Új Szó, 2011. május (64. évfolyam, 100-125. szám)
2011-05-07 / 105. szám, szombat
SZALON 2011. május 7., szombat 5. évfolyam, 18. szám A kulturális sokszínűségről kiderült, hogy olyan, mint egy gyógynövény - kis mértékben segít, nagy mértékben viszont árthat Az emberi természet - a multikulti csapdája Németh Ilona és Németh Szilvia még a bemutató előtt eltávolított Budapesti public art című művészeti akciója 2007 októberében a Király Utcán (Képek: archívum) A következőkben arra próbálom megtalálni a választ, miért vezet állandó társadalmi feszültséghez a kulturális többneműség, ha tetszik, sokszínűség. A nyugati multikulturális társadalmak válsága és a hazai romakérdés ugyanazokat a kérdéseket vetik fel. Hol van az a határ, ameddig hajlandóak vagyunk eltűrni tőlünk különböző embereket a saját környezetünkben? VERES ISTVÁN A múlt héten indult Pozsonyban az Új kisebbségek hete. Kulturális rendezvények, beszélgetések sorozatával szeretnék felhívni a figyelmet arra, hogy Szlovákiában olyan kisebbségek is élnek, amelyekről senki sem beszél: vietnamiak, arabok, afrikaiak és még sorolhatnánk. A szlovák társadalom és közvélemény viszont nehezen képes megnyílni, nehezen adunk állampolgárságot a betelepülőknek, gyanúsan tekintünk rájuk, mert mások, mint mi. A fesztivál ezeket az előítéleteket igyekszik tompítani - minél színesebb egy társadalom, annál gazdagabb. A gondolat nemes, a téma viszont sokkal bonyolultabb, az idegenekre ugyanis mindenhol idegenként tekintenek, - olyan hagyományosan soknemzetiségű országokban is, mint Svájc vagy az Egyesült Államok (természetesen nem New Yorkra kell gondolni, hanem mondjuk a közép-nyugati vagy déli kisvárosokra). Nyugat-Európa: félresikerült példamutatás Romák és afrikai menekültek. Törökök. Lengyelek és oroszok. Nyugat-Európa tele van velük. Az unió nem korlátozza az emberek mozgását, tehát mindenki oda megy, ahova akar. Az uniót egyébként ezért szeretjük. Az ilyen társadalmak viszont sajnos halálra vannak ítélve. Nem képesek magukat megvédeni, mert egy olyan eszmén alapszanak, amely pusztán eszmei, erkölcsi síkon működik. A világot viszont a gazdasági érdekek uralják, ez mindig is így volt. A multikultit is a gazdasági folyamatok hozták létre (megélhetési gondok, olcsó munkaerő hiánya), a politikai rendszerek pedig lehetővé teszik a bevándorlóknak, hogy gazdaságilag és számban is megerősödve hatalmat szereznek. Később könnyen megtörténhet, hogy többségbe kerülnek. Ez persze nem kell, hogy bekövetkezzen, de éppen ezért tudják a nacionalisták zsarolni a multikultit, mert senki nem láthatja a folyamat végét. Az egyes országok lakossága az éppen aktuális gazdasági konjunktúrák nyomán a bevándorlók tömegeivel gyarapodik, esetleg csökken (mint Írország esetében), ezt még akár természetes folyamatként is felfoghatjuk. De meddig nőhetnek ezek az arányok? Franciaországban, Németországban, Olaszországban. Ha az idegenek túl nagy számban érkeznek, zavaró tényezővé válnak, ebben sincs semmi rendkívüli. Növekszik a nacionalista pártok választótábora, még az olyan ártatlan országokban is, mint Finnország, ahol a helyi svéd kisebbség ellen kampányol az Igazi Finnek pártja, pedig a svédek és a finnek közt igazán nincsenek akkora kulturális különbségek, hogy az zavarhatná bármelyiküket is a békés együttélésben. A 2010-es évek ismét a nacionalizmusról fognak szólni, egész Európában. Franciaországban a hagyományosan erős ultrajobb a bevándorlóknak köszönhetően még erősebben kerül majd ki a 2012-es választásokból, talán még hatalomhoz isjut. Sokszínűségből is megárt a sok? A nyugat-európai bevándorlók és a hazai cigányság problémáját nem lehet egy lapon kezelni, elvi síkon mégis ugyanazokat a kérdéseket vetik fel: hol van az a határ, ameddig még képesek vagyunk eltűrni a másságot? Egy olyan település lakosaként, ahol a romák egy-két százalékot alkotnak, szeretet- ben és megértésben éldegélhetünk. anélkül, hogy különösebb fejtörést okozna a téma. Ha átköltöznék egy városba, ahol minden harmadik lakos roma, valószínűleg gyorsan elgondolkodnék, hogyan tovább. De miért? Nem vagyunk toleránsak? Hisz nem ítélünk el egy romát sem életmódja miatt. Egyszerűen csak nem szeretnénk, hogy a mindennapjaink részévé váljanak. Ehhez talán jogunk van, mint ahogy a romáknak is a saját életmódjukhoz. Az állam, elismerve ezeket a jogokat, vajmi keveset tehet, annyit viszont igen, hogy a kisebbséggel szemben a többség értékrendjét igyekszik figyelembe venni, ami, valljuk meg, nem hangzik valami demokratikusan. És itt jönnek a kérdések. Lehet-e törvényekkel korlátozni az emberek szabad mozgását? Joga van- e a többségnek ahhoz, hogy gátat szabjon a betelepülő (és a régtől itt élő) kisebbség gyarapodásának? Magyarországon vagy Szlovákiában a romakérdés a nacionalista politikát segíti, épp úgy, mint Németországban a hárommilliós török közösség. A törökök mások, mint a németek, a romák pedig mások, mint a nem romák. Joguk van ahhoz, hogy mások legyenek, és nem etikus elvárni tőlük azt, hogy a többséghez hasonuljanak. A többségnek saját magáról alkotott képét ez zavarhatja, és sok esetben zavarja is. Más a roma, más a kínai Az együttélés gyakorlata, főleg a romák esetében bonyolultabb, semhogy törvényekkel rendezhetné az a bizonyos, sokat emlegetett Politikai Akarat. Az, hogy egy fekete vagy több kínai család lakik a szomszédságomban, még nem kell, hogy zavarjon. A nyugati nagyvárosok kínai negyedeiben ugyanúgy élheti az életét a fehér ember is, mint bárhol (a fekete negyedekről ez már nem mindig mondható el). Viszont ha egy kassai átköltözik mondjuk a déli lakótelepről a Luník IX- re, azonnal észreveszi a különbséget. Az is könnyen megjósolható, mi történne bármelyik városrésszel, ha a Luník lakosságát oda áttelepítenék. Magyarországon a gyöngyöspatai események csak a jéghegy csúcsát jelentik, azzal a néhány újfasiszta vadállattal, akik nyilvánvalóan szórakozni mentek a faluba, gondolatban sokan egyetértenek. Nem azokról beszélek, akik akkor is zsidóznak meg niggereznek, ha éppen a vonat késik, hanem azokról, akik nap mint nap romák között, mellett élnek. Mindenkinekjoga van, hogy olyan legyen, amilyen Könnyű úgy romajogi harcosnak lenni, hogy hetente egyszer látunk cigányokat, mondjuk az utcán. Vannak, akik a megoldást a múltban keresik, mondván, a cigányok- mindig elkülönülve éltek a falvak, városok határain kívül. Napjainkban ez egy vállalhatatlan elképzelés. A romákat mint állampolgárokat ugyanúgy megilletik azok a jogok, amelyek a többséget. Akkor hogy lehetne a cigányságot olyan társadalmi helyzetbe hozni, hogy ne destruktív módon hasson környezetére, saját közösségére? Mivel a cigányság állandó problémája a munkanélküliség, és az ezt (részben) előidéző analfabetizmus és képzetlenség, az egyetlen út az lehet, ha a romák lehetőséget kapnak arra, hogy azzal teremtsék meg megélhetésüket, amihez értenek. Rengeteg jó roma szakember van egyes foglalkozásokban, ezek növelhetik a munka respektjét a cigányok között. Muszáj a mindenkori államnak előállnia valamivel, a romák maguktól ezt aligha tudják megtenni, ezt az is bizonyítja, hogy politikailag képtelenek magukat megszervezni, szavazataik általában a néhány jelentéktelen romapárthoz kerülnek, és a többihez. Tévednek azok is, akik szerint a romákat a szociális juttatások motiválják az utódnemzésben. A romák egyszerűen ilyenek, ennyi, nincs ebben semmi elítélendő, ez a valóság. Mivel a nacionalista pártok éppen ezeknek a témáknak köszönhetik népszerűségüket, az Európai Uniónak is lépéseket kell tennie. Az unió viszont nem arról híres, hogy ilyen érzékeny, emberjogi kérdésekben csak úgy lépéseket tesz, ahhoz nem eléggé központosított. Pedig neki kellene előállnia egy multikulti mentőtervvel, ha már felvállalta a kulturális sokszínűséget mint pozitív és hasznos eszmét. A nacionalista pártok megoldásjavaslataira felesleges vámunk, ezek általában egyszerű és durva elképzelések, amelyek megmutatják, hogy az efféle érzékeny témát csak a könnyű hatalomszerzés eszközének tekintik a buzgó hazafiak. Arról nem is beszélve, hogy általában nem válogatnak az eszközök között. Mivel nem kitalált, hanem valós problémáról van szó, a politikai spektrum mindkét térfelén mozgó mérsékeltebb pártoknak egy esélyük van: elorozni a cigány- és bevándorlótémát a szélsőségesektől. Ehhez viszont koncepciók kellenének, amelyek emberjogi szempontból is elfogadhatóak. Ilyeneket pedig nehéz kitalálni, ha volna ésszerű megoldás, valószínűleg a pártok már előjöttek volna valamivel, hisz ezzel rengeteg szavazatot lehet szerezni, vagyis a motiváció megvan. Multikulti - nem embernek való? A multikultit azért nem lehet megmenteni, mert az akadályokat nem a törvények jelentik, hanem az emberi természet. Mindenkiben benne van ugyanis egy egészséges (vagy éppen beteg) adag távolságtartás, ha ezt idegengyűlöletnek nem minden esetben nevezhetjük is. Az ember félti a sajátját, legyen szó vagyonról vagy bármi másról, és fél az ismeretlentől. Nem ártana készíteni egy nagy népszavazást az unió országaiban, hogy eloszoljanak az illúziók. Az emberek nagy része, ha nem korlátozná is a bevándorlók számát, biztosan nem szeretné, hogy a gyereke bevándorlóval házasodjon össze. Ez Franciaországban már évtizedek óta tapintható jelenség, egy betelepült, legyen akár afrikai vagy magyar, nagyon nehezen tud karrierben vagy emberi kapcsolatokban feljebb emelkedni egy bizonyos szintnél. A franciák tartják a távolságot. Kívülről nagyképűnek és nacionalistáknak mondjuk őket, pedig ha valakinek, akkor nekik vannak tapasztalataik a bevándorlókkal. Azt hihetnénk, Amerika más helyzet, mert lényegében bevándorlók leszármazottai alkotják az őslakosságot is (az indiánokról nem beszélve). Mivel ők, pontosabban elődeik is a jobb élet reményében érkeztek, biztosan toleránsak az idegenekkel. Ez nem így van. A nagyvárosokban persze mindenki azt csinál, amit akar, de vidéken a derék amerikaiak egyből rendőrt hívnak, ha gyanús és ismeretlen alakot látnak az utcán. Vagyis az idegenek ott is csak idegenek. Svédországban a 60-as, 70-es években kezdődött a nagy bevándorlóhullám, az idegeneket szimplán fekete- fejűeknek nevezték, mert hajszínük elütött az őslakosokétól. Megoldáslehetőség kettő van. Bízhatunk abban, hogy az idegengyűlölet az emberekben lassan toleranciává szelídül, a másik pedig, hogy szigorúan korlátozzák majd a betelepülők számát, az illegális bevándorlókat pedig kitoloncolják. Közben lehet, hogy akik ezeket a döntéseket meghozzák, imádják a kínai éttermeket, meg a fekete vagy a roma zenét. Ä multikulturális társadalmak problémái majdnem azonosak a demokrácia régi problémáival, tehát még azt sem mondhatjuk, hogy az utóbbi évtizedek termelik a gondokat. Ha mindenkinek joga van ahhoz, hogy olyan legyen, amilyen, akkor az valakit biztosan zavarni fog egy idő után. Ilyen az emberi természet. A multikultival túl magasra tettükalécet, ennyi.
