Új Szó, 2011. június (64. évfolyam, 126-151. szám)
2011-06-11 / 135. szám, szombat
24 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2011. JÚNIUS 11. www.ujszo.com Balázsovits Lajos: „Visconti halála óta többször voltam Olaszországban, Rómába viszont vagy harminc évig nem tettem be a lábam. Tudatosan..." Rómában hagyta a nagy filmes lehetőségeket Két filmben, a Jancsó Miklós rendezte Fényes szelekben és Sára Sándor alkotásában, a Feldobott kőben láthatta Balázsovits Lajost az 1969-es cannes-i mustra közönsége. Mindkét filmben főszerepet játszott. SZABÓ G. LÁSZLÓ Személyesen azonban nem lehetett jelen a világ legrangosabb fesztiválján, így ünnepeim nem tudták őt. Szakmai élete egyik legfényesebb fejezetét mégis ennek a cannes-i .jelenlétnek” köszönheti. Ott figyelt fel rá Luchino Visconti, az olasz mozi egyik legendás alakja, aki nem tudott szabadulni az akkor huszonkét éves magyar színész varázsától. Miért nem utazhatott ki Cannes-ba, forgatott? Sokkal érthetetlenebb oka volt az én távolmaradásomnak. Az akkori szokásoknak megfelelően fiúkat nem nagyon vittek fesztiválra. Valamitől úgy gondolták, a lányok biztosan hazajönnek, nem disszidálnak, a férfiakról viszont azt hitték, fennáll a veszélye annak, hogy kint maradnak. Emiatt aztán csak Drahota Andrea utazhatott, aki a Fényes szelekben játszott. Visconti a zsűri elnöke volt, így mindkét filmben látott. Forrongó fiatalként a Jancsó-filmben, egy falusi vasutas földmérő fiaként a Feldobott kőben. Drahota Andrea azonban hamarabb hazajött, mint a magyar delegáció többi tagja, és hozott nekem egy üzenetet Cannes-ból. A végzős főiskolás üzenetet kapott az akkor már világszerte ismert Luchino Viscontitól. Visconti ugyanis megkérdezte a magyar delegáció vezetőjétől, hogy miért nem vagyok én is Cannes-ban? Mire az illető azt válaszolta: vidéken forgatok. Ami nem volt igaz. Éppen akkor nem forgattam semmit, otthon ültem a kollégiumi szobámban. De még tart a fesztivál, ha tudok, menjek ki, üzente Visconti. És küldött egy címet Andrea által, hogy hol jelentkezzem. írtam is egy udvarias angol levelet Luchinónak, azaz Signor Contének, hogy sajnálom, de valóban nem tudok elutazni, az okokat azonban nem részleteztem. Nem szédítette meg egy kicsit ez a nem mindennapi üzenet? Hiszen tudnia kellett, ki invitálja Cannes-ba. Mi eléggé képben voltunk akkoriban. Ismertük a francia és a cseh új hullám legjobb darabjait, Bergmant, Pasolinit és Vis- contit is, igen! A Rocco és fivéreit itthon láttam, a többi rendezését viszont már nála, Rómában, a magánvetítőjében. Hogyan sikerült végül is találkozniuk? Megkaptam a színészi diplomát, eltelt a nyár, és augusztus végén, szeptember elején elkezdtük a próbákat a Madách Színházban, mert oda szerződtem. Volt egy fodrász a színház mellett, épp ott ültem, amikor jött a színház titkárnője, hogy: „Lajoskám, a Gellért Szállóból hívott Visconti, itt van Budapesten, és arra kér, hogy keresd fel őt.” Nem kérdezett vissza? Ma sokkal jobban megszédülnék egy ilyen üzenettől. De akkor?! Akkor azt hittem, mint sokan mások, hogy ez így természetes. Naivak voltunk. Pedig semmi választ nem kaptam Viscontitól arra a bizonyos neki írt levelemre. De elmúlt pár hónap, és jött ez a telefonhívás. Közben a nővérem is jelezte, akinél akkoriban laktam, hogy jött egy angol nyelvű távhat:„A Gellért Szállóban vagyok, legyen szíves, keressen meg. Luchino Visconti.” Mivel olaszul nem beszéltem, elhívtam Müller Pétert, a színház akkori dramaturgját, hogy jöjjön velem tolmácsolni. A recepcióból aztán feltelefonáltunk az apartmanba, kis szünet, és mondták, hogy menjünk fel. Ott volt Luchino és égy jelmez- tervező fiú, s mint kiderült, utaztak hazafelé Rómába. Svédországban megtalálták a Halál Velencében Tadzióját, s megálltak két napra Budapesten. Luchino látni akarta a várost. Illetve azt a fiatal magyar színészt, aki olyan nagy hatással volt rá Cannes-ban. Valóban azért jött, hogy találkozzon velem, és meg is hívott rögtön vacsorára. Jó, de este próbálok, mondtam, holnap ugyanis bemutató. Seribe Egy pohár víz című darabját játszottuk. „Van még jegy?” - kérdezte Visconti, mert ha igen, szívesen megnézné az előadást, s legfeljebb egy nappal később repülne haza. Szóltunk a színházba, szereztünk jegyet, és másnap az összes magyar filmrendező ott volt a bemutatón. Visconti gratulált Tolnay Klárinak, Gábor Miklósnak és a többieknek, a banketten viszont már én sem voltam ott, mert vacsorázni mentünk a Mátyás pincébe. „Holnap mi lesz műsoron?” - kérdezte Visconti. Mondom, Gorkijtól az Éjjeli menedékhely. Hogy ő azt is megnézné. De én abban kis szerepet játszom, Aljoskát. „Nem baj” - mondta. És azt is megnézte, így még egy nappal tovább maradt, tehát még egy vacsora, de akkor már tört angolsággal társalogtuk. Soha nem beszélt életének erről a fejezetéről. Pedig nem Pesten ért véget a dolog. A vacsora végén ugyanis Signor Conte, vagyis Luchino Visconti közölte, meg vagyok hívajövő nyárra Olaszországba. De nem biztos, hogy el tudok utazni, feleltem, nálunk ez nem olyan egyszerű. Még soha életemben nem adtam be útlevélkérelmet, azt sem tudom, ez hogyan működik. Azokban az években ugyanis még ablakot nyomtak az útlevélbe, és tizenöt dollárt adtak, akárhány napra utazott is az ember. Végül harminc napra megkaptam az útlevelet, és olyan propel- leres repülővel kiutaztam Rómába. 1970-ben vagyunk, a nagykanizsai fiú leszáll Róma baromi nagy repülőterén, és szorong, mert attól tart, senki nem fogja várni. Időnként persze levelet kaptam Viscontitól, ezek mind megvannak, mégis azon izgultam, mi lesz, ha mégsem gondolta komolyan a meghívást. A repülőtéren Visconti várt személyesen, kocsival, sofőrrel, és már mentünk is a villájába, a Via Savaria 366-ba, amit később aztán, miután megbetegedett, eladott. Ott aztán kiderült, hogy egy nagyon elegáns szállodában fogok lakni, ahova el is vitt a sofőrje, de pár órával később már ismét ott ültem nála, mert meghívott vacsorára. Mire emlékszik a villából, hol és hogyan zajlott a vacsora? Egy nagyon nagy szalonra emlékszem, ami egy gyönyörű kertre nyílott. Amikor eljött az ideje, megjelent a komornyik, és közölte: „Signor Conte, servito”. Kinyitotta előttünk az ajtót, és leültünk egy fenségesen megterített asztalhoz. Fantasztikus vacsora volt sok olyan étellel, amiről nem is tudtam, hogy létezik. Alapjában véve fogalmam sem volt róla, hogy mit eszünk. Vacsora után, a jelenlévők társaságában elmentünk az éjszakába, és újabb emberekkel találkoztunk. Rómából aztán Signor Conte, elvégre nyár volt, helikopterrel a Capri melletti Ischiára utazott, mert ott volt a háza, és megegyeztünk, hogy pár nappal később megyek utána. Vonattal elindultam Rómából, majd hajó vitt át a szigetre, ahol a házától hatvan-hetven méterre volt egy pompás vendégház. Ott töltöttem egy fantasztikus hónapot. Rengeteg vendég érkezett Viscontihoz, egymást váltották a barátai. Ott találkoztam Helmut Bergerrel, aki több fümjében játszott, jött egy amerikai producer, és érkezett egy Sax nevű úr is, aki Onassis, a híres görög mágnás üzenetét hozta, hogy hajójával kikötött a parton, és estére váija őt. Visconti azonban fütyült Onassisra és a meghívására. El sem ment a hajójára. Ischiáról aztán merre vezetett az útja? Nápolyba mentünk, majd repülővel a velencei fesztiválra. De ott már kaptam egy olaszangol tolmácsot. Visconti mutatta be őt azzal, hogy egykor a munkatársa volt. Franco Zef- firellinek hívták az illetőt, akivel aztán átmentünk Muránó- ba, ahol jelentős összeget költött ajándékokra. így zajlott ott az élet. Viscontinak nyilván komoly tervei voltak önnel. Igen, akkor már említette, hogy a Halál Velencében után mi lesz a következő filmje, és hogyan gondolja az egészet. Felvetődött az is, hogy én akkor maradok, vagy visszautazom Budapestre? Persze, hogy hazajövök, mondtam, hiszen várnak rám a színházban, de mert megvan az útlevél, bármikor jöhetek. Ma már tudom, rosszul döntöttem. Maradni kellett volna. Ha jön egy hajó, arra fel kell szállni. Fel is szállt rá, csak még mielőtt elindult volna, leugrott róla. Hazajöttem, albérletbe költöztem, forgattam, színházban játszottam, és kapcsolatban maradtam Luchinóval. Többször is hívott, telefonon beszéltünk, leveleztünk... ... ha egyetlen szóval kellene jellemezni az őt körülvevő társaságot, mi lenne az? Nyíltság. Szorongás nélküli viselkedés. Az első nagy meglepetés az volt számomra, hogy egy vendéglőben, nyűt helyen úgy beszéltek, olyan hangosan, hogy a szomszéd asztalnál is hallani lehetett. Engem ez egyszerűen megdöbbentett. Nem lesz ebből baj?, futott át többször is az agyamon. Furcsállot- tam ezt a bátorságot, hiszen abban az időben nálunk ez elképzelhetetlen volt. Könnyen bajba sodorta magát az ember. Egyébként Visconti tette fel először a kérdést életemben, hogy: „Mi lenne, ha rendeznél is, nemcsak játszanál?” Ugyanis sokat beszéltünk filmekről, darabokról, és bizonyára megérezte, hogy ez engem érdekel. Ha ma találkozna Zeffirelli- vel, mit gondol, megismerné? Szerintem nem. Volt egyszer egy magyar fiú Luchinóval, legfeljebb így emlékezne rám. Pasolinival is megismerkedett Rómában. Egy várkastélyban lakott Róma mellett, de olyan klasszikusban. Híd, árok, minden. A várudvarban volt a műterem, rengeteg festménnyel. Én más típusú embert vártam a filmjei alapján. Robbanó energiát. O félénk volt és törékeny. Költő. Zeffirelli? Helyes volt, nagyon kedves és irtó elegáns. Luchino Velencében Fellininek is bemutatott. Egy szálloda halijában találkoztunk, ahol egy japán újságíró egymásról faggatta őket. Mindketten csak szépet mondtak a másikról. Magyar filmrendezőknél ilyet soha nem tapasztaltam. Este a Bohócok bemutatója volt a mustrán. Én Zeffirelli mellett ültem a nézőtéren. Fellini úgy vonult be, mint az amerikai elnök, hatalmas steppel. Gyönyörű este volt, soha nem felejtem el. Bizonyára azt is Viscontinak köszönheti, hogy Liliana Cavani Milarepa című olasz filmjében főszerepet kapott. Hazajöttem Viscontitól, és nem sokkal később jött egy üzenet, hogy elindult felém egy angol nyelvű forgatókönyv. Akkor még gőzöm sem volt, hogy ki vagy mi az a Milarepa. Csoóri Sándorral találkoztam a 12-es buszon, kérdezi, hogy vagy, mondom, kaptam egy külföldi filmszerepet, Milarepa. És már mesélte is, hogy ki volt ő... egy szent, egy buddhista költő. Volt egy modern keretjátéka a történetnek, egy karambol, amely visszavitte a hősöket a múltba. Tibetbe utazik egy professzor a feleségével, én, a filmbeli tanítványa kikísérem őket a repülőtérre, és akkor történik a baleset. S amíg a mentőket várjuk, a szereplők egy nagy időutazásban vesznek részt. Próbafelvétel nem keltett, ezt a szerepet te fogod játszani, mondta Visconti. Beajánlott Cavaninak. Sorrentóban akkortájt rendeztek magyar filmhetet, Visconti szólt, hogy hívjanak meg engem is. Meg is hívtak, de itthon nem akartak kiengedni. A Milarepa sem ment könnyen. Nem igazán akarták, hogy megkössem a szerződést, itthon sokat vacakoltak vele. A szöveget már meg is tanultam, de mire kimentem, átírták a forgatókönyvet. Három-négy hetünk volt a forgatás elkezdéséig, úgyhogy Viscontival is többször találkoztam, és az új szöveget is bemagoltam. Nagyon jól sikerült a film, úgy tűnt, tesz folytatás, beindul valami. Megint felvetődött, hogy mi lenne, ha kint maradnék, de sem a szüléimét, sem a színházat nem tudtam itt hagyni. Inkább azt mondtam, hogy majd jövök-megyek, ha tesz valami. Nem tett. így nem tehetett. Pedig nem is olyan nagy távolság Róma-Budapest. Ma. De akkor?! Róma a világ másik végének tűnt. A Milarepa egyébként Cannes-ba is eljutott, Cavani elismert rendező tett. A Magánbűnök, közerkölcsökkel, amelyet Jancsó Miklós rendezett olasz-jugoszláv koprodukcióban, ismét kikerültem Rómába. Volt egy parti Pasolininál, ott találkoztam Alberto Moraviá- val, Eduardo de Filippóval és Bernardo Bertoluccival. És még mindig csak huszonkilenc évesen. Ha nem hal meg Visconti, A kiválasztott című Thomas Mann-regényt viszi filmre, és abban már én játszottam volna a főszerepet. Azt, hogy meghalt, Makk Karcsitól tudtam meg. Felhívott telefonon, hogy elmondja. Később még felvillant néhány kinti tehetőség, de a szerződéskötés, az itthoni dolgok miatt mindig meghiúsult. Az is előfordult, hogy úgy kézbesítette a postás az olaszországi küldeményt, hogy alá kellett írnom: „Az ön levele a szállítás során megsérült, átborítékolása vált szükségessé.” Ezt ma már kevesen értik. 1974-ben aztán megnősültem, rá egy évre megszületett a lányom, Edit, és eldőlt a csata. Maradtam. A Ca- vani-füm utolsó mondata jutott eszembe: „Ne nézz vissza, soha ne nézz vissza!” Nem is szeretek nosztalgiázni, meg hogy miért így történt, és miért nem úgy... ha erre gondolok, akkor az csak fájni tud. A rendszert sem hibáztathatom mindenért. Gorkij is azt mondja: „Az ember maga dönt, tehát az ember szabad.” Hogy jól döntöttem-e vagy rosszul, nem tudom. De már nem is foglalkozom ezzel. Visconti halála óta többször voltam Olaszországban, Rómába viszont vagy harminc évig nem tettem be a lábam. Kerültem. Tudatosan. Nem akartam turistaként csatangolni abban a városban, ahol olyan emberek társaságát élvezhettem, mint Luchino és barátai.
