Új Szó, 2011. augusztus (64. évfolyam, 177-202. szám)
2011-08-23 / 196. szám, kedd
www.ujszo.com UJSZO 2011. AUGUSZTUS 23. Keddi faggató 17 László Béla: A szórványmagyarság megmaradásának kell, hogy esélye legyen. És ennek meg is lehet találni a hosszú távon nélkülözhetetlen feltételeit Sodrások és sodródások (a Zoboralján) (Somogyi Tibor felvétele) Fogy a zoboralji magyarság. Sokan, sokszor, sok helyütt megállapít- ják/megállapítjuk ezt. De vajon természetes csökkenésről, vagy a nemzettudat megrendüléséről van-e szó, s ami a kulcskérdés: megfékezhető, szerencsés esetben megállítható-e ez a gyorsléptű fogyatkozás? MIKLÓSI PÉTER Az algebra és a számelmélet professzora az egyetemi dolgozószobájában fogad. A helyiség kicsi, minden szabad zuga könyvtár, lassan birtokba véve a polcok pár ujjnyi réseit is. Az íróasztalán viszont rend: számítógép meg fehér ívpapír, azon egy kézzel rajzolt háromszög és számok. Gondolom, szívesebben venné, ha a matematikáról faggatnám. Közvetve jelzett is valami ilyesmit, amikor fölhívtam telefonon. Számokról lesz szó, „csak” prózában - szólt a riposztom -, mert a Nyitra környéki magyarság helyzetéről szeretném kérdezni. Őt, aki kis híján félszázada telepedett le ebben a városban, és aki a szlovákiai magyar pedagógusok ezreit tanította. Útban Nyitra felé Keresztury Dezső, Mózes szavai a huszadik század végén című versének részlete jut eszembe: „Itt van az összegzés ideje s van is mire visszanéznem. Korszakok torlódásában éltem s tettem egy s mást, csönd, taps, fütty, szmog, sugár ömölt rám.” László Béla professzor 71 éves. A Magyar Tudományos Akadémia Arany János-érmének, illetve Lónyai Menyhárt-emlék- érmének viselője, a Magyar Professzorok Világtanácsának kitüntetettje, idén tavasszal pedig ő kapta a Felvidéki Magyar Pedagógus-díjat. Professzor úr, fájlalja, hogy eljött az „összegzés ideje”? Nem, egyáltalán nem. Az a kor, amelyet a múlt század negyvenes éveitől megéltem - most főleg a felnőtt koromra gondolok -, az valójában, még ha fájdalmas is volt, terhes is, nehéz is, mégiscsak rendkívül színes, érdekes időszaka a szlovákiai magyarság második világháború utáni históriájának. Ön, aki Hanváról származik, 1963-ban fiatal felnőttként kezdte tanári pályafutását a Pozsonyból éppen akkor Nyitrára áthelyezett pedagógiai „institúton”. Azokban az esztendőkben milyen erőben találta a város magyarságát? Akkoriban még a belvárosban is szép számban éltek itt magyarok. Elég volt például végigsétálni a főutcán, és a régi polgári házakban lépten-nyo- mon magyar szót hallott az ember. Ez a rokonszenves állapot akkor fordult egy nagyot, amikor épülni kezdtek a lakótelepek. A régebbi házak lebontása révén a város magyarjai szerteszóródtak a sokemeletes blokkházak lakásaiban, de a vidékről beköltöző magyarok sem ismerték egymást különösebben, ezért a kölcsönös kapcsolattartás fokozatosan fellazult. Viszont a környékbeli magyar tannyelvű iskolák tekintetében még jól álltunk, hiszen csupán járási viszonylatban legalább hat teljes beiskolá- zottságú alapiskola működött. Ezek közül is kitűnt a gerencsért, amely, ha jól emlékszem, a Nyitrán indult magyar pedagógusképzés első gyakorló iskolája volt. Történt például, hogy fiatal asszisztensként elkísértem hallgatóinkat az órarendben előírt gyakorlatra; és a gerencsért iskola általunk meglátogatott osztályában annyi tanuló volt, hogy mind a tanítójelölteknek, mind a kísérő tanárnak csak a fal mellett, állva szorult hely! Tehát volt gyerek, volt magyar iskola, így igazolva látszott á döntés, hogy Nyitra megfelelő otthona lesz a hazai magyar pedagógusképzésnek. Miért? Akadt más alternatíva is? Logikailag szóba jöhetett volna Dunaszerdahely vagy Komárom is, de ezekről a városokról érdemi említés nem esett. Ellenben esélyesnek tartották Nagyszombatot, végül a párthatalom Nyitra mellett határozott, ami eleinte enyhén vegyes érzelmeket keltett. Ezek a kételyek azonban hamarosan eloszlottak, amiben annak is jelentős szerepe volt, hogy a hatvanas években ebben a régióban széleskörűen számon tartott tekintélye volt a Csema- doknak. Mert amíg az új lakótelepek széjjelszélesztették, addig a Csemadok - falun és városon - képes volt összefogni a zoboralji magyarságot. Egy másik meghatározó élményem pedig e vidék hagyományőrző tevékenységének következetessége, a korábbi idők öröksége iránti ragaszkodás volt. Hányáiként ezt itt kellett igazán megcsodálnia? Elvégre a népi hagyományok megtartásában Gömör sem tétlen terület! Valóban nem az. Sőt, szerencsére mindmáig sem az, de az én szülővidékemen akkoriban ez a néprajzi tevékenység távolról sem volt ennyire meggyőző és erőteljes. Ezért tényleg megcsodáltam a múltőrzésnek a Zoboralján látott kitartó tiszteletét, tudatosságát, és talán épp ennek köszönhetően tudtam őszintén megszeretni e jellegzetes táj magyarjait. Az eddig vázolt kép bizonyosan milliméterre fedi a valóságot. Ön, tanáremberként, nyilván jó emberismerő, így sejtheti, hogy a riporteri ösztön viszont azt diktálja: a szó1 pozitív értelmében vigyek némi feszültséget társalgásunkba. Hadd állítsam hát élére a kérdést: az utóbbi bő húsz esztendőben miért fogy Zoboralján a magyar? Ráadásul mi okból oly gyorsléptű ez a fogyatkozás? Mert a hatvanas évek óta sok minden történt. Jött például 1968 és vele a föderációs államforma, ami az oktatásügyben is jelentősen megerősítette Szlovákia önálló jogköreit. Ezután jött a politikai-társadalmi konszolidáció, s ekkor már egy párthatalom által irányított és egyre nyomasztóbb asszimilációs törekvésnek vagyunk tanúi. Ez a pártállami szándék - lévén hogy a zoboralji magyarság nyelvszigetet alkot - itt markánsabban érződött, mint Dél-Szlovákia más tájain. Nálunk lényegében már 1974-ben megindult a magyar óvodai osztályok, majd erre épülően a magyar iskolák fokozatos bezárásának, következetes leépítésének láncolata. Dacára annak, hogy elegendő számban lett volna magyar iskolába jelentkező diák? Meggyőződésem, hogy já- rásszerte akkoriban még több iskola fönnmaradhatott volna, noha nemegyszer amolyan határeset állt elő. Például Gerencséren, ahol a hetvenes években megszűnt az általános iskola felső tagozata. Igaz, akkorra már itt szintén megcsappant a diáklétszám, de az osztálynyitásokhoz szükséges jelentkezők száma jobbára még így is megvolt, mégsem nyíltak évfolyamok. Ebben már tetten érhető a hatalom közbelépése, erőszakossága. És mert a gerencsért „példa” előbb-utóbb a régió egyéb falvaiban is megismétlődött, a Zoboralja - ez a pár évtizede még tekintélyes lélekszámú magyar nyelvsziget - mára, sajnos, szórványmagyarsággá zsugorodott. Szépelgés lenne tagadni, hogy a helyzet nem szívderítő, s manapság már a gerencsért utca sem végig piros rózsa; viszont a kérdés indokolt: itt az ideje a vészharangok kongatásának? Ennyire azért mégsem vészterhes a szituáció, hiszen mindmáig vannak a Zoboralján községek, amelyekben a magyar lakosság van többségben. Más kérdés, és ezen érdemes volna komolyabban elgondolkodni, vajon mi az oka annak, hogy ezek az utóbbi falvak nincsenek kellő kisugárzással azokra a településekre, amelyekben az évtizedek során a szlovákság vált dominánssá? Természetesen nem holmiféle árokásó szembenállásra gondolok, hanem arra, hogy azokat a falvakat, ahol a magyar lakosság mára kisebbségbe került, miként segíthetnék a nemzetiségük, az anyanyelvűk megtartásában a jelenben még magyar többségű zoboralji községek. Az anyanyelvőrzés, a ge- rincszüárdítás dolgában azért mégiscsak kettőn áll a vásár! Az egyik, aki segíteni akar és vállalja a kisugárzást; illetve a másik, aki evvel élni akar, élni tud... Alapvetően igen. Bár bizonyos fokú felsőbb biztatás, felsőbb szintű bátorítással járó támogatás vagy éppenséggel anyaországi odafigyelés sem árt. Persze hogy nem, de mert modem időket élünk, nincs az a közbenjárás, az a segélyezés, amely mannaként hullik az ölébe valakinek. Magam sem üyesmire gondoltam. Sokkal inkább arra, hogy mind a hazai, mind a magyarországi szubvenciókat ne bizonyos periferikus, netán uram-bátyámos stílusban pártfogolt projektekre lehessen elfecsérelni. Természetesen, ebben az önkormányzatok s főként a polgármesterek szerepe, felelőssége sem másodlagos. Ám ami a legfontosabb, hogy az érdekelt közösségnek is meglegyen a fennmaradást biztosító belső megtartó ereje. Ennek megteremtésében, megszilárdításában napjainkban mi lenne a feladata a Csemadoknak vagy a magyar érdekeltségű Zoboralji Kulturális és Információs Központnak? Nem tudom, hogy Dél-Szlo- vákia többi régiójában mennyiben általánosítható, amit válaszolok, de itt a Zoboralján a Csemadok volt ’89-ig az a fórum, ahol megjelent az ellenzékiség, közben a kultúrát ápoló és a magyar identitást mélyítő közösség szintén megtalálta az érvényesülését. Annak a korszaknak ideológiai sallangjai ellenére. Professzor úr, én a jelenről beszélek, válaszában viszont a múlt emlékeit véltem felsej- leni... Nézze, abban az időben egy kitűnő ember, Sándor János volt a Csemadok titkára a Zoboralján, aki nemcsak kiválóan tudta szervezni a teendőket, hanem egyúttal remekül ráérzett mind az itt élő, mind a főiskolásokként itt tartózkodó fiatalok közösségteremtő igényeire. Nemcsak összefogta a zoboralji magyarság zömét, hanem az aktívabbakat egyre újabb ötletekre is motiválta. A rendszerváltás után azonban megalakultak a pártok, a Csemadok a maga korábbi egységében nálunk is megszűnt létezni, már-már széthullott. Létezni ugyan létezik, de jobbára személyi okokból többé-kevés- bé félreállt, vagy egyenesen a Ma már távolról sem az efféle packázgatáso- kon kell dohogni, hanem sokkal inkább tenni valamit. Csemadokon kívül rekedt a zoboralji közösségteremtők, a kultúrát ápolók jelentős része. Ennek következményeképpen itt a Zoboralján számottevő mértékben szétforgácsolódott a magyarság jelentékeny hányada. Ma sem a Csemadok, sem a Zoboralji Kulturális és Információs Központ nem bír olyan tekintéllyel, vonzerővel, hogy a közösségépítésben a korábbi szinten tegye érdekeltté a régió magyarságát. Úgy hiszem, az elmúlt esztendők tapasztalata azt bizonyítja, hogy az olyan embereknek, akik a különböző gondolkodású, mentalitású, pártállású zoboralji magyarokat képtelenek egy-egy polgári szerveződés, egy közös cél érdekében egyesíteni - azoknak illene belátniuk, hogy bizony nem ők a legalkalmasabbak az ilyen intézmények vezetésére. Túl a helyi szinteken adódik a kérdés: a hivatalos szlovákiai magyar politika eleget tett e régió érdekében kormányzati szerepvállalásának két időszakában, tehát a kilencvenes évek legelején, illetve 1998 és 2006 időközében? Ez tényleg izgalmas kérdés, és két civil bátran beszélgethet is róla... Tény, hogy 1989 után a Zoboralján is megalakult mindhárom magyar párt regionális képviselete, és ami fontos, eredményesen tudtak együttműködni. Nemcsak megfogalmazták követeléseiket s céljaikat, hanem az elképzelések megvalósításának igyekezete is közös volt. Viszont az 1998-as pártegyesítést követően az MKP, sajnos, már nem győzte az elődpártok sejtjeit, szellemiségét, lendületét ötvözni. Ez, a kormányzati szerepvállalás ellenére, a sajátos helyzetben lévő zoboralji magyarság iránti odafigyelésre is rányomta bélyegét. Es bár nem vagyok a baljós próféciák híve, de az élet számtalanszor bebizonyította már, hogy az elmulasztott sanszok csupán elvétve, de inkább sohasem térnek vissza. Azért mégse csupán a politikusok fejére húzzuk a vizeslepedőt! Itt volt például a város két főiskolája; ez a két intézmény mindig kellő kovásza volt a zoboralji magyarság gyarapodásának? Meggyőződésem, hogy szakmailag és emberüeg mindkét főiskola, ma már egyetem, érdemben megtette ez irányú kötelességét. Az oktatók készséggel, a hallgatók a népszerű JUGYIK-ba szerveződve sűrűn járták a régió községeit. Ezek a kapcsolatok élénkek és rendszeresek voltak, viszont épp ezért ért bennünket meglepetésszerűen, hogy amikor például Gerencsér helyett más gyakorló iskolát kerestünk, akkor mind a gímesi, mind a pog- rányi iskolától kosarat kaptunk. Persze, ma már távolról sem az efféle packázgatásokon kell dohogni, hanem sokkal inkább tenni valamit. És nem is keveset a zoboralji magyarság folyamatos apadásának megfékezésére. Éspedig? Baráti körben szoktam javasolni: mindazok, akiket érint/érinthet a dolog, nézzünk a tükörbe; és ha cselekedni akarunk, jöjjünk végre össze félretéve a különböző sérelmeket, ellenszenveket, és párthovatartozástól, gondolkodásbeli beállítottságtól függetlenül alakítsuk meg a Zoboralji Magyar Kulturális Egyletet! Gondolom, az ügy érdekében szóba jöhetnek akár egyéb ötletek is. Kivéve a kivárást!
