Új Szó, 2011. május (64. évfolyam, 100-125. szám)

2011-05-03 / 101. szám, kedd

10 Keddi faggató ÚJ SZÓ 2011. MÁJUS 3. www.ujszo.com Kucman Eta: Nekem a szerepek sosem a gürcölést, hanem az álmodozást jelentették. Antigoné igazát vallom: nem gyűlöletre, szeretetre születtem Szenvedéllyel, vasakarattal, örömjátékkal (Somogyi Tibor felvétele) Legkitűnőbb hazai szí­nésznőink sorába tartozik, ha nem a legnagyobbak egyike. Dodiként gyereke­sen játékos tudott lenni, Baradlaynéként aggódás, büszkeség, határozottság áradt belőle, s már-már ki- rályasszonyi megjelenés­sel bírt a színen. Csodásán zengő orgánuma nem csak a „munkaeszköze”, szín­házon kívül is ügyel(t) a szép beszédre. És még ma is önfeledten tud kacagni. MIKLÓSI PÉTER Cirka negyven éve láttam őt először. Még pozsonyi színi­növendékként két darabban is a Hviezdoslav Színházban. Azóta követ(t)em az életútját. Amikor súlyos betegségéből fölépülve, még a hetvenes évek második felében első ízben, majd az 1987-et követő tizenhárom esz­tendei szünet után 2000-ben egy kulcsszerepre újra vissza­tért a komáromi társulathoz, ál­lótapsot érdemlő játéka láttán rádöbbentem: az életet, s azon belül a játék örömét olyan drá­mának fogja föl, amit csak egy­szer adnak; nincs belőle több előadás. Noha most ő lépi át a hatodik ikszet, én, az idősebb kapok ajándékot tőle: Kucman Eta a bizalmába fogad. Eta, hatvanévesen is su­gárzik a tekintete. Miféle belső kisugárzás ez? Az én életem vezérfonala, hogy mindenkinek a saját éle­tében kell megtalálnia azokat a kapaszkodókat, melyek segít­ségével megoldhatja a problé­máit. Megtalálni, minek lehet örülni. Pedig nekem is kijutott az emberi bajokból, de hát min­denkinek megvan a maga ke­resztje. Az életben kétszer vol­tam olyan helyzetben, amikor a világ szinte összeomlott ben­nem. Én akkor a hitbe me­nekültem. Ez segített túltenni magam a rám szakadó terhek sokaságán, hogy megtanuljam közben: az életben akad olyas­mi, amit meg kell oldanom, és van olyasmi, amit „csak” túl kell élnem. Kérdésére talán ez le­hetne az őszinte válaszom. Ha holnap felhívná a Jókai Színház direktora, hogy sze­repet kínáljon, elfogadná? Vagy ha a hajdani MATESZ közelgő jubileumi évada kapcsán megkérdezné, vajon számíthat-e az Ön játékára is, mit felelne? Ha?? Leányálmokkal már nem foglalkozom. Csillagjegye­met tekintve Bika vagyok, így szilárd lábakon állok a földön. Bár tagadhatatlan, hogy szí­nésznő én igazán a komáromi társulatban voltam... Más kér­dés, hogy van-e még helyem abban a színházban, hogy mennyire tudnánk egymást el­fogadni. Ők engem, én őket. De ezt a dilemmát nem az én tisz­tem dűlőre vinni. Hátratekintve az időben, amikor az 1986/87-es sze­zonban faképnél hagyta a Magyar Területi Színházat, az egy okos döntés volt? A sors iróniája, hogy pont olyankor csevegünk erről, ami­kor a komáromi társulat hu­szonöt év után újra bemutatta Csehov legendás Cseresznyés­kertjét. A darab negyedszázad­dal ezelőtti színpadra tűzésé­ben rám olyan szerepet osztot­tak, hogy éppen csak ott legyek valahogy a színpadon. Ma sem magát a figurát tartom rangon alulinak, hanem úgy éreztem, hogy a színház sokadszor keve­sebbet kért tőlem, mint amire ' képes voltam. Ugyanis nem tu­dok pusztán apró részekben je­len lenni ott, ahol hadihajót le­het rám bízni - és akkor az én vagyok! Viszont ha módszere­sen akarnak lefaragni belőlem, akkor agyőt mondok. Nyolc­vanhatban sem követeltem, nem is veszekedtem vagy to- porzékoltam, csak szedtem a sátorfámat. Hogy azután hosz- szú hónapokig szinte meghal­tam a színház nélkül, és az asztmás tüdőmmel még inkább kapkodtam levegőért, az már az én privát ügyem. És vártam tizenhárom évet, amíg Barad- layné szerepére újra hívott a színház. Szerencsére, közben egy drámaosztályt bízott rám Dunaszerdahelyen a művészeti alapiskola, ahol a növendékei­met irányítva több mint két év­tizeden át bőven kiélhettem az alkotás gyönyörűségét. Ön sohasem nyúlt a telefo­nért, hogy a színház számát tárcsázza? Nem titok, egy alkalommal igen. Egy szép nyári napon a fér­jemmel kint voltunk a kertben, és engem hirtelen elkapott a színpad iránti vágy. Már réges- rég nem voltam a színháznál, s talán ezért ragadott el a vá­gyódás egy bizonyos szerep iránt. Hazaérve rögtön föl­hívtam a színház igazgatóját, Holocsy Istvánt, aki örömmel fogadta az ötletet. Megígérte, kamaraszínházi produkcióban, a már kész évadterv ráadása­ként játsszuk el a darabot, és az­zal búcsúztunk, hogy egyben visszahívott a színházhoz. Ez utóbbit gesztusnak tartottam, nem is kapaszkodtam bele kü­lönösebben, de rettentően bol­dog voltam. Fűtött a szándék, hogy ezt a szerepet még el kell játszanom, ennyivel adósa va­gyok a társulatnak, illetve a színház is nekem. Ebben az eufóriában éltem, amikor pár nap múlva, egy szombat délelőtt megszólalt a telefon, és a vonal túlsó végén Szentpétery Ari csak annyit mondott, hogy Holocsy Pista meghalt... Még most is lúdbőrös a hátam, ha erről be­szélek. A vágyott szerepet örökre elveszítettem, de ren­dezni tudtam a tartozásomat: én kerestem és meg is találtam a kapcsolatot a színházammal, épp csak a sors akarta másként. Mi volt az a vágyott szerep­álom? Maradjon rejtelem. Hiszen Holocsy Pista is titokként vitte magával a sírba. Ezt miért tartja így helyén­valónak? Mert még a pályakezdésünk éveiben olyanok voltunk, akár a testvérek. Főiskolai diplomá­val a zsebünkben ő Buda­pestről, én Pozsonyból szegőd­tünk el a Magyar Területi Szín­házhoz, ahol nemcsak emléke­zetes szerepeket játszottunk együtt, hanem egymást segítve kitűnő kollégákká, őszinte ba­rátokká lettünk. Később ebbe sokan beleszóltak, a társulaton belüli klikkek szintén megtet­ték a magukét, úgyhogy 1986-ra lényegében ellensé­gekké váltunk. De amikor évekkel később fölhívtam a szerepálmom kapcsán, úgy hí­vott vissza az együtteshez, mintha mi sem történt volna. Színésznőként, kollégaként ismét szüksége volt rám. Vitás dolgainkat egyetlen telefon- beszélgetéssel rendezni tud­tuk. Ez nekem többet jelent, mintha eljátszottam volna azt a kívánt szerepet. Lehet, nem is lettem volna benne jó... Ez a szomorú végkifejlet, színházi nyelven szólva, Önök között dramaturgiailag is le­zárta e pályatársi kapcsolatot, hiszen Komáromban a hetve­nes évek elején egyszerre ke­rültek rivaldafénybe, s egy­szerre kapták első Shake- speare-szerepüketis. Holocsy István Jago figuráját, Ön pe­dig, 24 évesen Desdemonát játszhatta az Othellóban. Ra­gyogó színészi indulás! Ezt a darabot egy nagyon markáns egyéniség, Beke Sán­dor rendezte. Én lényegében va­lóban pályakezdő voltam, Beke viszont pontosan tudta, milyen Desdemonát akar a színpadon. Olyan megoldások felé terelt, amelyekben a személyiségem, a gondolatvilágom szinte szilán­kokra tört. A dráma vége felé, a haldoklási jelenetben például li­la hangot követelt tőlem: annak keresése közben számomra minden eltörpült. Emlékeim­ben mára egészen ködbe ve­szett, hogy Desdemonaként én ki és mi voltam, viszont a szí­nészi mesterség eszközeit bő­vítve remek lecke volt. Desdemonát nem azért érzi ködbe vesző emlékként, mert pályája legelső éveiben ját­szotta? Nem. Shakespeare hősnője előtt Szabó Béla színművének címszerepét, a Menyasszonyt játszottam, ezzel a szereppel vártak a főiskoláról jövet. Ez a bemutató a színmű minden írói gyengesége ellenére akkora szeretettelkészült, amilyen sze­retettel én is berepültem abba a színházba. És ami különösen jólesett, hogy viszonozni tud­tam a felém áradó szeretetet. Udvardy Annáét, T óth Lászlóét, Palotás Gabiét, másokét. Ami­kor engem szólítottak próbára, az „öregek” odajöttek, figyel­ték, hogyan próbálok. Ez mér­hetetlen kitüntetés volt. Pár hó­nappal később egy sokkal ride­gebb, merevebb lelkiállapotban lila hangot keresni Desdemo- nának, emberfeletti feladat. Legalábbis részemre, mert számomra minden szerep nem a gürcölést, hanem az álmodo- zástjelentette. A színészvilág lélektani ká­téja szerint aki a színpadon álmodozó, az életben jobbá­ra realista... Tényleg így igaz. Ami velem a valós életben jó vagy rossz történt, azt elsütöttem a szín­padon. Mondjuk szerelmes let­tem. Ám az már lehetetlenség volt, hiszen férjnél voltam, a színpadon viszont újraélhet­tem ezt az érzést. Vagy meg­bántott valaki. Azt is eladtam a színpadon. Színésznőként be- le-belefeledkeztem a színház nyújtotta puha szeretetpárná- ba. Ami tapsot kaptam, annak más is részese volt. A kellékes, ha színpadra indulóban ke­zembe adta a rekvizitumot, és megsimogatott. Az öltöztető­nő, aki olyan volt, mint az anyám. Amikor már nagyon betegen, vasakarattal a Tányát játszottam, ő a színfalak mö­gött öltöztetett, hogy egyetlen fölösleges lépést se kelljen ten­nem. A sminkes kezében ott volt a két fújtató arra az esetre, ha beállna a légszomjam. Ezek az emberek minden titkaim tu­dói voltak. Apropó, a hölgyek rejtel­mei! Ön szerint, állítólag, a modem idők drámaírói közül Tennessee Williams a kiis­merhetetlen női lélek legjobb tudora. És O'Neill! Sajnos, nemcsak az élet java, hanem az ő darab­jaik is elsuhantak mellettem. Ez a két férfi gyűlölte a nőket, de beleláttak a lelkünk legmé­lyére. Észrevették, hogy a nő minden titkok tudója, hogy ő az, aki minden terhet a vállán cipel. Kezdve attól, hogy vele történik az életadás csodája, hogy övé a legnagyobb fájda­lom, a legnagyobb bizonyta­lanság, a legnagyobb rettegés, a legnagyobb gyönyör, a leg­nagyobb szerelem. Ä nő ezeket az érzéseket soha senkivel nem tudja megbeszélni, ez benne marad. Annyira az ő titkai ezek, hogy azt elmondani sem lehet. Legföljebb eljátszani, ha a színészsors kegyes valakihez. Emberileg, lelkileg Ön gyakran zuhant a mélypontra? Persze hogy. Óriási zuhaná­saim voltak. Csak egyet mondjon! Amikor például 27 évesen megbetegedtem. Egy fuldokló ember lettem, aki a folyosón alig tudott végigmenni, aki bármikor meghalhatott volna. És amikor nyolc hónap múltán talpra áll­tam, és visszamentem a szín­házba, akkor csak hátakat lát­tam, helyzetbe hozván magukat mások vették át a szerepeimet. Nem érzi úgy, hogy voltak időszakok, amikor nem is a színház bántotta, hanem Ön érzett csömört? Maradjunk annyiban, hogy a színész végtelenül érzékeny műszer. Megbecsülésre vágyik. Ha jobb valakinél, azt emelje ki a kritika, ha rosszabb, azt is írja meg őszintén. Ennyire egy­szerű ez. Eleddig mivel kellett több­ször megharcolnia: az élettel vagy a szerepeivel? Az élettel. Az nem színdarab, az élesbe megy. Ott a gonosz­ság lépten-nyomon az ember sarkára lép. Az életben nem Desdemonaként gondolkodhat valaki azon, miként rendezi kapcsolatát Othellóval, miköz­ben ott intrikál Jago. A hét­köznapokban a Jagók a való­ságban veszik körül az embert. Nem tudni, hogy a háttérben ki a gonosz, ki ki ellen szövi a há­lóját. Ilyen helyzetben az ember csupán önmagában bízhat? Többnyire. Nekem szeren­csém volt, találkoztam egy lénnyel, ő egy kutya volt. A szeretete kisegített minden­ből. Élő teremtés engem még úgy el nem fogadott, mint ő. Tizenhárom évet élt velünk. Ez a betegségével függ össze? Nemcsak. Inkább két sze­méllyel, akik a legfontosabbak voltak az életemben. Ön mindmáig remek szí­nésznő. Mégsem szeret a magánéletéről beszélni, szí­vének ehhez a szenvedélyes csücskéhez is kulcsot adni. Miért? A válasz, külön írva, ott rej­lik a szóban: magán élet. Az egy zárt terület. A színész a szerepeiben eladhatja a ma­gánéletét, ahogy én is eladtam jó párszor, de fecsegni róla?... Az embernek legyenek meg a titkai. Akkor beszéljünk a szín­házról! Haragszik a komá­romitársulatra? Ahogy ellazulni is csak rit­kán, haragudni egyáltalában nem tudok. Legföljebb bánt olykor ez-az. De Antigonéval mondom: nem gyűlöletre, sze­retetre születtem. És félek a rossztól, ha a közelítését ér­zem, kilépek. Erre is az élet tanította? Igen. Mert ha a színpadon nem is, de az életben voltam An­na Karenina. Meg Kurázsi ma­ma. Most is a Kaukázusi krétakör élethelyzetében vagyok... Ha már a mindmáig el nem játszott szerepeknél tartunk, mondok kettőt. Pél­dául Blanche! Az már elment. Csak inte­gethetek neki, és irigykedve szurkolhatok mindenkinek, akinek ez a szerep megadatik. És Maggie? Ó, ez ugyanaz. A macska... De azért szíven ütött, amikor Komáromban járva a színház homlokzatán a Cseresznyés­kert új bemutatóját láttam hir­detni. Kicsit haldoklottam is, úgy két napig. Ranyevszkaja igazi asszonyszerep. Az egy Szerep lett volna. Látja, igen!

Next

/
Thumbnails
Contents