom. Pár méterre húzódott a fajtiszta egység kancelláriája és Hitler bunkere. Goebbelsé pedig ma is érintetlenül rejtőzik a műemlék mélyén. Akár az elégedettség nyugalmával is el- tölthetné az embert, hogy szabadon járhat a törvényesített téboly fészekhelyén, ha zsigere- iben nem érezné a bejáratnál olvasható Primo Levi-idézet igazát: „Megtörtént, következésképpen újra megtörténhet. Lényegében ezt akarjuk mondani.” Fiatalabbként úgy véltem, az emberi kreatúra gyűlöletszükséglete kisebb, mint a reményszükséglete, de ma már tudom, hogy értelmetlen szembeállítani ezt a két fanatizmust, hiszen mindkettő a félelem tövéről fakad. S de facto mindkettő figyelemelterelés arról, hogy a félelem alávetett viszonyban tart. Hitler bukását követően a kialakult helyzethez és a reális mértékhez ragaszkodó németek euklideszi világának is több mint húsz év kellett a kilábaláshoz. Ennyi idő kellett túlhergelt hegemón hajlamaik megzabo- lázásához, a fel- és újjáépülés- hez, ahhoz, hogy vereségükkel megbékélve méltósággal mászhassanak ki bűneik démonikus szakadékából. Sok magyar számára máig fölfoghatatlan, hogy a német megújulás képes volt hatalmas német területekről és több millió német emberről lemondani. Pedig csak időben felismerték, akkor szabadulhatnak meg a német szellem kockázati ellensúlyától, s bújhatnak ki a gyanúnak még az árnyékából is, ha egyszer s mindenkorra feladják a revizioniz- musra okot adó bázisaikat. Igaz, a németek nem tagadhatták bűnösségüket, ez lett a szerencséjük. Ä bűn vállalásának elkerülhetetlensége felszabadít, szembenézésre, lemondásra alapozó erőgyűjtést követel. Tiszta lapot. A csatlós vezeklése azáltal válik bonyolulttá, hogy bűnösségét hárítva a bűn eredetét nem ismeri el sajátjának, és a kíméletlen önszembenézés hiányában tisztázatlanul maradt múltja lehetetlenné teszi cselekedeteinek hitelét. IV. Láttuk, hogy ezek a győzelmet ígérő ideológiák az egység biztonságát és könnyebb létet reveláló őrülteket juttattak ha- tahatalomra. Hitlert és Sztálint, meg a gépezeteiket működtető mutánsaik seregét, akik áthágva (folytatása a túloldalon) Pillanatkép az egyik broadwayi McDonald's felől: 2001 és 2011 szeptemberében (Kép: TASR/AP Photo/Mark Lennihan)
