Új Szó, 2011. június (64. évfolyam, 126-151. szám)
2011-06-11 / 135. szám, szombat
www.ujszo.com PRESSZÓ ■ 2011. JUNIUS 11. TÖRTÉNELEM 17 A Benyovszky-kúrián berendezett múzeumi szoba Ľubomír Bosák, a verbói magisztrátus kulturális osztályának vezetője, akit magával ragadt Benyovszky Móric élete és személye, s máig nagy lelkesedéssel végzi a kutatómunkát lenebb események és kalandok. A foglyokat 1770 májusában a Szent Péter és Pál nevű hajóval szállították az ochotszki kikötőből Kamcsatkára. 1771-ben Bolsereckből sikerült megszökniük egy rakomány zsákmányolt szőrmével, és a bolserecki kormányzó lányával .Afanáziával, aki nagy szerelembe esett a délceg Móriccal - legalábbis ez áll az emlékiratokban. A mintegy százfős csapat a Szent Péter és Pál hajón Benyovszky verziója szerint először a Bering- szoros felé, északnak vette az irányt, majd Alaszka partjainál a Kodiak-sziget és az Aleut-szi- getcsoport felé hajóztak. Bizonyítékul részletesen leírta, sőt le is rajzolta az útközben tett felfedezéseit, de ezeket sokak szerint maga is egy, a bolserecki levéltárban talált könyvből olvasta ki. A japán szigetvilágban megélt kalandjaiért ugyancsak hálásak lehettek a róla szóló filmek forgatókönyvírói - itt akarták feleségül adni hozzá az egyik törzsfőnök lányát, de ő a házassági esküjére emlékezve visszautasította az ajánlatot. Akárhogy is, a szökevények 1771 szeptemberében Japán és Formosa (a mai Tajvan) érintésével a dél-kínai Makaón kötöttek ki, ami mindenképp érdemleges cselekedet, hiszen őket megelőzően ez európai embernek még nem sikerült. „Benyovszky emlékiratai szerint Makaó szigetén halt meg Afanázia is, de az ottani misz- szionáriusok jegyzeteiben az olvasható, hogy a koporsóban egy férfi holttestét látták” - kuncog az újabb lódításon Bosák úr. „Makaóról 1772-ben Francia- országba hajózott a megtizedelt társaság, és Benyovszky ott a király szolgálatába ajánlotta magát. Az volt az álma, hogy elküldik Formosa szigetére gyarmatosítónak, de a' franciákat jobban érdekelte Madagaszkár. így került 1774 februárjában kétszáz önkéntessel Madagaszkárra, ahol 1886-ban obeliszket emeltek a tiszteletére, és a fővárosban utcát neveztek el róla. Verbón ezzel még adósai vagyunk, ősszel, a városi napok keretében fogjuk felavatni a szobra alapkövét. Egy szponzor ajánlott fel rá nagyobb pénzösszeget, a többit a város fedezi.” A malgasok királya Benyovszky Madagaszkáron két kézzel szórta a franciák pénzét. Utakat és kikötőt épített, várost alapított, amelyet XV. Lajos királyról Louisburgnak nevezett el, megkezdte a mocsarak le- csapolását, elkészíttette Madagaszkár első térképét, geográfiai kutatásokat végeztetett, helyesírási szabályokat vezetett be, és betiltotta az olyan kegyetlen ősi szokásokat, mint amilyen pl. a lány újszülöttek vízbe fullasztása volt. A helybeliek nem rótták fel neki, hogy mindeközben ő maga is fényűző életet élt, mert - sok mai politikussal ellentétben - valami maradt is utána. A bennszülött törzsek nagy részénél olyan komoly tekintélyt vívott ki magának, hogy 1776 októberében ampanszakabévá, azaz királyukká és legfőbb parancsnokukká választották. „Népszerűségét és mértéktelen költekezését azonban rossz szemmel nézték a szomszédos szigetek - Isle de Bourbon és Isle de France (a mai Mauritius) - kormányzói” - szövi tovább a szálat Bosák úr. „A francia udvarnak küldött jelenA Benyovszky Móric emlékére alkotott szobrot Elek Anita művész készítette 2003-ban. A képet a madagaszkári Maroantsetrában, a Társaság 2003. évi expedíciója során helyezték el Benyovszky egykori ténykedéseinek helyszínén. A bennszülöttek rituális ünnepség keretében vették át megőrzésre, és őrzik mindmáig. Ha valaki arra jár, keresse a törzsfőnököt. Az ágya alatt őrzi. Jf Miközben nagy előszeretettel írt a nőknél aratott sikereiről, a feleségéhez mindvégig ragaszkodott. téseikben részletesen leírták, hogyan költekezik, ezért a tengerészeiért, valamint a gyarmatokért felelős minisztérium 1776 szeptemberében ellenőröket küldött Madagaszkárra. Azok meg is állapították, hogy a szigeten látható beruházások nem állnak egyenes arányban az elköltött tetemes mennyiségű pénzzel. Benyovszky érezte, hogy ennek nem lesz jó vége, és mivel mindig ügyes taktikus volt, még mielőtt kirúgták volna, egészségügyi okokból kérte a szabadságoltatását. Párizsban aztán megint olyan ügyesen forgolódott a hivatalokban és a szalonokban, hogy nemcsak magas királyi kitüntetést eszközölt ki magának, hanem jelentős életjáradékot is. 1777 végén tért vissza a Monarchia területére, de nem Verbóra, hanem Beckóba, ahol megvette a Pongrácz grófok kastélyát. A helybeliek nagy ámulatára 6 néger lányt is hozott magával, akiket 1779 januárjában kereszteltetett meg a helyi plébánián. Bár Mária Terézia megbocsátotta neki, hogy idegen hatalom szolgálatába állt, sőt grófi címmel is megajándékozta, Benyovszky mégsem érte be eny- nyivel, kalandor vére nem hagyta nyugodni. Továbbra is azon ügyködött, hogy visszamehessen Madagaszkárra, de gyarmatosítói tapasztalataira sem a francia, sem az osztrák, sem a brit udvar nem tartott igényt. Miután a fiumei kikötő fejlesztésére vonatkozó terveihez sem talált támogatókat, felkínálkozott George Washingtonnak, hogy az oldalán részt vesz az amerikai polgárháborúban. El is utazott Amerikába, de Washington elutasította őt. Egy rabszolgákkal kereskedő baltimore-i társaság segítségével felszerelt expedíciója 1785 júliusában szállt partra Madagaszkáron. Már az út is baljóslatú volt: felesége, Zsuzsanna a hajón szülte meg ötödik gyermeküket, aki az út során meg is halt, majd a francia hivatalok által lefizetett hajóskapitány hajózott el titokban a rakománnyal.” Politikus és kalandor Benyovszky, bár kedvezőtlenek voltak az előjelek, belefogott nagyszabású tervei megvalósításába. Mauretánia néven új fővárost kezdett építeni, és azt tervezte, hogy kereskedni fog Franciaországgal, de az ottani hatóságok szemében már kegy- vesztettnek számított. Isle de France kormányzója fegyveres csapatot küldött ellene, és az összecsapásoknak 1786. május 23-án a 45 éves Benyovszky is áldozatául esett. Holttestét a francia csapatnak erősítést hozó de la Salle kapitány találta meg, aki a Mauretánia melletti erdőben temettette el, és a sírjára két kókuszpálmát ültetett. Benyovszky özvegye két lányával visszatért a beckói birtokra, és mindkét lányt férjhez adta. Rozália 27, Zsófia 38 évesen hunyt el, az anyjuk mindkettejüket túlélte. Fiú utód nem maradt Benyovszky Móric után, bár a verbói városi hivatalban rendszeresen jelentkeznek önjelölt örökösök. Az egyetlen vér szerinti leszármazott, Zsófia ükükunokája, Ambrózyné Szűcs Erzsébet kerülte a nyilvánosságot, és a verbói Benyovszky-kúriára sem tartott igényt. A felújított épületben ma emlékszoba működik, amelyet évente több száz hazai és külföldi látogató keres fel. A Magyar-Madagaszkári Baráti Társaságnak 1995-ben sikerült emléktáblát elhelyeznie azon a helyen, ahol örök álmát alussza a nyughatatlan kalandor. Életéről filmeket forgattak, operát írtak, történészkonferenciák foglalkoznak vele, de a titkát talán soha nem sikerül megfejteni. A történészek véleménye megegyezik abban, hogy az erős túlzásokat, sőt kitalált történeteket is tartalmazó beszámolóit nem azért írta, mert született hazudozó volt, hanem marketingfogásnak szánta- így próbálta meggyőzni a hivatalokat, és mecénásokat szerezni, hogy visszamehessen Madagaszkárra. A realitásérzékét egy pillanatig sem veszítette el - erről tanúskodik az 1772 és 1776 között vezetett, pedánsan pontos madagaszkári jegyzőkönyve, amelyet a Brit Könyvtárban őriznek, és 2004-ben a Magyar-Madagaszkári Baráti Társaság is kiadatta. Miközben nagy előszeretettel írt a nőknél aratott sikereiről, a feleségéhez mindvégig ragaszkodott- állandóan leveleztek, amikor az első madagaszkári tartózkodása után Párizsba érkezett, lovas kocsit küldött érte Szepesváraljára, és a második útjára már magával is vitte az asszonyt. Egyszerre volt hű katona és összeesküvő, politikus és kalandor, csapongó szoknyapecér és hűséges férj, tehetséges szervező és hencegő szélhámos, pazarló nagyúr és nélkülöző koldus. Mindenekfe- lett azonban nagy formátumú és hatalmas akaratú ember, akit a teremtő nemcsak fantáziával, hanem bátorsággal is megáldott. Vrabec Mária
