Új Szó, 2011. augusztus (64. évfolyam, 177-202. szám)
2011-08-06 / 182. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011. AUGUSZTUS 6. Szalon 19 NOSZTALGIA Velem mindig történt valami GRENDEL ÁGOTA Velem általában nem az történt, ami a többiekkel. így volt ez 1966-ban, amikor a téli szünetben elmentünk korcsolyázni, a fiúk jól megdobáltak a jégről összekapart hóval, természetesen a nyakunkba is jutott jókora adag, aztán olyan, de olyan vesegyulladást kaptam, hogy majd belehaltam. Ezt már az orvosnő mondta, aki ugyan mandulagyulladással kezelt, aztán az utolsó előtti pillanatban rájött, hogy azon nyomban kórházba kell vonulnom, mert ha egy nappal később jövünk, akkor már nem jövünk. Érdekesnek találtam a hoszpitalizo- vaty szót, nem tudtam, mi fán terem, eszem ágába se jutott, hogy csaknem két hónapra elzárnak a külvilágtól - a szó legszorosabb értelmében. Akkor is d betűs rendszer volt, de ikta- túrával folytatódott, s ez az élet minden területét uralta, a gyerekosztályon hetente egyszer volt látogatás, a folyosó egyik felének vasárnap délelőtt tíztől tizenkettőig, a másik szárnynak háromtól ötig. Slussz- passz. De akkor még csak kis pionírok voltunk, fehér ing, sötétkék rakott szoknya, piros nyakkendő, nem volt annyi cicománk, mint a magyarországi úttörőknek. Mire CSISZ-tag lehettem volna, a szövetség SZISZ-re változott, a sötétkék inget halványkék váltotta fel, de ez sem volt kötelező, sokan biztosan azt hitték, eljött a szabadság órája. Amikor az iskolatársak egységesen fölemelték a kezüket, hogy legyen SZISZ, a sárgaságból fehérítettek ki, szintén elzárva a külvilágtól. Később mesélték a barátnőim, hogy nagygyűlés volt, mindenki belépett, lépjek be én is, igaz, nem tudják, miért is kellett belépni, de ha mindenki, ne lógjak ki a sorból. Vállat vontam, s ugyan senki sem kérdezte, akarok-e vagy sem, nem írtam alá semmit, mégis fölkerültem a listára. Senki sem tulajdonított ennek semmiféle jelentőséget, különösebb kötelezettséggel sem járt. Nem úgy, mint Magyarországon. Ott bizony komolyan vették az úttörősdit is, a KISZ-es- dit még komolyabban. „Üdvözletünket küldjük az aszófői KISZ-táborból” - áll a képeslap túloldalán. A szöveg annyit jelentett, hogy egy hónapra elvonultak a városi gyerekek falura, a falusi gyerekek talán a tanyára (lehet, hogy a tanyasiak a városi gyárba?), és szorgalmasan szedték a termést. Sátorban laktak, vályúban mosakodtak (nem igaziban, csak olyasmiben, amilyen itt is volt a pionírtáborokban - hatalmas, fürdőszobának álcázott hodály hosszú vasmosdókkal, hideg vízzel, a lábunk csak azért nem tocsogott a vízben, mert deszkákból rácsot ácsoltak, azon álltunk, amíg a mosakodást imitáltuk), és bizony nem toalettre rohantak, ha a sok gyümölcstől rájuk jött a szükség. Hogy becsüljék meg a mezőgazdasági dolgozók munkáját, értékeljék, ha főiskolára, egyetemre jutnak, ne kótyavetyéljék el az idejüket. Tanuljanak szorgalmatosán, hogy szocialista hazájuk hasznos polgárai - bocsánat, akkor nem nagyon lehettek polgárok -, illetve tagjai legyenek. Teherautó platóján furikázták őket, hatalmas kondérokból mérték ki a fejadagot. All inclusive, azaz szuper teljes ellátás, méghozzá innivalóval együtt, a kútról annyi vizet hozhattak, amennyit bírtak. Néha, jutalmul, ha teljesítették a tervet, megmártózhattak a Balatonban, ezzel a nyaralást is ki lehetett pipálni, s ami még fontosabb volt, pontokat lehetett szerezni a fölvételihez. Hogy a kettő - mármint a munka és a fölvételi - hogyan függött össze, érthetetlen, pontosabban inkább értelmeden, mert attól, hogy valaki Sztahanov módjára szedi az almát, nem biztos, hogy einsteini ésszel van megáldva, de akkor nem ez volt fontos. ZENE A SZALONBAN Két Raaff egy operaszínpadon CSEHY ZOLTÁN Épül az Idomeneo színpadképe: homok, tengerpart. Anton Raaff, a nagy tenor nézi és magasztalja a munkát, a virtuális életteret, ahol majd bekövetkezik a nagy operai hajótörés. Számára itt kezdődik a valóság... A holland Robin De Raaff (1968) operája az operajátszás, illetve az operaértelmezés konfliktusairól szól, azaz afféle intim műhelydarab, mint Richard Strauss híres Capricció- ja. A mű szoros összefüggésben van Mozart Idomeneo című operájának bemutatójával, melynek főszerepét Anton Raaff, a tekintélyes h'rai tenor nem hajlandó a zeneszerzői instrukcióknak megfelelően énekelni: generációs konfliktus, modemségfelfogás, az abszolút értelemben vett barokk és a klasszicizmus közti áthidalhatatlan ellentét, opera az operában - nagyjából ezek a mű kulcsproblémái. A zeneszerző idődeníti a referenciákat: a darabban szereplő zeneszerző nem Mozart, hanem egy bizonyos M., az idő sem 1780, hanem egy jelenkori operafesztivál ideje, melynek patrónusa Victoria Vorst, s mely róla van elnevezve. Victoria bizarr definícióit adja az operának: „a művészetek halott királynőjének” nevezi, „dinoszaurusznak, űrhajónak, ko- annak, paradoxonnak”, a színészei, énekesei pedig a „művészet nomádjai”, exhibicionisták. Raaff nagy álma teljesül, Idomeneo lehet. Victoria kiosztja a (folyton változó) szerepeket, már csak a csodagyerek zeneszerzőt várják. A 20-as éveiben járó M. megérkezik, és előadja, menyire torkig van az operaklisékkel, és mit miképp kellene megváltoztatni; általános elégedetlenség bontakozik ki... Az opera hármas szintezéssel él, melyek természetesen egymásba csúsznak, s ez a csúszás eredményez kreatív feszültséget mind a cselekmény, mind a zene terén. Ott van az Idomeneo alakuló zenei szférája: az operaklisék kikezdhe- tőségének játéktere, ott van az ehhez kötődő próba ideje, a darab technikai oldala, mely a referencialitás lehetőségeivel is eljátszik, és ott van egy karnevál hangulata, mely az ünnep hétköznapi színházát jelképezi a maga rituális gesztusaival. A második felvonás végén Raaff Neptunust magasztalja, áldozatot akar bemutatni, az odacsődült karneváli tömeg ugyanezt követeli, Raaff kést ragad és el akarja vágni Ida- mante (Dorothea) torkát, a tömeg megpróbál beavatkozni: a helyzet bizonytalan, nem tudni, az áldozat megölése valóban bekövetkezik-e vagy csak illúzió. A három említett szint három univerzum, s a zene gyakran hagyja nyitva, hogy épp melyikben is járunk: ez az áttekinthetetlenség a második felvonás végén, a vélt vagy valós áldozatbemutatáskor csúcsosodik ki, afféle posztmodernizált Bajazzók-effektus- ként. Az identitás és a szerep kérdésköre állandóan jelen van: a karneválra fiúnak maszkírozott Dorothea pl. egy hangsúlyos dramaturgiai helyen maga sem tudja, hogy most lány-e, szerető-e vagy feláldozandó fiú. M. és Raaff vitája és egymásnak szegülése kioltja energiáikat: az örök apa-fiú konfliktus újra- szituálásáról van szó. Robin De Raff operája a túlkomplikált szintezős játéklehetőségek ellenére lélektanilag kevéssé kidolgozott, zenei nyelve radikálisan eklektikus, sokszor kifejezetten ötletes, ahogy érintkeznek az idősíkok, a képzelt és valós identitások, a szerepek és szereplehetőségek, ahogy bizarr Mo- zart-kommentárokként értelmeződnek egyes Idomeneo- elemek, ám a darab érezhetően erőteljesen számít a rendezői leleményességre. A zeneszerző számos nyelvet használ: angol, német, olasz, holland, ami szintén felfokozza az idegenséget, illetve az identitások nyelvekhez kötött retorikai korlátozottságát. Robin De Raff művének erénye az a lendület, mely az operaklisék leépítése mellett az operajátszás és operakomponálás mai kliséit is ironikus hévvel mutatja be. Általános esztétikai kérdések is feltehetők a művel kapcsolatban, ezek elsősorban a zenei szépség természetével kapcsolatos problémákra világítanak rá, de megoldást vagy választ, kielégítő nyugvópontot ne is reméljünk. (Robin De Raaff: Raaff. Etcetera, 2009. Raaff szerepében Marcel Reijans, Dorothea szerepében Danielle de Niese, vezényel Lawrence Renes) Foglalkozása: hivatásos katona Nemzetközi békefenntartó Ciprus partjainál Hivatása: katolikus egyházfő Joseph Alois Ratzinger - XVI. Benedek pápa Hobbija: a fényképezés Patti Smith amerikai énekesnő (Képek: TASR-archívum)