Új Szó, 2011. június (64. évfolyam, 126-151. szám)
2011-06-01 / 126. szám, szerda
www.ujszo.cotn ÚJ SZÓ 2011. JÚNIUS 1. Kultúra 7 Coriolanus - az utóbbi évek legkegyetlenebb előadását láthatjuk a Szlovák Nemzeti Színházban Nincs okunk szeretni a címszereplőt Milan Ondrík (Coriolanus), Anna Javorková (Volumnia) és Marián Geišberg (Aufidius) (Martin Geišberg felvétele) „Hanem azt korán se várjátok, hogy én titeket magasztaljalak, mert akkor szemtelenül hazudnám. Becsületemre mondom, hogytinemvagytokremek emberek, vagy eddig legalább nem voltatok. Márci- usl5-igazegész Magyar- ország nagyon szolgalelkű, kutyaalázatosságú ország volt és ti ebben a virtusban közelebb álltatok az elsőkhöz, mint az utósókhoz.” JUHÁSZ DÓSA JÁNOS Ezeket a mondatokat persze nem Coriolanus (de akár ő is mondhatná), hanem a mű első magyar fordítója, Petőfi Sándor intézi ahhoz a néphez, amely a márciusi hőst vasvillával kergeti el, ahelyett, hogy parlamenti képviselővé választaná. Azt a Petőfit, aki talán nem is véletlenül a Coriolanust választja Shakespeare drámái közül, hogy azt magyarra átültesse. Shakespeare utolsó történelmi drámáját, a Coriolanust valamikor 1608-09-ben írhatta. Az, hogy megszületett, akár összefüggésben is lehet I. Jakab abszolutisztikus törekvéseivel. Bár talán kevesebbet ölnek benne a nyílt színen, mégis a borzalmakban oly gazdag szerző egyik legvéresebb s legreménytelenebb tragédiája. De a kérdésre még mindig nem válaszoltunk, vajon Petőfi miért ezt választotta (a szlovák fordítás Ľubomír Feldek veretes munkája), míg Vörösmarty a Lear királyt, Arany pedig a Hamletet. Petőfi talán nem véletlenül érez rokonszenvet Co- riolanusszal, aki igencsak kellemetlen, s első hallásra nem túl szeretnivaló figura, de mégis számos tulajdonságával kitűnik kortársai közül, nem beszélve az akkoriban Rómát irányító néphatalom képviselőiről. Egy mindenkiért - idézhetnénk akár Madách-Miltiádeszt is, akinek szintén nem bírják megbocsátani, hogy „különb” mindenkinél. Butasággal átitatott gőg vagy csak a leereszkedés képességének teljes hiánya? A pozsonyi Szlovák Nemzeti Színházban nem így merül fel a kérdés. A szlovén vendégrendező, Diego de Brea Coriolanu- sa már nem méltó a pozitív figyelmünkre, nemhogy a szere- tetünkre. Brea világa szinte már képtelenül sötét, gondoskodnak erről a hatalmas vasfalak és ajtók, a belámpázott játszótér (mintha csak egy hatalmas vallatószobában lennénk), és a jelmezek is (Sisa Zubajová) félelmet keltenek bennünk. Ez alól csak Virgilia (Bárdos Judit) hófehér ruhája a kivétel, igaz, ő reménytelenül jár-kel ebben a számára vadidegen, megszokhatatlan térben, s Coriolanus (Milan Ondrík) is kényelmetlenül tolja el magától. Kár, hogy ebben a rendkívül meghúzott szövegű Shakespeare-előadás- ban a látvány és a többé-kevés- bé működő rendezői ötletek javára elvesznek az egyes szereplők közötti kapcsolatok. Igaz, ez valószínűleg rendezői koncepció is, hiszen Brea világában nem igazán találkozhatunk pozitívjelzésekkel, ez a világ már velejéig romlott, és teljesen mindegy, hogy a megalkuvó, a saját orránál tovább nem látó, mindig a győzteshez dörgölődő népről van-e szó (ennek legszebb példája Vladimír Obšil lakája, aki szinte szó nélkül jár- kel, s mindenkit, minden helyzetben kiszolgál), vagy magáról Coriolanusról, aki elveszítette emberi mivoltát, gépként öli a vélt, avagy valós ellenséget. S amikor sokadszor is engedvén az anyjának, rájön, hogy végleg nevetségessé vált, a nyílt színen erőszakolja meg, így állván bosszút a vaskezű matrónán. Anna Javorková hűvös, a végletekig számító Volumniája - akit csak fia előremenetele érdekel, s pótolja az abban lévő ambícióhiányt -, a két csúszó-mászó, gátlástalan bajkeverő, ugyanakkor köpönyegét percenként kifordító tribunus (Emil Horváth és Richard Stanke), az előadásban legtisztességesebbnek mutatkozó, s életének önkezével véget vető Cominius (Jozef Vajda), a már csak a rómaiak elleni bosszúszomjával törődő Aufidius (Marián Geišberg), a még Coriolanusban nem csak pénzért hívő, régi vágású Me- nenius Agrippa szerepében Dušan Jamrich, s a három, hol ide-hol oda polgárt adó Dušan Cinkota, Peter Brajerčík és Marián Viskup otthonosan mozognak Brea meglehetősen hideg és sokjót nem kínáló világában. Az utóbbi évek legkegyetlenebb és legdurvább előadását játsszák a pozsonyi Nemzetiben, s még az sem vigasztalhat bennünket, hogy csak a való világot látjuk. Petőfi ezt a változatot látván valószínűleg nem sietne a fordítással, bár Shakespeare történelmi drámáit elnézve, sok választása (főleg ha még napi betevőért tenné) nemigen maradna. Shakespeare a darab végén Aufidiusszal még elmondat egy Coriolanust legalább holtában dicsőítő mondatot, Breánál már ez is elmarad. Aufidius ül a mindenkit megbecstelenített színpadon, s egyedül a győzelmi mámor foglalkoztatja. Holott sekély e kéj. Békesség-óhajtás Versek és kiállítás Pozsony. A Magyar Köztársaság Kulturális Intézete holnap 17 órára kiállításmegnyitóval egybekötött zenés-verses estre hívja a közönséget. A rendezvény fő témája a békesség-óhajtás iesz. Békesség-óhajtás csendül ki az 500 év magyar verseiből válogatott összeállításból, Lázár Balázs és Tallián Marianne budapesti színművészek előadásában. Többek között Janus Pannonius, Balassi Bálint, Berzsenyi Dániel, Arany János, Petőfi Sándor, Ady Endre, Babits Mihály, József Attila, Weöres Sándor és Pilinszky János költészetéből hallhatók versek. Ezek szinte válaszolnak egymásra, továbbgondolják egymást a nő-férfi, feleség-férj, anya-apa keretjátékában, hogy a sok kihívást rejtő XXI. század elején, az előadók a maguk művészi eszközeivel tegyenek hitet a békesség, a magyar költészet és az egyetemes emberi értékek mellett. Az est 45 perces változatát alternatív irodalomóraként, beszélgetéssel egybekötve is előadták már, mert elsődleges céljuknak tekintik, hogy közelebb vigyék a magyar költészet és a béke üzenetét a fiatalabb korosztályokhoz. „Eleink békevágya ugyanis, érzelmileg és értelmileg nem különbözik a miénktől. Érezték és érezzük, tudták és tudjuk, hogy a béke a lét, az alkotás, az értékteremtő munka és az örömszerzés feltétele. De az is kihallik a sorokból, hogy ezért küzdeni kell. Cselekedni érte. A társadalmi, de az egyéni belső békéért is” - ajánlják műsorukat a hallgatók figyelmébe az előadók. Az est folyamán részlet hangzik el Mozart A-dúr hegedűversenyéből Tallián Marianne játékában. A békesség-óhajtást erősíti a zánkai Gyermekalkotások Galériájának gyűjteményéből rendezett tárlat is, melyet Bene Kinga, a galéria vezetője nyit meg. (tébé) Az abszolút győztes a Legenda a repülő Cipriánról című történelmi film A közép-európai etnozene kiemelkedő egyénisége Pozsonyban lép fel Idén is átadták az Igric-díjakat ÚJ SZÓ-HÍR Iva Bittová világa Pozsony. Idén is kiosztották, immár 22. alkalommal a Szlovák Filmszövetség, a Szlovák Te- levíziós Alkotók Uniója, valamint az Irodalmi Alap éves filmdíjait, az Igric-díjakat. Az Igric a legidősebb szlovákiai filmdíj, első alkalommal 1967-ben adták át. A díjjal a 2010 audiovizuális terméséneklegjavát értékelték. Nagyjátékfilm (mozifilm) kategóriában Mariana Čengel Solčanská vehette át a díjat a Legenda a repülő Cipriánról című rendezéséért, mellyel mozgóképes metaforát költött a szabadság és a lehetetlen iránt érzett mérhetetlen nagy vágyról. Televíziós és mozi-dokumen- tumfilm kategóriában Ivan Ostrochovský kapta meg az Ig- ric-szobrot Ilj a című alkotásáért. Az animációs film kategóriában a díjat Katarína Kerekes- ová Kövek című alkotásának ítélték oda. A színészi alakításért odaítélhető Igric-díjat Gabriela Dolná kapta Mariana Čengel Solčanská televíziós rendezésében (Obhliadka) az anya figurájáért. Ugyancsak átadták a szlovák filmkritikusok díjait is. Az ítészek a legjobb hazai mozifilmnek Mariana Čengel Solčanská Legenda a repülő Cipriánról című alkotását, a hazai moziban bemutatott legjobb külföldi filmnek pedig Jan Hfebejk Kawasaki rózsája című rendezését tartották, (tébé) AJÁNLÓ Pozsony. Holnap este lép fel a pozsonyi nagy evangélikus templomban a cseh Iva Bittová hegedűs-énekes, a közép-európai etnozene kiemelkedő egyénisége. Zenei repertoárja szinte mindent átfog a térség népzenéjétől Bartók és Janáček darabjainak újraértelmezésein és a szvinges dzsesszen át az avantgárd dalszínházig. Maga az énekesnő sem vállalkozik arra, hogy meghatározza saját stílusát, azt mondja, ez az ő saját népzenéje. Fellépésein még a megkomponált darabok is csak az improvizációk alapjául szolgálnak. Előadásait még szabadabbá és változatosabbá teszi széles hangterjedelme és gesztusainak változatossága, melyeket bőven használ, gyakran iróniát és humort csempészve a művekbe. Iva Bittová az USA-tól Japánig zajos sikereket aratott, hazájában pedig már „sztárnak” számít. Expresszív stílusa egyéni és utánozhatatlan, szinte minden műfajból merít, de egyiknél sem horgonyzik le. Ráadásul kisujjában van a színpadi mesterségek minden csínja-bínja, bármekkora méretű teremben képes mély csöndet teremteni, vagy ovációt kicsikarni a közönségből, gyakran egy számon belül. Templomokban különösen szeret fellépni, nemcsak a kiváló akusztika miatt, hanem mert a zenét egyfajta imának tartja. Ima és irónia, a klasszikus zene pátosza és a punk karcossága, ária és kocsmanóta egyformán hiteles megszólaltató- ja. Kísérőzenekara, a Čikori hosszú hallgatás után éledt újjá. Az elmúlt években Bittová a zenekar gitárosával, Vladimír „Ima" közben (Képarchívum) Václavekkel szerepelt duóban. Václavek időközben szólópályára is lépett, énekes-dalszerzőként, filmzeneszerzőként és több együttessel is sikeres. A holnapi koncert tehát bizonyos értelemben visszatérés a gyökerekhez, az egykori társakhoz és a zenéről való közös gondolkodáshoz. (juk) Az immár Igric-díjas Kövek bábfigurái (Képarchívum)
