Új Szó, 2011. július (64. évfolyam, 152-176. szám)

2011-07-16 / 164. szám, szombat

10 Szalon

ÚJ SZÓ 2011. JÚLIUS 16. www.ujszo.com

1 KORONG - 1 KÖNYV

A világító giliszta

(Folytatás az előző oldalról)

Közösen legitimálják a morálisan illegitimet. A pártatlan bírók elleni állami támadások nem szlovák jelenség, nem is cseh, olasz, francia, lengyel vagy magyar. A műveletlenség ipari méretekben magasztosuló eszménye generálja őket. Egy világméretű felmérés alapján, melyről az Economist közölt átfogó elemzést, a műveltség foka nem hat közvetlenül az emberek demokrácia iránti elkötelezettségére, ami akár meg is erősítheti a törvényhozók és kormányzatok antiintellektuális jellegének helyénvalóságát. És azt is, hogy a műveletlenség nem azonos a butasággal.

Miként a személyüket és pártjukat morálisan illegetim módon hosszú távra a hatalom birtokosának kreáló politikusok sem azonosak a jogállammal. De kikezdhetik, tönkretehetik.

7.

Kialakulásukkor a modern államok akkora hatalmat teremtettek maguknak, hogy a felvilágosodás szelleme kénytelen volt alkotmányokkal zabolázni őket. A művelt Európa sokáig abban a hitben élt, hogy ez a jogtechnikai megoldás a jogot közös ellenőrzés alá helyezte, ami az idők végzetéig garantálja majd a társadalmi békét. A huszadik század azonban meghazudtolta a naiv Európát. A diktatórikus és totalitárius rendszerek világossá tették, hogy a jog valójában továbbra is az állam eszköze, s ha az állami önkény korlátozására hivatott intézmények meghunyászkodnak, a jog a szervezett állami erőszak eszközévé züllhet. A fasizmus és kommunizmus a médiát vonta elsőként saját hatáskörbe, s rögvest pecsovi- csokat ültetett vezető posztokba.

Az alkotmányos hatalom- megosztás elvének kétségbevonhatósága általános kortünet. Pedig a jogállam dehonesztálásánál már nem a műveltség és a műveletlenség közti drámai különbség a tét. A legkisebb beavatkozás a hatalommegosztás szerkezetébe már tragédiához vezethet. Itt ugyanis az igazság és a hazugság, a méltányosság és a méltánytalanság, a pártatlanság és a pártosság, végső soron az állampolgár mentális épsége és romlása közti finom választó- vonal érzékelésének képessége a tét, s egy esetleges újabb bírói meghunyászkodás nemcsak egy-egy nemzetet csúsztathat ismét kataklizmába.

A bírók, különösen az alkotmánybírók a társadalom különleges elitjei, hiszen abban a privilégiumban részesülnek, hogy ők biztosíthatják az ítéleterő teljesítőképességét és morális garanciáit. A demokrácia rendelkezhet a legkiválóbb alkotmánnyal, a legkiválóbb törvényekkel, ha ítélőerejének elherdálásával kudarcra juttatja a tisztességes létezés alapismérveit, működésbe lép a hazugság, az erőszak és az önkény romboló ereje. Kérdés, a műveletlenség korának állampolgára belátja-e, hogy a bírói hatalom csak akkor képes érvényt szerezni a törvény uralmának, ha a hatalommegosztást mint fundamentumot az egész társadalom elfogadja és szükség esetén a védelmére kel. Másik kérdés, hogy ez a kor képes-e elegendő számú művelt bírót kiképezni, olyan bírót, aki nemcsak hogy alapos jogfilozófiai ismeretekkel rendelkezik, de ezt alkalmazni is tudja, vagyis képes felismerni, hogy az igazság és az igazságosság nem úgy létezik, mint holmi értékesíthető tárgy, ennek ellenére érvényes.

Ui.

Az lenne hát, amit csináltunk magunknak? A szabadság szabadságtalansága, ami bomlasztó személytelenségbe sodorja az embert, akiért, magától értetődőn, minden történik? Vagy már ez is csak széphangzás? Remélhetőleg kiderül, hogy amit veszélyesnek és szinte már tragikusnak látunk, az csak az önkorrekció működése. Hiszen a főügyésszel szemben Václav Havel is a demokrácia legjelentősebb tapasztalati tőkéjét érvényesítette, az önkorrekció képességét. Amiben hinni kellene.

(A szöveg a Népszabadság felkérésére készült, s az Új Szó-beli közléssel egy időben jelenik meg.)

H. NAGY PETER

Folytatnom kell az előzőt. Néhány hallgatóm (akik a film- esztétika és a kultúraelmélet óráimat látogatták) ugyanis rám szólt, hogy ha már emlegettem egy fiktív könyvet az Avatar kapcsán, amely a Cameron-film különféle tudományos aspektusait járná körül, akkor a biológiai és a fizikai vonatkozások után vázoljam fel a kémiai részt is. Ám legyen.

Arra gondoltam, hogy az Avatar kémiája című fejezetnek a biolumineszcenciáról kellene szólnia. Hiszen a film pazar látványvilágának központi alakzatait jelentik a Pandora világító élőlényei. Nehezen felejthető például az a jelenet, amikor Neytiri megmenti Jake avatar- ját a viperafarkasoktól. A na’vi lány eloltja a fáklyát, és fokozatosan megélénkülnek a fények. A pandorai éjszaka csodálatos színkavalkáddá változik. Jake alig hisz a szemének...

A Túlélési kézikönyv a Pando- rához című kiadványban olvasható: „Szinte minden pandorai állat és növény biolumineszcens, azaz külső megvilágítás híján hideg fény kibocsátásával »mutatja meg« magát környezetének. Még a na’vik testén is vannak fénylő pontok, s ezek, akárcsak az emberi ujjlenyomat, alkalmasak az egyedek azonosítására. Sötét éjszakákon anemonoidok tömege világítja meg az erdők sűrű aljnövényzetét és a vizeket.” (56.) Az anemonoid egy puha testű állat, amely tavakban él, s a színek széles skálájában tündököl. (Akkor látunk ilyeneket, amikor Neytiri tanítja Jake avatar- ját, és egy rövid bevágás erejéig felsőnézetből megpillantjuk az úszó testeket.)

Na mármost, ezt a jelenséget azért az Avatar kémiája címszó alatt tárgyaljuk, mert a biolumineszcencia olyan fénykibocsátást jelent, amely során az egyes életformák belső kémiai folyamatok útján hozzák létre a látható fényt (a luciferin pigmentjének luciferáz enzim általi oxidálásakor), vagy pedig más, szimbiotikus organizmusokat „használnak” erre a célra (pl. baktériumokat). Megkü- lönböztetendő ez tehát attól a - szintén gyakori - jelenségtől, amikor az élőlény egyszerűen

csak visszaveri és vibráltatja a rá eső fényt, ami optikai folyamat, azaz a fizikához tartozik (fluoreszcenciának nevezik). Bár a Túlélési kézikönyv - mint az imént már láttuk - foglalkozik a biolumineszcenciával, mégis inkább egy másik könyvre terelném a figyelmet.

George C. Williams neves evolúcióbiológus-ökológustól származik az a híres megállapítás, mely szerint az emberi életnek egyetlen olyan területe sincs, amelyben az evolúció megértése ne lenne sorsfordító jelentőségű. Ez a könnyedén igenelhető kijelentés Williams egyik alapvető munkájának, A pónihal lámpása című könyvének az utolsó mondata. Most azonban azért vesszük kézbe ezt a mestermunkát, hogy felidézzük a címében szereplő vi- lágítószervecske funkcióját. Nézzük tehát, hogyan és miért világít a pónihal.

,A fénykibocsátó szerv- írja a tudós - az úszóhólyag fölött helyezkedik el, és a fény lefelé sugárzik, a zsigereken keresztül. A pónihal kicsi állat, és szövetei meglehetősen átlátszóak. A fény egy része tehát átjut rajtuk, s halvány derengést hoz létre a hal hasi felszínén. De mi haszna lehet egy halványan megvilágított hasnak? Talán elrejti a pó- nihalat a maga sajátos élőhelyén. A pónihal a nyílt óceánban él, ahol szürkületkor a felszín közelébe úszik, a nappali órákat azonban a mélységben tölti, ahova fény alig jut le, és a mi mércénk szerint nagyon halvány derengés uralkodik.” (19.)

A dilemmát egy nagyon szellemes példával/párhuzammal oldja meg Williams. A gondolatkísérlet a következő jelenségre épül. Képzeljük el, hogy esik a hó, s a havazásban felnézünk az égre. Mit látunk? Az ég ólomszürke, a hópelyhek sötét árnyaknak látszanak. A hó tehát a fényviszonyok miatt nem fehér, hanem a szürke éghez képest még szürkébb. „Ez azért van - érvel Williams -, mert a piszkosszürke ég a fényforrás, s Ónok csupán a hópelyhek árnyékban lévő oldalát látják. Egyetlen, a szemlélő és a fényforrás közé kerülő tárgy sem tűnhet világosabbnak magánál a fényforrásnál. Ez ugyanúgy igaz a hópelyhekre, mint a halakra.” (20.)

Vagyis hiába tökéletesen hófehér egy hal hasa, alulról, a felszín ellenfényében az állat feltűnő sötét foltként „virít”. Ha viszont ez az állat megvilágítja magát, s ennek következtében beolvad a háttérbe, elkerülheti a ragadozókat. Úgy bizony: ,A pónihal fénye pontosan utánozza a nyílt óceán felszínéről a mélybe szüremlő fény erősségét és színképét.” (20.) Szenzációs példa ez az alkalmazkodásra, és ezzel a „megoldással” a pónihal nincs egyedül... De térjünk vissza egy kicsit a Pandorára.

A Túlélési kézikönyv a maga nemében sikeres vállalkozásnak tartható, felsorakoztatja az Avatar által bemutatott világ tudományos háttérismereteit. A Pandora állatvilágáról szóló fejezetben 21 faj részletes leírása szerepel. Ezek között olyan fajok is akadnak, melyek példányai a filmben nem tűnnek föl. Itt van például az úgynevezett világító giliszta. Egy kb. 10 centis, hengeres testű gerinctelen, amely a pandorai esőerdők korhadó növényi maradványaiban él. Még ez a korhadéklakó lény is biolumineszcens, azaz szüksége van arra, hogy maga által termelt fényt bocsásson ki. Hiszen a trutyiban neki is meg kell találnia a társait. Míg tehát a pónihal rejtőzködésre használja ezt az adottságot, addig a világító giliszta - a földi szentjánosbogarakhoz hasonlóan - ezzel hívja fel magára a figyelmet.

Végezetül, a biolumineszcencia még valami másra is jó (s ezzel kiegészíthető a Túlélési kézikönyv ide vonatkozó fejezete, hiszen egy olyan „túlvilágított” élettérben, mint a Pandora, kell lennie hasonlónak). A szentjánosbogarak között akad egy olyan faj is, melynek nőstényei azért produkálnak fényjelzéseket, hogy párzásra csábítsák más fajok hímjeit. Ez azonban átverés, ugyanis amint a felizgatott hím megközelíti a nőstényt, neki annyi. A nőstény rátámad, és zokszó nélkül elfogyasztja vacsorára - szex helyett. Aztán kihunynak a fények...