Új Szó, 2011. május (64. évfolyam, 100-125. szám)
2011-05-24 / 119. szám, kedd
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011. MÁJUS 24. Keddi faggató 19 Kovács Magda: Gömört belülről látom. Amikor fiatalon egy időre elkerültem, rádöbbentem, hogy csakis oda tartozom, én mindig gömöri maradok Eligazodni a jóság és a gonoszság között A szlovákiai magyar írók korosodó nemzedékének, sajnos, alig van írónője. Még szerencse, hogy van egy Kovács Magdánk! Novellák és főként mesék kitűnő alkotója, aki úgy véli: számára nincs határ a mese és a valóság között, ebben tudja önmagát és a világot is megmutatni. MIKLÓSI PÉTER Élete során volt fonógyári munkáslány Nagyrőcén, Pozsonyban kábelgyári munkás, újságíró, a főváros peremén lakva postás, később, már újra Gömörben, óvónő, nevelőnő, ez utóbbi csökkent értelmű gyerekek között is. Megtapasztalta hát mind a nagyváros nyüzsgését, mind az élet perifériáját. Mielőtt beszélgetni kezdünk, feketével kínál. A hozzávaló kávét egy, még a múlt század első harmadában Füleken gyártott kézi kávédarálón őrli meg. „így az igazi, egy az egyben!” - mondja mosolyogva. Ő viszont irodalmunk igazi, meghatározó egyénisége. Egy az egyben. Február derekán volt 65 éves. Nem zavar, hogy ezt a „félig kerek” születésnapodat lényegében semmibe vette a hazai magyar nyilvánosság? Ennek talán én vagyok az oka. Egyrészt elhallgattam. Másrészt írni is ritkábban írok mostanában, így az irodalmi élet szélére sodródtam. Nekem ez így jó, bár talán tényleg többet kellene sürögnöm. De ez nem vonz engem. Kedvelem a barátaimat, az ismerőseimet, de nem szeretek mindenütt ott lenni. Különben is akadt néhány barát, aki felhívott. Mondtam is nekik, mit kell ezen ünnepelni?... Adni vagy kapni jobb az életben? . Adni. Mivelhogy? Mert csupán az marad meg nekünk, amit másoknak adunk. Ez az életfilozófiám. Az a darab kenyér, az a falatka szeretet a miénk, amit másoknak nyújtunk. A többi minden elenyészik, de az megmarad. Én ebben hiszek, belül érzem így. Talán ezért is jövök jobbára zavarba, ha kapok valamit, vagy túlzott figyelmesség vesz körül. Te jössz zavarba? Aki öt éve, a hatvanadik születésnapod kapcsán tartott nyilvános baráti beszélgetésen bevallottad egy fél mondattal, hogy híres makrancos voltál. Netán még ma is az vagy! Inkább csak voltam. Mára bölcsebb lettem, meg érzem is, hogy nem körülöttem forog a világ. Persze, tizen- vagy huszonévesen sem körülöttem forgott, pusztán az igazamat szerettem kivívni. Kellő temperamentummal. Most már jóval több empátiával tudok beleérezni mások gondolatvilágába, véleményébe. Ezért hát jóval, de jóval ritkábban makrancos- kodom. Olykor a végtelenségig engedékeny vagyok, szívesen látom jobbnak, szebbnek az embereket. A békességet keresem, amíg nem azt akaija valaki, hogy feladjam az elveimet. Akkor viszont kemény tudok lenni. Van a lelkemben egy tizenharmadik szoba, s aki ismer, az tudja: ott ne dörömböljön senki, mert ha benyitnak, benn lakozik a sárkány! Haladva hátrafelé az időben, tíz esztendeje egyik méltatod szerint a kezed nyomán minden megelevenedik: testet ölt a fény, az éjszaka, a harag, az öröm, a vágyakozás. Azt már én fűzöm hozzá, hogy nemcsak írásaidnak jellemzője, hanem lényednek sajátja is ez az ősi erő. Honnan meríted? Többször töprengtem már ezen, de mindig egyazon forráshoz jutok. Hogy az ember beleszületik egy családba, egy tájba, ami nemcsak fizikai értelemben táplálja, hanem szellemileg és érzelmileg is. Számomra ez a táj Gömör és a szülőfalum, Lőkös; a család pedig a mély élmények emléke, nem feledve azokat az életeket és sorsokat sem, amelyekbe 1848-ban, 1919-ben vagyaspa- nyol polgárháború időszakában a történelem is befurakodott. Példaképet is ebből a közegből választottál? Igen, az apámat. Rendkívüli férfi volt. Szilárd gerincű, bátor, megalkuvást nem ismerő ember. Harctéren, bujdosás közben, internáló táborban, rabmunkára fogva egy mustárgázgyárban nézett szembe a halállal. Tőle tanultam meg az egyenes beszéd fontosságát, és azt, hogyan kell eligazodni a jóság s a gonoszság között. Hatvanöt évesen is jó volna még el-elvegyülni Lőkös néhai gömöri parasztemberei közé? Szeretném viszontlátni őket. Az ő körükben figyeltem meg, hogy azok az egyszerű paraszt- emberek ha nem is dúskáltak a gazdagságban, ám a maguk szerény szegénységében királyok voltak. Mindenkinek megvolt az udvara, a tehénkéje, a lova, ez a saját porta volt az ő királyságuk. És egy királynak tartása van! A lőkösieket ilyen embereknek láttam. Évtizedek múltán is felnézek rájuk, ott élnek az énemben, az emlékeimben, gondolataimban. Te, aki természetjáró vagy, milyen fához hasonlítanád ezeket az igaz, karakteres embereket? A tölgyhöz. Jöhet vihar, derékba is törheti, de nem hajlik. És minden egyes fa, akárcsak minden ember, külön-külön egyéniség. Ha pedig a fák hosz- szú életűek, akkor nemcsak szépek, hanem bölcsek is. Ugyan mitől? Attól, hogy már sokat láttak. Lőkösön is áll a templom és az iskola előtt egy nagyon-nagyon öreg, talán kétszáz esztendőnél is idősebb gesztenyefa. Gyönyörű, ahogy elfoglalja a domboldalt. Ő mi mindent tudhat mindarról, ami fel sincs jegyezve, vagy arról, milyen volt Lőkös, amikor neki még csenevész ágai voltak, de az ősapáim, ősanyáim már ott jártak alatta. Gömömek van egy fényesebb, illetve egy visszásabb oldala? Nálunk mindenki büszke arra, hogy gömöriek vagyunk. Még ugyan nem fejtettük meg, hogy mi a büszkeségünk nyitja, de emelt fővel járunk. Félreértés ne essék, ez nem holmi gőg vagy hetyke önteltség, tájainkon legföljebb szenvedélyesebbek az emberek. Dombos vidék, és ahol hegy van, ott a völgy sem hiányzik. Egyszerre van hát jelen fény és árnyék. Alkonyaikor a domb teteje még fényben fürdik, de a hajlatban már ott kúszik a sötét. A lelkűnkben is roppant mélyen tudjuk megélni a tragédiákat, de örülni is őszintén örülünk. Gömörben a fény fényesebb, a sötét sötétebb. Ez miképp nyilvánul meg? Szenvedelmeink sodró erejében. A gömöriek alapvetően vidám természetűek; viszont ha a sors úgy hozza, akár előidézői is a tragédiáknak. A fájdalom pedig őserővel ragad magával bennünket. Amikor 94 évesen meghalt az édesapám, fölmentünk hozzá a dombtetőn álló hullaházba. Meglátva őt a ravatalon nem tudtam sírni, viszont valahonnan egészen mélyről kitört belőlem egy fájdalmas, már-már ijesztően nyüszítő sóhaj, s éreztem, ahogy kiszakad a lelkem. És utána mélységes csönd lett bennem. Több, mint egy halotti csönd. A múló évtizedek során miként hullámzott, oldódott s erősödött benned ez a sajátos gömöriség? Gömört én belülről látom. Amikor egy időre Kassára, Nyitrára, majd Pozsonyba kerültem, akkor döbbentem rá, hogy én mindig gömöri maradok, hogy csakis ide tartozom. Igaz, ehhez az kellett, hogy az érettségi után hűtlen legyek imádott Gömörömhöz. És amikor már távol voltam, szép lassan kirajzolódott a lelkemben e táj igazi arca, akkor értettem meg a gömöri Éden mélységeit és magasságait. Az Édent említed? Mert természetjáró lény vagyok. Abba nőttem bele a rózsaszín pirkadattól a nap izmosodó fényein át az esti sötétedésig. Lőkösön a házunk fölött jószerével már kezdődött az erdő, körbe voltunk véve fákkal, réttel. Apám is imádott az erdőre járni. És az állatok is ott élnek az idők végtelenjének kezdete óta. Ha a szemükbe nézel, tekintetükben még megmaradt a teremtés állapota. Hát nem maga az Édenkert az ilyesmi? Pedig fölkerülve a nagyvárosba, már-már pozsonyivá változtál... De csak addig, amíg nem találkoztam a férjemmel, a szintén gömöri Bárczi Istvánnal. Tény, hogy Pozsonynak az emberré érést, a látóköröm és a gondolkodásmódom tágulását, a világ iránti nyitottságot köszönhetem. Viszont amikor terhes lettem, elképzelni sem tudtam, hogy a születendő gyermekem ne azt az eget lássa, amit én láttam gyerekként. Ezek erősen működő lírai dolgok... Például az én akkor már válófélben lévő anyai nagyapám egykoron azért jött haza Kaliforniából, mert egy éjszaka hazaálmodta magát a kakukkfűvel borított temetőoldalra. Reggel összepakolt és hazajött, ez hozta vissza. Ezt bajos szavakban elmondani, ezt meg kell élni. Eszerint én nem tudnám átérezni ugyanezt? Hát Gömör iránt, mely mindmáig kissé távol tudja magától tartani a nagyvilágot, aligha. Itt körülölel egy dombkoszorú, és már a szomszéd falutól is el vagy választva, nem még a világtól. Az én gyerekkoromban, amikor a falunkban még villanyáram sem volt, még sokat beszélgettek egymással az emberek. Lelki dolgokat, érzéseket, megtörtént eseményeket, hiszen Gömör mindig benne volt a történelmi folyamatokban. Én meg érzékeny füllel odafigyeltem a fölnőttek szavaira, és olykor szabadjára engedtem a fantáziámat. Egy gyönyörű májusi napon még a templomból is ki kellett vezetni, mert annak nyitott, kerek tetőablakán beragyogott az ég kékje, és nekem úgy tűnt, hogy Isten szemét látom... Azóta sem győz meg senki, hogy Isten szeme nem kék. Talán ezt az érzékenységemet védtem később egy kicsit a makacsságommal, ami olyan páncél is volt. Manapság már nem beszélgetnek az emberek? Kevésbé. És sorozatokat néznek helyette. Minden szürkébb, gyorsabb lett körülöttünk. Aki rohan, loholás közben nem veszi észre maga mellett a vüágot. Fuss át egy réten, majd menjél végig ugyanott szépen bandukolva - mikor látsz belőle többet? Ráadásul némi érzelmi elszegényedés is tapasztalható, ezért a koromat tudatosítva örülök annak, hogy életem javát már leéltem. Most persze szabadabb, szókimondóbb a világ, ami azért sokat jelentett volna nekem. Te korábban is szókimondó voltál. Számodra mi hát az igazság? Az igazság? Annak sok arca van. Számomra a tisztesség nagyon fontos. A mindennapok labirintusában pedig a becsület, a ragaszkodás. Es a hűség, például a nemzetiségi hovatartozásomhoz. Erre még apám nevelt, aki nemegyszer figyelmeztetett: soha ne feledd, hogy aki elveti a nemzetiségét, azt egy másik nemzetnek nem lenne szabad befogadnia; elvégre milyen gerinctelen alak az, aki előnyökre sandítva feladja a nemzetiségét, a szüleit, az őseit. Apámnak ez az intelme nekem mindmáig fontos. Ha már szóba jött az identitás, mi a véleményed a női önazonosság-tudatról? Akár a hagyományok tükrében? Azt hiszem, anyának lenni, gyermeket nevelni nagy önfeláldozással jár. A mai nők ezt későbbre halasztják, mert részt akarnak venni a társadalmi életben. Sokszor tekintélyes tisztségekben, vagy későbbi karrierjüket építve. Viszont elmulasztják közben továbbadni épp azt, amit csak egy édesanya leikéből, szívéből kaphat meg a gyermek. Az érem másik oldalát tekintve persze" az szintén igaz, hogy rengeteg nő nem karrierizmusból, hanem muszájból, az anyagiak biztosítása miatt, a megélhetés érdekében dolgozik. Milyenek a női lélekállapo- tok? Egyszer elszóltad magad, hogy nagyon intenzíven tudsz szenvedni! Függetlenül a nők korától érzékenyek vagyunk. Bennünk fogan az új élet. Van ennél cso- dásabb dolog a világon? Akárhogy nézem, a nők életének más értelme nem is nagyon van. Ehhez sok-sok melegségre, gyöngédségre van szükségünk, hiszen alkati érzékenységünk, szorongásaink révén olykor bizony fájni tud a lelkünk. Felelősségteljesebbé tettek a rohanó esztendők? Okvetlenül. Már nem teszek elhamarkodottan kijelentéseket, ítélő szavakat. Akkor sem szólsz, ha látod: valaki fejjel megy a falnak? Ritkán. Inkább fölzaklatom magam, hogy miért ez a sok érzelmi sekélység? Miért nem beszélgetnek, olvasnak könyvet az emberek? Miért nem szeretik jobban egymást, miért nem járnak össze? Miért nem járnak többet a természetbe? Miért kell a fákat irtani, az állatokat gyötörni? Ezek a kérdések motoszkálnak bennem, miközben gondolkodó és érző lényként szinte esélyem sincs érdemben jobbítani ezt a mai világot. Kedves Magda, ne haragudj, hogy a könyveidről ezúttal nem esett szó. Azokról talán egyszer majd a munka ünnepén, hiszen az írás komoly meló. Ez a csevej egy megkésett születésnapi beszélgetés volt. Még sokáig őrködjön hát fölötted Isten - általad „látott” - kék szeme.
