Új Szó, 2011. augusztus (64. évfolyam, 177-202. szám)

2011-08-20 / 194. szám, szombat

8 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2011. AUGUSZTUS 20. www.ujszo.com Maiina Hedvig: „Nem lettem gyanakvó, éppolyan nyitott vagyok az emberek felé, mint voltam, és szerencsére nincs is rossz tapasztalatom" Lépésről lépésre tanult meg újra örülni (Somogyi Tibor felvétele) Augusztus 25-én már öt éve lesz, hogy Maiina Hedviget Nyitrán meg­támadták. A tetteseket azóta sem vonták fele­lősségre, a hivatalos vál­tozat ma is az, hogy az egészet az áldozat találta ki. Az egykori riadt diák­lány azóta magabiztos, erős nővé érett, de még magának sem meri fel­tenni a kérdést, milyen áron. Tudja, hogyha normális életet akar élni, akkor még gondolnia sem szabad arra a gyalá­zatra, amiben része volt. VRABEC MÁRIA Lehet elhatározás kérdése, hogy az ember nem gondol a rossz dolgokra? Vagy ez az egész már neked is annyira távolinak tűnik, hogy az idő mosta el az élét? A gyerekeimnek köszönhe­tően olyan eseménydús az éle­tem, hogy a mindennapokban nem foglalkoztat, mi történt velem 2006-ban, vagy hogy ki mit mondott ezzel kapcsolat­ban azóta. De a háttérben min­dig ott van, és időnként előto­lakszik az a rossz érzés, hogy ezt már nem lehet meg nem történtté tenni. Gyakran eszembe jut, hogy akkor még csak huszonhárom éves vol­tam, és hogy mennyire gondta­lanabbá élhettem volna meg szerelmet, házasságot, otthon- teremtést, ha nem árnyékol be mindent ez a trauma. Fogalmazhatunk úgy, hogy ez egy viszonyítási pont az életedben? Töréspont. 2006. augusztus 25-e előtti és utáni időszakra osztom az életemet, mert azon a napon minden megváltozott. Nem mondhatom azt, hogy minden rosszabb lett, mert megadattak nagy örömök, de nagyon sokat kellett küzdenem azért, hogy ezekre tudjak kon­centrálni. Tudatosan kellett tö­rekednem a boldogságra, már nem jött magától, mint annak, aki a rosszat még nem ismeri. Olyan ez, mint az ártatlanság elvesztése: lehull a hályog az ember szeméről, és rádöbben, hogy nem csak az létezik, amit addig ismert, az embereket nem csak tiszta szándékok ve­zérlik, és valahol, a mindenki számára látható felszín alatt, borzasztó bonyolult és piszkos játszmák zajlanak. Azt mondják, hogy aki nagy traumát élt át, az hatvá­nyozottan tud örülni minden apróságnak. Igen, ha képes önerőből vagy mások segítségével eljutni idá­ig, mert ez egyáltalán nem egyszerű. Nekem is segített a pszichiáterem, és amikor a leg- rosszabbon túl voltam, magam is tudatosan kapaszkodtam mindenbe, amiben menekülési lehetőséget láttam ebből a csapdából. Elegem lett az ön­sajnálatból, és azt is megértet­tem, hogy ha én szenvedek, akkor a szeretteim is velem szenvednek. Lépésről lépésre tanultam meg újra örülni az életnek, és láttam, hogy a do­log működik: aki a jót keresi, az a jót látja meg. Ez máig is így van, amikor beleveszek a min­dennapokba, és apróságok mi­att idegeskednék, rögtön eszembe jut, hogy nehezebb dolgokat is átvészeltünk már, emiatt igazán nem érdemes bosszankodni. Ha innen né­zem, jót is hozott nekem ez a tapasztalat, csak az ár volt túl nagy, amit fizettem érte. A tudatosan megtett lépé­sek közül melyik volt a leg­nehezebb? Visszamenni Nyitrára. Tud­tam, hogy ha abbahagyom a tanulást, amit nagyon szeret­tem, abba végleg belekesere- dek. Azt is éreztem, hogy ha rögtön nem megyek vissza, ké­sőbb egyre kevésbé leszek rá képes, ezért vettem erőt ma­gamon, de még most is össze- rándul a gyomrom, ha arra az időszakra gondolok. Ha nem lettek volna a tanáraim és az évfolyamtársaim, ki sem bí­rom. Igaz, máshol meg sem ta­láltam volna ezt a támogatást, hiszen ők ismertek, ők láttak a támadás után. Nagy elégtétel volt a sikeres államvizsga, a diplomaosztón kapott fergete­ges taps, de ezzel lezártam egy fejezetet. Azóta sem jártam Nyitrán, és nem hiszem, hogy valaha beteszem abba a város­ba a lábam. Bármilyen szerető család, segítő környezet veszi körül ilyenkor az embert, a legna­gyobb harcait magában kell megvívnia. Mikor érezted a támadás után először azt, hogy minden rendben van, és bármi jöhet, ki fogod bírni? Amikor Rozikát vártam. Azt mondtam magamnak, hogy fe­lelősséget kell vállalnom érte, és igenis jó anya leszek, aki nyugalmat, biztonságot sugá­roz. Ahhoz képest, hogy egy új életet hordtam a szívem aíatt, minden más lényegtelenné vált. Ez már csaknem két évvel a támadás után volt. Addig nyomasztó kilátástalanság- ban éltél? Inkább azt mondanám, hogy hullámvölgyben. Időnként fel­kapaszkodtam egy kicsit, aztán megint visszazuhantam. De nem, hogy kapaszkodnom, fel- állnom sem sikerült volna, ha nincs az ügyvédem, Roman Kvasnica. Ha arra a napra gon­dolok, amikor először jártam az irodájában és meghallga­tott, most is érzem, mennyire megkönnyebbültem. Mintha hosszú idő után először sikerült volna levegőt vennem. A mélyponton mikor vol­tál a támadást követő hóna­pokban? Amikor vádat emeltek elle­nem. Addigra valamennyire rendbe jöttem, bíztam abban, hogy ilyen messzire nem men­nek el, ennyire elvetemültek nem lehetnek. De amikor meg­jött a határozat, úgy éreztem magam, mint akit leöntenek egy vödör jeges vízzel. Még ma is tud fájni, ha szidnak, bántanak, vagy már el tudsz vonatkoztatni tőle? Jó lenne, ha képes volnék úgy tekinteni rágalmakra, hogy nem nekem szólnak, hanem egy imagináris Hedvignek, hi­szen ezek az emberek nem is ismernek engem. De ma is fáj, ha gyaláznak, mert tehetetlen vagyok velük szemben. Na­gyon szíven ütött, amikor idén májusban Róbert Kaliňák notó­rius hazudozónak nevezett. Úgy éreztem, hogy ez az ember már személyes hadjáratot hir­detett ellenem, hogy hiába telt el annyi év, hiába került nap­fényre annyi mellettem szóló bizonyíték, ő úgyis azt mond­hat, amit akar. Politikusokban, akik kez­detben kiálltak melletted, kellett időközben csalódnod? Nem vártam a politikusoktól semmit, ezért nem csalódtam. Nálunk nem elvek mentén fo­lyik a politizálás, ezért az sem lep meg, hogy az OKS-tagjain kívül az ügyem már senkit nem érdekel. Néhány hét alatt kellett felnőnöd és megértened mindazt, amit sokszor érett emberek sem fognak fel ésszel. Az a régi Hedvig, aki szinte burokban nőtt fel, és eszébe sem jutott, hogy vala­ki rossz szándékkal közeled­het felé, teljesen elveszett? Nem, megőriztem magam­ban, mert az vagyok én, a lé­nyegemről mondtam volna le, ha mindenben és mindenkiben a rosszat keresném. Nem let­tem gyanakvó, éppolyan nyi­tott vagyok az emberek felé, mint voltam, és szerencsére nincs is rossz tapasztalatom. A nagy többség felém is őszinte érdeklődéssel közelít, ha pedig nem, azt megérzem. Van már annyi emberismeretem, hogy tudjam, ki az, aki csak a szen­zációforrást látja bennem, vagy bántani akar. A korosztályoddal megta­lálod a közös hangot? Éret­tebb, bölcsebb lettél, talán sok mindent másként látsz, mint ők. Ez nem gond, mert ha össze­jövünk, nem politikáról és tár­sadalmi kérdésekről cserélünk eszmét. Én nem hagyom, hogy ez a téma rátelepedjen az éle­temre, ugyanolyan fiatal nő vagyok, mint mások. A felszí­nes dolgok sose érdekeltek, a társaságomat mindig is esze­rint választottam meg, ezért nem érzékelek nagy változást. De a szűkebb környezete­det kivéve te most már min­denki számára a megvert Ma­lina Hedvig maradsz. Nyo­masztó ez a tudat? Nem, mivel én nem így gon­dolok magamra. Tudom, hogy sokan így látnak, de mostaná­ban, már csak azok jönnek oda hozzám, akik a támogatásukról akarnak biztosítani. Ez jólesik, de hosszabb beszélgetésekbe nem szeretek bonyolódni az ügyről. Nem akarom feleleve­níteni, megmagyarázni, nincs kedvem érvelni, védekezni, egyáltalán nem akarok foglal­kozni vele. Érthető az emberek érdek­lődése, hiszen sokan azok közül sem ismerik a részlete­ket, nem értik az összefüggé­seket, akik téged támogat­nak. Tapasztalatod szerint változtatott ezen az ügyről megjelent könyv? Nagyon sokan mondták, hogy a könyvből értették meg, mi történt valójában, és azóta még jobban drukkolnak ne­kem. De voltak olyan ismerő­sök is, akik nem átallották megkérdezni, mennyi pénzt kaptam ezért. Már a kérdést sem értettem, mert nem azért egyeztem bele a könyv megje­lenésébe, hogy profitáljak belő­le. Bárki bármit gondol, nekem ez az ügy eddig csak keserű­séget és kiadást okozott, hasz­nom nem volt belőle. A szüléidét mennyire törte meg a meghurcoltatásod? Lá­tod, érzékeled rajtuk ma is az átélt gyötrelem nyomait? Sosem beszélünk erről, mert minden utalás eleven sebeket tép fel. A legjobban anyut törte meg, hogy bántották a lányát, és nem tudott segíteni. Nem mondja, de érzem, legszíve­sebben mindig mellettem len­ne, hogy megóvjon. A régi barátok, ismerősök között sokan voltak, akik a történtek kapcsán megméret­tek és könnyűnek találtattak? Az igazán fontos emberek maradtak. Nincsenek sokan, de annál szorosabb ez a kör. Viszont nagyon sok új em­bert ismertél meg, olyanokat, akik melléd álltak, támogat­tak, így vagy úgy segítettek. Kialakultak, egyáltalán ki­alakulhatnak ezekből az is­meretségekből barátságok? Nem hiszem, mert ezek na­gyon egytémájú kapcsolatok. Az ügyem hozott össze, ahány­szor találkozunk, erről van szó, idő és mód sincs arra, hogy jobban megismerjük egymást. Egy-két kivételtől eltekintve ezek az emberek kedves isme­rősök maradnak, de én ezt is nagyon nagyra becsülöm. Ha az ember mindent ösz- szevet, azt mondhatná, hogy az élet végül is kárpótolt: szerető férjed, két szép gyermeked, gyönyörű ottho­nod van. De létezhet egyálta­lán ilyen számvetés, kiegyen­líthető a külvilág gonoszsága és igazságtalansága a családi boldogsággal? Persze, hogy nem, én is úgy gondolom, hogy amink van, azt magunk teremtettük meg a férjemmel, és azért, amit el­szenvedtem, másoktól járna a bocsánatkérés. De ha nem akarom, hogy ez az igazságta­lanság teljesen feldúlja a lel­kem, muszáj úgy tekintenem a mostani életemre, hogy ez az, amit kaptam azért a sok rosszért. Ha nem hinném azt, hogy ez egy próba volt, és én jobbá, többé váltam általa, ak­kor nem tudnék vele elszá­molni magamban. A lelkem­ben így raktam helyre a dol­got, mert nem élhetek abban a tudatban, hogy ezért a sok gyötrelemért semmiféle elég­tételt nem várhatok. Rudolf Chmel emberjogi és kisebbségügyi kormányfőhe­lyettes már bocsánatot kért tőled. El tudsz képzelni olyan gesztust ettől a kormánytól - mert mástól aligha kapod meg -, amelyre azt monda­nád, rendben, nem küzdők tovább az igazamért? Sokszor reménykedtem ab­ban, hogy fordulat következik be, és mindig csalódnom kel­lett, ezért nem is gondolko­zom ezen. Megtanultam, hogy mindennel akkor foglal­kozom, amikor aktuális. Most már csak abba kapaszkodom, hogy nekem van igazam, és előbb-utóbb össze kell dőlnie a hazugságokból épített kár­tyavárnak. Ha igazán őszinte akarsz lenni magadhoz, boldog vagy? Igen, nagyon. Nem vágyom többre, mint amim van, nem akarok mást, csak nyugodtan élni. Az én értelmezésemben ilyen egyszerű a boldogság.

Next

/
Thumbnails
Contents