Új Szó, 2011. augusztus (64. évfolyam, 177-202. szám)
2011-08-17 / 191. szám, szerda
16 Horgász ÚJ SZÓ 2011. AUGUSZTUS 17. www.ujszo.com Görbüljön a bot! Nem tudjuk, hány magyar horgász él Dél-Szlová- kiában. Egy azonban biztos:a Pozsonytól Tiszacsernyőig húzódó, több száz kilométeres sávban élő magyar pecásoknak nincs magyar sajtójuk. Aki magyar szaklapot, magazint akar olvasni, az a Magyarországon megjelenő Magyar Horgászt, Sikeres Sporthorgászt (esetleg Pontyvilágot vagy egyebet) vásárolja, vagy, jobb híján, maradnak számára a szlovák nyelvű havilapok. Kiadónk ezért szeretné bővíteni a kínálatot, és a vélhetően sokezer szlovákiai magyar horgásznak hazai rovatot adni. A rendszeresen megjelenő rovat sorsa természetesen - mint minden sajtótermék a mai világban - reklámfüggő, de sikere vagy megléte főleg azon múlik, hogyan fogadják az olvasók. Ezért szívesen látunk minden ötletet, hozzászólást, egy-egy érdekes sztorit, jótanácsot, hogy véleményt cserélhessünk, megoszthassuk egymással élményeinket, és együtt élvezhessük szeretett hobbinkat. Kövesdi Károly Ötleteiket, beszámolóikat a horgasz@ujszo.com címen oszthatják meg velünk. A Horgász melléklet legközelebb 2011. augusztus 31-én jelenik meg. Aki nem ellenőrzi a meggyötört, használatban elfáradt zsinórt, ne csodálkozzék, ha kudarcot vall Nagy hal, nagy bosszúság Végre akad egy szabadnapom, amikor kora reggeltől estig kint lehetek. Ügetek a kedvenc tavamra, a régi, megszokott helyemre, ahol a bokrok, szederindák szövevényében, egy falatnyi érintetlen résben szoktam pecázni. KÖVESDI KÁROLY Ő nem szakított, pedig szeretett volna Dobogó szívvel lopakodók le a partra, ám legnagyobb megdöbbenésemre feldúlva a hely. A lejtő vízszintesre faragva, kisebb szobányi területen kiirtva minden. A placc végén deszkával borított ,kemencepadka”, bal kézről sátornak való hely, kivágva a bokrok, amelyek alatt gyönyörű pontyokat, csukákat láttam elúszni fényes nappal is, egy-két arasznyira, szinte hozzásimulva a parthoz. El is húzok innen csalódottan, meg sem állok a tó végéig. Jórészt motoszkálok, gilisztával ejtegetek, majd kukoricával próbálkozók, kevés sikerrel. Míg csak eszembe nem jut, hogy tavalyról maradt egy flakon ultrabite a táskámban. Spriccelek a csodaszerből egy jókora esőgilisztára, és besuhintok a keresztben fekvő fatörzs végéhez, ahol pár éve akasztottam egy nyolckilós pontyot. S láss csodát, a kapások beindulnak! Tenyeres bodorkák után jókora, legalább félkilós sügért sikerül fognom. Szálkás is, szép is ez a kis ragadozó, visszaadom a szabadságát. Újra pottyantok, a hosszan elnyúló fatörzshöz ejtve a csalit. Szinte látom magam előtt, ahogy a fa mellett lassan pilinckézik lefelé a giliszta. El sem éri a fenéket, amikor elkapja valami, elindul a zsinór. Komótosan, nem ráncigálva, tehát komoly hal vehette föl. Mikor úgy érzem, ezt már rendesen benyelte, odatörlök. Zzzzüííí..., mondja az orsó fékje, majd egy fájdalmas csettenés, és volt hal, nincs hal. Kitekerem a fityegő, horog nélküli szereléket. így jár az, aki nem cseréh le a tavalyi zsinórt! Bár az is lehet, kagylót fogott. Egyáltalán, mi lehetett? Amur nem veszi fel a gilisztát, harcsás kaszáló mozdulatot sem éreztem, igaz, nem is volt mikor. Négy-öt másodperc alatt zajlott le az egész, csak annyit éreztem, hogy bevágok egy tuskónak, amely elindul, és szakít. Pontymatuzsálem, vagy öreg balin lehetett, esetleg mégis harcsa; tavaly kétszer is láttam itt dupla örvényt a fűzfa alatt, ami egyértelműen harcsafordulásra utalt. Csuka sincs kizárva, nem egyszer fogtam gilisztára, igaz, inkább bugyiikat. Ez a hal pedig, erejéből ítélve, jókora példány lehetett. Hát így kezdődött az idei nyár - felszökkenő adrenalinszinttel, egy nagy találkozással. Az esetnek egyszerű a tanulsága: aki nem cseréli le tavasszal a tavalyi meggyötört, használatban elfáradt zsinórt, ne csodálkozzék, hogy kudarcot vall. Azt hittem, ezzel sikerült kimerítenem az idei hülyeségkvótát, ám a következő alkalomra nem soká kellett várni. Két hét múlva a Morvára mentünk ki barátommal. Amurokban, pontyokban bízva etettem be a helyet erjesztett kukoricával. Ezt a csalit úgy kell elkészíteni, mint a kovászos uborkát. Közel két hétig érleltem a konyha balkonján a büdös, silógödrök szagát idéző csalit. De bármilyen fogós a tejsavas kukorica, az amurok nem akarták díjazni. Pedig a legutóbbi hírek szerint hatalmas példányokat láttak felfelé úszni a folyón, tehát itt kellene tanyázniuk. Helyettük kölyökharcsák rázták a bot spiccét, nyelték mélyre a horgot, sok bosszúságot okozva. S fogtunk néhány tenyeres dévért. A kukoricás szerelék azonban nem akart muzsikálni. Később olyan telihold kerekedett, hogy kottából lehetett volna hegedülni. A délutáni kánikula után hihetetlenül lehűlt a levegő, elkelt a bélelt kabát. Alig derengett az ég alja, amikor megélénkült a víz, mindenütt halak locskoltak a félhomályban. A túloldalon, velünk átellenben agyagos, szakadt partot fogott közre két vízbe dőlt faóriás, főleg onnan jött a harsány rablások, pontyzurbo- lások zaja. Kisvártatva óriási rajcsúrral kezdtek rabolni a halmok előttünk is, ami minden horgászra a frászt hozza. Nem is haboztam sokáig, elkezdtem dobálni, előbb körforgóval, majd rapalával. Mindhiába. Ezek a falánk, de rendkívül óvatos halak csak a természetes táplálék iránt mutattak érdeklődést. Hát ha így van, próbáljuk meg élővel! Társamat megkértem, fogjon gyorsan néhányt küszt, s a pegetőbotról leszedtem mindent, csak egy vékonyhúsú horgot hagyva rajta. Idős szomszédunk, aki pirkadatkor csusszant mellénk, érdeklődve figyelte a számára újdonságot ígérő készülődést. Az öreg a túloldalra dobált egy vaskos, dióverő bottal, irdatlan nagy, kampókkal ellátott ólommal célozva a szakadt part közeiét. Valahányszor a bot nyöszörgése közepette kitekerte a szereléket, többkilónyi trutyit, uszadékot kurblizott ki. Többen művelik ezt a műfajt a Morván, mert a nagy pontyok a túloldalon tanyáznak. A folyó sodra pedig jól megrakja a zsinórt szösszel, gallyal, fűvel. Úgysem fogja meg őket, ingatta a fejét az öreg, ezek a rafinált dögök minden reggel ezt csinálják, nem lehet megfogni őket. Na, majd meglátjuk, mosolyogtam magamban. Elmondtam neki, a balin öregebbjét úgy lehet becsapni, hogy a víz felszínén küszt úsztatunk, csak úgy, szabadon, horoggal bökve át a hátuszonya alatt. A küsz ugyanis, a többi kishallal ellentétben, amelyek lesüllyednek, és a fenéken igyekeznek meglapulni, fölfelé törekszik, s addig küszködik a felszínen, míg be nem kapja a ragadozó. Igaz, főleg tavon működik a dolog, mert itt a folyás hamar kisodoija a kishalat. Egy próbát mindenesetre megér. Az első küszt sikerült úgy eldobni, hogy csaknem átrepült Ausztriába, természetesen ho(Képarchívum) rog nélkül. A másodikat óvatosabban és közelebb pottyantot- tam be, hátrébb böktem belé a horgot is, közel a farkához. El is indult a sodrással szemben, szépen kepesztett a víz tetején. Abban a pillanatban éppen az orrunk előtt robbant fel a víz, s egy jókora balin teljes terjedelmében kivágódott a víz fölé. Az öreg kárörvendően somoly- gott. De csak fél percig, mert a következő rablásnak a horgon csápoló küsz volt a célpontja. A halacska eltűnt, a zsinór szaladni kezdett fölfelé, szépen hasítva a vizet. Vártam egy ütemet, aztán bevágtam. A bot azonnal karikába rándult, társam ügetett a merítővei, s az öreg is cihelődött, indult csodát látni. A csoda azonban elmaradt, a hal az első kirohanással szakított. A betyár nemjóját! Ezt a hanyagságot! Az egész éjjeli virrasztás után nem akaródzott átvizsgálni a meggyötört zsinórt, pedig kétszer is beakadtam az éjjel, biztosan megsérült valahol. Ennyit a hanyagságról. A huszas zsinórral simán ki tudtam volna fárasztani a csodaszép balint. A bosszúságban csak az vigasztalt, hogy ismét gazdagabb lettem egy tapasztalattal: az úsztatós balinozás folyóvízen is remekül működik, érdemes próbálkozni vele. HETI TIPP Hát az amur mit eszik? AJÁNLÓ Természetesen zöldet: hínárt (ezért telepítették), mo- szatot és nádat (nem ezért telepítették). Ahol sok az amur, és nád van a tó körül, különösen nyári záporok, esők után látni a nyomukat. Az esővíz súlyától lehajló nádszálakat szabályosan „leberetválják” kemény szájukkal. Nem egyszer láttam legelésző amurcsapatot, egyedenként tíz-hűsz kilós példányokat, ahogy fél testükkel kiemelkedve a vízből, akár a kecske a bokrot, legelték a lehajló szálakat, leveleket, hogy csak úgy lengett a nádas a nagy halak rángatásától. Jócskán benne vagyunk a nyárban, s a kínai „vendég” köztudottan ilyenkor zabái a legtöbbet. A szakírók szerint kukoricával érdemes próbálkozni rájuk, elsősorban édes ízekkel, de nagyon jó az erjesztett, vagy tejsavas kukorica is. Ezt ugyanúgy készítjük el, akár a kovászos uborkát. Igaz, fertelmes szaga van, de torpedóék imádják. Néhány éve azonban volt egy minden mást überelő csalink, ezzel fogtuk a Morván a nagy amurokat. Olykor egy-egy szép ponty is beugrott. A recept sok összetevős, de egyszerű: fél vö- dömyi kukoricadara, bele tíz tojás, egy kis üveg méz, fél kiló- nyi liszt és kókusz- vagy ánizs- aroma. S természetesen víz. Jókora, kéttenyeres, kissé lapított (hogy a víz sodra ne vigye el) gombócokat készítettünk, s estefelé bedobáltunk vagy tucatnyit. A kapásokra általában két-három órát kellett várni. Igaz, heti rendszerességgel jártunk ugyanarra a helyre, s a nagy torpedók megjegyezték, hol váija őket a terített asztal, és mikor ,jön” az etetés. Aranyszabály, hogy lehetőleg azzal csalizzunk, amivel etetünk. Ennek megfelelően ugyanebből az anyagból készítettünk egy-másfél centiméter átmérőjű golyóbist (a bojlihoz hasonlót), és azt tűztük a horogra. Aztán, ahogy leszállt az este, csak a bot spiccére szerelt világítópatronokat kellett figyelni, mikor döccen a bot hegye. A következő jelzésre már ugrani kellett, hogy a pecabot ne a vízben végezze. Az amur nem őshonos halunk, szidják is sokan, hogy elveszi az életteret a pontytól, de azért egy-egy nagy torpedót kifogni páratlan mulatság, (-kk-)
