Új Szó, 2011. augusztus (64. évfolyam, 177-202. szám)

2011-08-20 / 194. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011. AUGUSZTUS 20. Szalon 19 KÖNYV A SZALONBAN A romantika vége KESERŰ JÓZSEF s r *■ Y vevő wlnť % .* Eá/ví wn t j • TiuGr M»i*n Ismeretlen nevű szerzők vi­lágsikernek kikiáltott könyvei­vel kapcsolatban nem árt az óvatosság. Az utóbbi időben gyanúsan sok azoknak a köny­veknek a száma, amelyeket kü­lönböző fórumokon a legna­gyobb elismeréssel illetnek, miközben ténylegesen silány fércművekről van szó. Ez a gyakorlat már csak azért is olyan bosszantó, mert nemcsak a jóhiszemű olvasók esnek ál­dozatául, hanem azok a köny­vek is, amelyek tényleg figyel­met érdemelnének. Honnan tudhatjuk, hogy melyik „siker­könyvet” érdemes megvásá­rolni? Erre sajnos nincs egy­értelmű válasz. Illetve mégis van (bár némileg lehangoló): a puding próbája az evés. Joe Abercrombie esetében szerencsések lehetünk: a pu­ding nemcsak finom, hanem laktató is. Az Első Törvény-tri­lógia első könyve, A penge ma­ga nagyon egyedi hangvételű fantasy, amely a műfaj kedve­lőinek - minden valószínűség szerint - nem okoz majd csa­lódást (nekem nem okozott), de azok is örömmel forgathat­ják, akik szeretik a színes tör­téneteket, a jól megrajzolt ala­kokat, nyitottak az iróniára és a vaskosabb humorra, és nem riadnak meg egy-egy trágár ki­fejezés láttán. Képzeljenek el egy aprólékosan kigondolt és jól megfestett világot, amely­ben félelmet (szinte) alig is­merő hősök változatos hely­színeken fordulatos kalandok­ba bonyolódnak, miközben egyáltalán nem úgy viselked­nek, mint ahogyan azt a hő­söktől megszoktuk. Képzeljék el A Gyűrűk Urát ironikus meg­világításban. A fantasy műfaját sokan le­nézik, holott egyáltalán nem könnyű jó fantasyt írni. Egy mai fantasyírónak nemcsak a műfaj mestereinek nyomasztó örökségével kell szembenéz­nie, hanem a műfajra jellemző klisék alkalmazásának (vagy elkerülésének) kérdésével is. Hogy Abercrombie mit gon­dolhat e nehézségekről, arról sokat elárul az a jelenet, amelyben a regény egyik sze­replője egy (már önmagában is beszédes című) könyvet, A Mester bukását olvassa:,^Állító­lag a legnagyobb klasszikusok egyike. Unalmas marhaság az egész - mordult föl Ardee meg­vetően. - Hemzsegnek benne a bölcs mágusok, az állhatatos lovagok hatalmas kardokkal meg a hölgyek még hatalma­sabb keblekkel. Mágia, erőszak és románc egyenlő mértékben. Egy rakás szar.” Nos, mágia, erőszak és ro­mánc itt is van (noha nem ép­pen egyenlő mértékben), a mágusokkal, az állhatatos lo­vagokkal és a dús keblű höl­gyekkel kapcsolatban azonban már nem ilyen egyértelmű a helyzet. Nem mintha ezek hi­ányoznának a regényből; csak éppen nem a megszokott mó­don jelenítődnek meg. Jezal, aki egy klasszikus fantasyben a hős szerepét töltené be, itt leg­inkább önmagába szerelmes. Ardee, a szépség iszik, mint a kefekötő. Na és Bayaz, a má­gus csal, hazudik és úgy ká­romkodik, mint aki kocsmá­ban töltötte legszebb gyer­mekéveit. A szereplőkről sok mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy egysíkúak lennének. Mindegyikük sze­rethető, ugyanakkor egyikük sem tökéletes (és talán ponto­san ezért szerethetőek). Ami a könyv hangulatát, il­letve látásmódját illeti, Aber- crombie-t e téren sem vádol­hatjuk egysíkúsággal. Elég, ha egy pillantást vetünk a „vér­áztatta” könyvborítóra, és már­is sejthetjük, A penge maga alapjában véve nem egy vicces könyv. Legalábbis az erőszak nem hiányzik belőle. Mind­emellett azonban nagyon is jel­legzetes humora van, amely sok esetben a szereplők emberi jellegéből (csetlés-botlásaik- ból, kimondatlan gondolataik­ból stb.) fakad. Ilyen, amikor a harctéren otthonosan mozgó, számos csatát megjárt barbár nem találja helyét a nagyvá­rosban, vagy amikor Glokta, az inkvizítor gondolatban min­denhez gúnyos kommentárt fűz. És bizony akadnak olyan jelenetek is, amelyek hangos nevetésre késztetik az olvasót. Mivel nem szeretném el­venni a leendő olvasóktól a fel­fedezés örömét, ezért a törté­netről nem árulok el semmit. A történetvezetéssel kapcsolat­ban azonban megjegyezném, hogy szépen kimunkált. Ahogy haladunk előre a betűtenger­ben, a cselekmény egyre több szálon kezd bonyolódni, s ez nagymértékben hozzájárul ah­hoz, hogy az olvasó nem veszí­ti el érdeklődését. Dicséretes továbbá, hogy a szereplők száma - az egyre több szálon bonyolódó történet ellenére - nem lépi át az elviselhetőség (vagyis az észben tarthatóság) határát, mint ahogyan ez a műfaj egyéb reprezentánsai­nál sajnos előfordul (itt rész­ben George R. R. Martin epo­szára, de főleg Steven Erikson Malaza-ciklusára gondolok). A regényvilág „földrajzi” szem­pontból is alaposan kidolgo­zott. S bár a szereplők mozgá­sa az egyes területek (orszá­gok) között - némi odafigye­léssel - könnyedén követhető, azért talán nem ártott volna egy térképet tenni a könyv ele­jére, amint azt hasonló jellegű könyvek esetében megszok­hattuk. (Megjegyzem, ezért nem a magyar kiadó a felelős; térkép az eredeti, angol ki­adásban sincs.) A fantasyregényektől alap­vetően nem azt várja el az em­ber, hogy nyelvileg, illetve poé­tikai szempontból valami kü­lönöset nyújtsanak, hanem azt, hogy egyszerűen szórakoztas­sanak. A penge maga e téren is kilóg a sorból. Ugyanis nem csupán a cselekmény bonyolí­tása és a szereplők egyedi be­szédmódja révén szórakoztat, de a narrációs trükkökre is oda­figyelő olvasó számára is tarto­gat meglepetéseket. Ezek közé tartozik a nézőpontokkal foly­tatott - nagyon is tudatosnak tűnő - játék. Arról a nagyon egyszerű, de nagyon frappáns elbeszéléstechnikai eljárásról van szó, hogy egy-egy szereplőt nem mindig a kívülálló elbeszé­lő nézőpontjából látunk, ha­nem olykor egy másik szerep­lőéből. S ez helyenként nagyon szórakoztató tud lenni. Emlí­tést érdemel továbbá, hogy akad olyan jelenet is, amelyet egymást követően több néző­pontból is láthatunk. Ezek az eljárások élvezetesebbé teszik a regényt. Talán furcsán hangzik, de annak ellenére, hogy a későb­biekben (lásd a második, illet­ve a harmadik kötetet) kibon­takozó Nagy Kalandról itt szin­te semmit nem tudunk meg (jó­formán csak az előkészületek­ről esik szó), a regény mégis ol­vastatja magát. Szinte észre sem vesszük, és már a végén já­runk. És persze azon sem kell csodálkoznunk, hogy akkor ér véget, amikor a legérdekesebb részhez érkezünk. Az ilyen könyveknek éppen ez adja az egyik varázsát: hogy azonnal a folytatás begyűjtésére és elol­vasására ösztönöznek. Ami en­gem illet, már indulok is. (Joe Abercrombie: A penge maga. Ford.: Kamper Gergely. Szeged, Könyvmolyképző Kiadó, 2010) F0LY0IRAT-AJANL0 OPUS No. 13 - szlovákiai magyar írók folyóirata KENÉZ BORBÁLA Egy minden tekintetben ki­váló összeállítás nyitja a lap idei negyedik számát: Do­monkos István klasszikus ver­se (Kormányeltörésben) két sorának („nem gondolni kol­lektív / nem gondolni pri­vát.”) továbbításából állt össze az a nagyszerű kortárs költészeti összeállítás, melyet Ladik Katalin, Balia D. Károly, Barak László, Kemenes Géfin László, Németh Zoltán, Papp Tibor, Szászi Zoltán és Tel- mah Cima szövegei alkotnak, H. Nagy Péter bevezető sorai­val. Az ihletadó Domokos- vers címével azonos című összeállítás szerény olvasói vélekedéssel is a nyári idény egyik legizgalmasabb folyó- irat-hozadékának tekinthető. A Fikciók rovat öt hosz- szabb-rövidebb prózai alko­tást közöl (mindet novella­ként jegyzi a tartalom): Fehér Lászlóét (Kurt Kettő), Szalay Zoltánét (Fogság), Jankovic Nóráét (Nappalok sötétsége), Fehér Krisztáét (Eleni) és Szunyogh Zsuzsáét (Anyámok számozatlanul - részlet a cik­lusból). A Hölgyválaszban három ta­nulmány hívja fel magára a fi­gyelmet; Brutovszky Gabriella a Szíves könyvecske című, 1629-ben megjelent Hajnal Mátyás-művet elemzi: a ma­gyar barokknak ezt az első je­lentős szépirodalmi alkotását, mely szerzője szerint „lelki comédia” és „isteni játék”, nem utolsósorban vallásos meditá­ció, műfordítás és képes könyv. Poór Marianna tanulmánya (Törvényen kívül?) a Törvé­nyen belül című Galgóczi Er- zsébet-kisregényt elemzi; esze­rint a mű „a heterogén, kisebb­ségi pozíciók által kódolt női identitásformák lezárhatatlan- ságát hozza játékba egy olyan ideologikus társadalmi rend­szerben, amely ellehetetleníti a normától való eltérés jegyében artikulálódott szubjektum identitáskonstrukcióit. A szö­veg rámutat arra, milyen lehe­tőségeket rejt magában a nemi identitás és az abból fakadó megkülönböztetettség, ho­gyan ábrázolható a női tapasz­talat és önazonosság a szociá­lis és politikai valóságok által formált kisebbségi pozíciók­ban, valamint milyen értelme­zési kódokat rejtenek maguk­ban a patriarchátus szimboli­kus rendjét felforgató és a he­teroszexuális olvasatokat fe­lülíró női írások”. Végül Sós Dóra pedig az Aktuális Levél című, az Artpool Művészet- kutató Központ által 1983 és 1685 között kiadott művészeti szamizdat folyóirat 11 számá­nak történetét foglalja össze. Az utolsó rovat, a Palimp- szeszt a lap hagyományainak megfelelően a könyvismerte­tőké; itt L. Varga Péter recen­ziója (Könyvvé lett világ) ol­vasható Kovács András Ferenc Bohócöröklét (Impromptuk és divertimentók, 2003-2009) című verseskötetéről, vala­mint Vízkeleti László recenzi­ója a Nyelvi szondázások (Al­kalmazott nyelvészeti tanul­mányok a szlovákiai magyar nyelvhasználat köréből) című Simon Szabolcs-tanulmány- kötetről. A sort Hushegyi Gá­bor esszétanulmánya zárja (Juhász R. József - para-nor- mál sport a művészetben), mely a lapszámot illusztráló Rokkó-műveket (köztük az idei Velencei Biennálén be­mutatottakat) taglalja, a művész pályarajzát is vázolva. A mellékletben az írószö­vetség (a lapgazda SZMÍT) szokásos Tájékoztatója, benne az életjubileumukat ünneplő szerzők köszöntője: Szászi Zoltán Ardamica Ferencről szóló szövege, Duba Gyula Czagány Erzsébetről, Zirig Árpád Gyüre Lajosról, Angyal Sándor Roncsol Lászlóról, Keserű József Kovács Magdá­ról, Poór József Mács József­ről, Lacza Tihamér Mészáros Lászlóról, Szilvássy József Miklósi Péterről, Nagy Erika pedig Motesiky Árpádról. SZALON Szerkeszti: Csanda Gábor. Levélcím: Szalon, Új Szó, Lazaretská 12, 811 08 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents