Új Szó, 2011. június (64. évfolyam, 126-151. szám)
2011-06-04 / 129. szám, szombat
24 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2011. JÚNIUS 4. www.ujszo.com Nagy Gábor: „Nagyon sok színházvezető nem tudta megbocsátani, hogy filmes karriert csináltam anélkül, hogy ahhoz bármilyen közük lett volna..." Kegyvesztett lett, de a hitét nem veszítette el Nem volt nála népszerűbb magyar színész a hetvenes években. A fekete város Fabricziusaként, majd rögtön utána Bob hercegként fürdött a sikerben. Fényes jövővel kecsegtették, nagy ívű pályával. De minél idősebb lett, annál inkább nem tudtak mit kezdeni vele. SZABÓ G. LÁSZLÓ Negyven évvel a legendás sikerek és az elúszott lehetőségek után is remek formában, jó kondícióban várja az esetleges újabb kihívásokat Nagy Gábor. Nem indulatos a saját sorsával szemben. Higgadtan, beletörődve, puszta tényként közli. „Kirántották alólam a szőnyeget.” Pedig 1982-ben még szlo- vák-német-olasz koprodukcióban készült mesefilmben is főszerepet kapott, többek között Karol Machata, Ladislav Chudík és Jozef Kroner társaságában. Tíz évvel a Keleti Márton társaságában forgatott Bob herceg után Martin Hollýtól kapta meg A sóherceg című, a szlovák tévécsatornákon azóta is minden évben karácsonyi ajándékként vetített, amolyan „önökkértékes” kosztümös film szerelmes tekintetű mesehősét. Egy hosszabb szünet után külföldön folytathatta azt, amit otthon elkezdett. Teljesen meglepett a dolog. Martin Hollý az első naptól kezdve rettenetesen rokonszenves volt. Egyetlen találkozót kért, ráadásul anélkül, hogy próbafelvételt készített volna. Uilajdonképpen csak azt akarta látni egy kávézás közben, hogy összeestem-e, szétfolytam-e, megvagyok-e? És úgy ítélte meg, hogy jó vagyok. Ezt közölte is velem, sőt a forgatás végéig érezhettem, hiszen teljes mértékben rám bízta a szerep megformálását. Pontosan arra volt szüksége, ami szerencsére még a birtokomban volt, hogy kedves és szerelmes szemmel tudjak nézni egy emberre, és őszinte érzelmeket sugározzon a lényem. Szakmailag ezek már nem a legjobb évei voltak, bár a Vígszínházban is volt néhány emlékezetes alakítása, például az Örkény István írásai alapján készült In memoriam Ö. I.-ben. Épp azért, mert abban az időben volt egy komoly magánéleti gondom is, a vígszínházi éveket úgy tudtam elviselni, hogy mindig kitaláltam magamnak valamit. Például megszállottan lovagoltam. Pintér Tamás kaszkadőr a főiskolán vívni és lovagolni tanított, nagyon jó cimborám volt. Minden reggel hatkor keltem, és a lovon ébredtem. Martin Hollý tehát a lehető legjobb formában találta. Sportoltam. Tudatosan. De nem csak lovagoltam - teniszeztem is. Megpróbáltam olyan módon életben tartani magam, hogy bármilyen felkérés jön is, tökéletesen kész legyek rá. A sóhercegre is készen álltam. Igazolja ezt a film is, amely most jelent meg újra DVD-n, A szlovák mesefümek gyöngyszemei sorozatban. Sok mindenre nem emlékszem már a forgatásról, az első napra viszont igen. Mint pályakezdő színész A fekete város forgatásán beültem a sminkszobába, finom kezek a világ legjobb krémjeit kenték az arcomra, Pozsonyban pedig, azon a bizonyos első napon elém tettek egy cipősdobozt, amiből hosszas keresés után előkerült négyféle festékecske és egy fogkefe. Szerencsére a filmben ebből semmi sem látszik, mert olyan profi sminkesek dolgoztak a stábban, hogy a semmiből varázsoltak csodát. Pontosan tudták, hogy méregdrága, innen-onnan rendelt festékek, púderek és spirálok egy bizonyos életszakaszban. Főleg, amikor az ember épp visszakapja a szabadságát! Maga a szerep mekkora lehetőség volt azok után, amit korábban Zsurzs Évától és Keleti Mártontól kapott? Életemben utoljára voltam üyen szép, fehér habos herceg. Az utolsó pillanat volt, amikor még belefért. Bár Ádám Ottó a főiskola negyedik évében, amikor egymás után három karakterszerepet játszottam, azt jósolta: rám egész pályám során csak nagy romantikus szerepeket fognak osztani. Ehhez képest egyetlenegy ilyen szerepet kaptam. Ferdinándot, az Ármány és szerelemben. Kútvölgyi Erzsébet mesélte nemrég, amikor a Mészáros Mártával forgatott Szabad lélegzetről beszélgettünk, amelyben mindketten főszereplők voltak, hogy főiskolás tem Várkonyi miatt. Pedig már gyakornokként is ott játszottam. Például Szakonyi Károly nagy szériát megélt Adáshibájában Páger Antallal, Bulla Limával és Béres Ilonával. Várkonyi Zoltán sem tudta megemészteni, hogy a népszerűséget kintről hoztam, a televíziós filmekből. Egyébként azokban az években még nem láttam magamat kívülről. Most, így utólag fel tudom mérni, hogy mennyire hittem az igazamban. Mint Fab- riczius Antal. Jött egy rokonszenves ifjú ember, aki azt hitte, megtanulta, mi az igaz, és azt hirdette. Én már negyvenéves koromban is tudtam, hogy ilyen nem létezik. Ez nem kompromisszum a részemről, nem a hit feladása, hanem a ráébredés arra, hogy másoknak is lehet ugyanakkora igazsága, mint nekem. De ha ezt a kettőt összeadjuk, abból születhet valami. Nem szeretném, ha nagyképűen hangzana, de fiatalon az emkere oda is elkísért. Néztek is rám, mint valami marslakóra az ottaniak. Nem tudtak mit kezdeni velem. Nem értették, mit keresek ott. Miért jött ez ide, mit akar itt? - kérdezték egymástól a hátam mögött. Mindenkivel személyesen kellett találkoznom, dolgoznom a színpadon, hogy kiderülhessen, én ezt komolyan gondolom. Velük akartam egy előadásban játszani. Amikor aztán Szolnokon is kicsúszott a talaj a lábam alól, Kazimír Károly szerződtetett a Tháliába. Négy éven keresztül minden nyáron hívott a Körszínházba vendégként, utána lettem nála társulati tag. De azt a pici kívülállásomat, amit a színésznek szerintem meg kell teremtenie magának, ott is megtartottam. Véleményem volt, mertem kritizálni, ami abban a felállásban teljesen valószínűtlennek tűnt. A Művész Színház társulatába Törőcsik Mari révén jutottam be. De a szerződtetésnél nélkül is gyönyörűen ki tudják sminkelni a színészeket. Minden gördülékenyen ment, hangos szó nélkül, és még csak meg sem várakoztattak soha. Tökéletesen összehangolt munkát végző emberek lelkes csapatával találkoztam Pozsonyban, és bár cseh és német kollégák is játszottak a filmben, soha semmi gond nem volt az egymással való érintkezésben. Maruska hercegnőt, a szerelmét Jirí Menzel legkedvesebb színésznője, Libuše Šafránková alakítja a filmben. Vele milyen volt a kapcsolata? Nem tudtam, hogy „nemzeti kinccsel” játszom. Libuše magával ragadó teremtés volt. Egyetlen pillanatig sem okozott gondot, hogy más nyelven beszéltünk. Szoros személyes kapcsolat nem alakult ki köztünk, de nem is arra gondolok, hogy mindig mindenkibe bele kell szeretni a játék során, bár az sem rossz, ha megtörténik korában mennyire meglepte őt egy öregember szerepében. Nekem, aki még a sminket sem szeretem, ott egy ősz parókát adtak, hátrahúzott hajjal. Szorított, idegesített. Ruy Blast játszottuk, A királyasszony lovagját. Abban kaptam végzősként ezt a nagyon erős karaktert. A Bunburyben, Oscar Wilde vígjátékában egy vörös hajú tiszte- letes szerepét bízták rám. Azt is szerettem. Amikor Valló Péter átvette a soproni színház vezetését, nagy szeretettel és gondolkodás nélkül szerződtetett. Azt mondta: nálam csak karakterszerepeket fogsz játszani. Engem ez akkor sem zavart, sőt! Karaktereket játszani nagyon jót tesz a színésznek. Kinyitja. A karakternek színe van. Lehet kegyeden, humoros, elesett, jóságos, lehet sokféle. A színész meg akkor lubickol, ha minél több arcát megmutathatja. A vígszínházi kilenc évet végül is mivel zárta? Kilenc évig tényleg csak nyelber természetesnek veszi, hogy főszerepet játszik. De attól, hogy a következő tíz évben nem kaptam meg ugyanazt, nem lettem szerencsétlen, önmagámból kifordult, használhataüan valaki. Tudomásul vettem, hogy akár az életnek, a színészi pályának is vannak stációi. Szerencsés esetben, jó csülagállás- nál, rendezői figyelem mellett - ami nekem nem jutott - a színész megmutathatja, hol tart, a játéknak milyen érettségi fokán. Velem ez sem történt meg. Ettől valóban lehetnék rettentő keserű ember, de csak pillanatokra kap el ez az érzés, amikor rádöbbenek: még most, hatvankét évesen sem vagyok a helyemen. Szolnokon, majd a Tháliá- ban és a Művész Színházban sem volt a helyén? Szolnokra úgy mentem le a vígszínházi évek és a válásom után mint népszerű fővárosi színész, hiszen A fekete város, a Bob herceg, a Csínom Palkó siSchwajda György azt mondta: szemtelenül fiatal vagyok, ezért nem lehet rám osztani egy érett férfi szerepét. Ami nem igaz. Mensáros László vagy Kállai Ferenc 45-50 éves korában jutott fel a csúcsra, mert volt rendező, aki elhitte, hogy erre alkalmas. Én sajnos olyan színházakhoz szerződtem, és olyan rendezők alatt dolgoztam, ahol és akik nem hittek bennem. Én pedig nem voltam hajlandó harcolni ezért, úgy viselkedni, mint akinek ez jár, mert azzal önmagamat aláztam volna meg. Ha Keleti Marci bácsi még legalább három évig élt volna, és kapok tőle újabb két filmszerepet, talán más irányt vesz a pályám. Ő volt az egyeden ember, az első rendező, aki úgy vélekedett rólam: ez az ember használható, eladható. Nagyon sok színházvezető keze alatt dolgoztam, aki sajnos nem ezt gondolta. Nem tudták megbocsátani, hogy filmes karriert csináltam anélkül, hogy nekik ahhoz bármilyen kis közük lett volna. Említette: a Művész Színházzal kötött szerződését Törőcsik Marinak köszönhette. Déryné, hol van?, A lőcsei fehér asszony, Viszondátásra, drága!, Hoppá! Két játék- és két tévéfilm, amelyeket vele, illetve Törőcsik Mari férjével, Maár Gyulával forgatott. Ez mennyit nyomott a latban? Egészen biztos, hogy rengeteget. Kétszer egymás után épp akkor játszottam Marival, amikor megkapta a színházat. Előtte félre is hívott, és elmondta: ha ő lesz a társulat igazgatója, akkor számíthatok a szerződésre, ami óriási ígéret volt, mert csak a nyugdíjasokat tartotta meg a Tháliából, az én korosztályomból pedig talán csak egyvalakit. És mégis! Szakmai életem mélypontja lett a Művész Színház, olyan rosszul éreztem ott magam. Mari gesztusát nem utasíthattam vissza, ezzel együtt azonban én lettem a társulatban a fekete seggű. Három év után úgy döntöttem, megyek a többiek után, akiket elküldték, utcára tettek. Mentem is. Sopronba. Késve, éveket veszítve. Az egyeden tisztességes megoldás talán az lett volna, ha nem írom alá a szerződést. Csakhogy én köpni-nyelni nem tudtam azon a tárgyaláson, nemhogy nemet mondani. Túlélő voltam, és nem mehettem oda Törőcsik Marihoz, hogy ha már ott tartott, adjon is valamilyen komolyabb szerepet. Nem tartoztam a maghoz, inkább csak olyan megtűrt személy voltam, és ők sem tudták, hogy mit gondoljanak rólam. Minden feladatot, amit kaptam, megaláztatásként éltem meg. Törőcsik Marival mégis jó viszonyban maradt. Maár Gyulával való együttműködésünk Mari nélkül elképzelhetetlen lett volna. A Dérynében Marit koránál jóval idősebbre maszkírozták, engem pedig habosba öltöztettek. Összeesett, megöregedett, töpörödött Júliája mellett én voltam az álom-Rómeó. Még kitalálás szintjén is egészen bizarr helyzet volt. Ágyjelenet Törőcsik Marival! Lelkileg már a próbán is pőrére vetkőztünk, egymás előtt teljesen kitárulkoztunk. Ott és akkor, először és utoljára Marival éltem meg azt a fajta bizsergést, amit férfi és nő egy ilyen intim helyzetben megélhet. A szemében láttam, hogy ő ezt észrevette. Bátorított. Finom jelét adta, hogy ő is ugyanazt érzi. Döbbenetes élmény volt ez számomra. Az ötödik pecsét, Fábri Zoltán. Ott áll a kötélen lógó, véresre vert Cserhalmi György előtt, és a civil ruhás rendőrként kegyedenül viselkedő Latinovits Zoltán mellett. Az is nagy élmény volt, és olyan szerep, hogy még csak hasonlót sem játszottam előtte soha. Igaz, azóta sem. Rémes, hogy itt tartok. Ilyenkor döbbenek rá, hogy nekem csak múltam van. Miközben játszom most is. Sopronban.
