Új Szó, 2011. május (64. évfolyam, 100-125. szám)
2011-05-07 / 105. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011. MÁJUS 7. Vélemény És háttér 7 Ha a Forlife a „Nemocnica" mellé nem teszi ki, hogy „Kórház", akkor törvényt sért Ne árts! Adott egy város: Komárom. Adott egy intézmény: a Forlife egészségügyi szolgáltató nonprofit szervezet. És adott egy táblafelirat, amiről beszélnek. Sokan beszélnek. LANCZ ATTILA Azért beszélnek és írnak róla, mert ennek a táblának a felirata beteg. Segítségre szorul. A kór a Forlife meggondolatlanságával alakult ki. Olyan meggondolatlansággal, amilyennel télvíz idején az esti zuhany után az ember áthevülve kifut az erkélyre. Telefonálni, a térerő miatt, csak „egy pillanatra”. Nem gondolja át. Aztán kisvártatva megjelennek a betegség tünetei. Ezek kü- lön-külön is kellemetlenek, együttvéve viszont kész a tüdő- gyuszi (tüdőgyulladásnak is hívják). A beteg felirat alaptü- nete, hogy míg az eredeti kétnyelvű volt, a mostani valamiért csak egynyelvű. Államnyelvű. Ettől kellemetlenebb tünet, hogy a szervezet nem is olyan rég magyarországi pályázati pénzt nyert a kétnyelvű- sítésre. Az ügyben a magas láz tünetének ekvivalenseként szerepel a tény, mely szerint a kórház számára az ügyfélkör nagyobbik, magyarul beszélő része - minden jel szerint - nem igazán tényező. Mármint a bennük rejlő anyagi lehetőségeken túl. Mint személyiségek, bizonyos sajátosságokkal bíró emberi lények, szó szerint „szóra sem érdemesek”. És ha mindez nem lenne elég, akkor a vérköpés tünete gyanánt megjelenik a törvénysértés! Ez az a pont, ahol komolyra fordulnak a dolgok és illik intenzíven aggódni. Mert a betegség súlyossá vált. A kisebbségi nyelvhasználati törvény 4 §, (2) bekezdése értelmében Komáromban (is) a nyilvánosság számára hozzáférhető helyeken a fontos információkat, különösen az egészségügyi jellegűeket (!), magyarul is fel kell tünteni. Ez mindenkire vonatkozik: állami szervre, ön- kormányzati szervre, magánorvosra, nonprofit szervezetre egyaránt. Mindenkire, aki ilyen jellegű feliratot ilyen helyeken elhelyez. Ebben az esetben a „Nemocnica” nem a nonprofit szervezet „cégneve” (amit nyilvánvalóan nem kell kétnyel- vűsíteni), hanem „egészség- ügyi jellegű információ”. Ha a Forlife a „Nemocnica” mellé nem teszi ki, hogy „Kórház”, akkor törvényt sért! Márpedig, ha az a felirat ennyire komolyan beteg, akkor a baj tagadása kontraproduktiv tud lenni, súlyosbítja a helyzetet. Legyen bármi is az oka a Forlife védhetetlen tagadásának, hogy a magyar nyelvű felirat ez esetben csak lehetőség, nem törvényi kötelezettség. Ezzel egyébként inkább önmaguknak ártanak. Ha valakik, akár törvénysértés árán is figyelmen kívül hagyják a helyiek nyelvét, az a helyiekben vajon joggal alakítja-e ld a véleményt, hogy: „ezek” ugyan szeretik a pénzünket, de „a fajtánkat” nem? Ésszerű indok híján lehet- e másra gondolni, mint arra, hogy ez egy alig kódolt, merészen csúf üzenet a helyieknek? Esetleg személyesen az igazgatótól? Vagy netán a menedzsment, az Ágéi SK-tól? Szóval, ezzel maguknak ártanak. De bizonyos mértékig nekünk is. Nil nocere! Magyarul: ne árts! Sem másnak, sem magadnak. Ez a hippokratészi eskü központi gondolata, az orvostudomány vezérlő elve. Még mindig jó lenne hinni, hogy igazából csak nem gondolták át teljesen ezt a dolgot és szerencsétlen félreértés az egész. Segíteni szeretnénk. Mert az a felirat nyilvánvalóan beteg. Az emberi tapintat, az ésszerűség és a törvény szempontjából is. Szlovákiai Magyarok Kerékasztala - Jogsegélyszolgálat- Szerencse, hogy a katonaságon a páncélosoknál szolgáltam, a kátyúk nem zavarnak (Peter Gossányi rajza) JEGYZET Humor a köbön JUHÁSZ KATALIN Szegény Iveta Radičová! Amúgy is olyannyira körbe van véve Csaját pártján belül is) jellemes férfiakkal, hogy nem győz csodálkozni, most még az államfő is lökött rajta egyet. Méghozzá könyökkel, és nem átvitt értelemben, hanem ugyancsak konkrétan. Gašparovič elvtárs nyilván nagyobb örömmel készült az orosz-szlovák hokimeccsre, mint múlt héten a Vatikánba, II. János Pál boldoggá avatására. Aztán tudjuk, mi történt: a szlovák válogatott kikapott. A szurkolók lógó orral vagy dühösen hagyták el a helyszínt. Államfőnk is minél gyorsabban ki szeretett volna jutni a csarnokból, kíséretével közeledett az egyik lifthez, ahol a miniszterelnök asszony is álldogált. És úgy esett, hogy Radičová épp útban volt az elnöknek. Akijárt már Poháron, ahol Gašparovič nevelkedett, nem feltételezheti, hogy Ivanko kamaszként tánc- és illemtanárhoz járt. Egyszerű szülei pedig nyilván arra tanították, hogy könyököld ki, fiam, ami jár neked, ne hagyd magad, különben téged taposnak el. Nyilván ezért reagált elnökünk úgy, ahogy ösztönei diktálták. „Ne álljon az utamba!” - mordult Radičovára, és mondandójának nyomatékot adva könyökével egy jókorát taszaj- tott is rajta. A lifthez vezető út immár szabad volt, Gašparovič fürgén be is szállt volna, ha a kormányfő nem kéri ki magának a dolgot. Mire az elnök közölte, hogy mérges, mert vesztett a szlovák válogatott. Ezután sem kért bocsánatot, hanem a hokistadiont kezdte dicsérni, azaz másra terelte a szót. A kínos esetről Radičová egyik munkatársa számolt be a sajtónak. Az elnök szóvivője sietett is a válasszal: Gašparovič csak viccelt, nem gondolta komolyan sem a félrelökést, sem a bunkó megjegyzést. Ennél szerencsétlenebb magyarázatot nem is adhatott volna, mert hiszen maga az elnök mondta ki ott és akkor, hogy mérges. És mérges ember nem szokott viccelődni. Volt pár óvodás pajtásom, akik úgy „viccelődtek” velünk, lányokkal, hogy lelöktek minket a hintáról. És már az oviban sem értette félre senki ezeket a helyzeteket: a fiúk, akik erősebbek, hintázni akarnak, ezért eltávolítják az útból az akadályt - a lányokat. Ica néni igyekezett igazságot tenni üyenkor, de akit ballagásig nem sikerült átnevelnie, az úgy maradt, és most nyilván veri a feleségét... Nos, eddig is tudtuk, hogy a mi államfőnk a világ szégyene, többször is tanújelét adta ennek. Tudjuk, hogy trágár kifejezéseket használ, hogy nem beszél nyelveket, hogy fogalma sincs, mi az a Google és hogy egy időben hetente ellátta a lapokat „aranyköpésekkel”, amíg szóvivője át nem vettetőle a szót. Ekkora bunkóságot azonban egyetlen nővel szemben sem engedhet meg magának az elnök, de még a gondnok sem. Én Radičová helyében viccből jól pofon töröltem volna... KOMMENTÁR Kínzó bizonytalanság SERES LÁSZLÓ A terroristavezér szűkebb rajongótáborán kívül talán nem is volt ember, aki ne örült volna az amerikai tengerész-kommandósok negyvenperces pakisztáni akciójának. Oszama bin Laden sikeres kilövésével a nemzetközi iszlamista terrorizmust szimbolikus - és talán operatív - kár is érte, amelynek számos áldását - és nyilván: hátulütőjét - a következő években tapasztalhatjuk. Az akció azonban számos elvi és gyakorlati kérdést is felvet, amelyek megválaszolása nélkül a szabad világ nemigen halad előre a terror elleni harcban. Itt van rögtön a Pakisztán-kérdés. Megbízható szövetségesünk-e az az állam, amelyet szeptember 11-e után úgy kellett kvázi erővel rábeszélni a tálibok elleni hadviselésre, és amelynek hírhedt titkosszolgálata, az ISI egyes hírek szerint most falazott ugyan al Navy SEAL-nek az akció során, de amely valójában, köztudomásúan, nem más, mint egy nettó al-Kaida lerakat? Hogyan lehetséges az, hogy a terroristavezér hat éve háborítatlan nyugalomban élhetett e nyugdíjas katonatisztek által lakott napsütötte város elfalazott villájában, de úgy, hogy még a sarki fűszeres sem kérdezett soha semmit? Hát úgy lehetséges, hogy Pakisztán elkötelezettségéről semmit nem tudnk, úgyhogy ideje volna újra választás elé állítani, döntsön, ki mellett áll. Különben dühbe jövünk. Van azonban egy ennél is nyugtalanítóbb, leginkább elvi kérdés, amely mellett lehetetlen elmenni, ha komolyan gondoljuk, hogy még hosszú évekig be kell rendezkednünk az iszlamista terror elleni küzdelemre. Történt ugyanis, hogy a Bush-adminisztrációhoz korábban szervezetileg vagy gondolatilag kötődő szakemberek (Donald Rumsfeld exminiszter vagy az ex-CIA-s Jose Rodriguez) úgy nyilatkoztak: a bin Ladenhez vezető információk lényegét „megerősített kihallgatási technikával” (EIT) szerezték meg, ami az anti-Bush tábor szerint egyértelműen kínzást jelent. Nem is annyira a sokak által emlegetett Khálid Sejk Mohammed, szeptember 11-e „értelmi szerzője” tört meg eszerint Guantanamón vagy valamelyik (kelet-európai?) titkos CIA-börtönben, hanem a kevésbé ismert Abu Faradzs al-Libbi, aki a kemény kihallgatási módszerek következtében nyögte ki végül a főterroristához vezető kuvaiti futár nevét, éspedig még tavaly augusztusban. Még így is nyolchavi kemény felderítési munka kellett a hétfői negyvenperces akció sikeréhez. Barack Obamának, aki eddig igencsak sikertelenül vette a külpolitikai élet buktatóit (az arab forradalmak pl. kifejezetten meglepték, Líbia ügyében máig hezitál átvenni az akció vezetését), egy évvel a választás előtt nyilván jól jön a megérdemelt siker, ez azonban azt is jelzi, hogy részben rátért az előtte folyamatosan szapult Bush-i útra. Vagy legalábbis simán learatja a babérjait. Az egyik ilyen szapult téma a guantanamói bázis volt, ahol szerinte (és a fél világ szerint) törvénytelenül tartották fogva a foglyokat, ráadásul kínzással húztak ki információkat belőlük. Most azonban - bár a The New York Times szerkesztőségi cikkben utasította ezt vissza - kiderült: egyáltalán nem kizárt, hogy amit Bush-ék EIT-nek, mindenki más csak kínzásnak hív, annak meglehetett a maga értelme. Bármilyen szörnyű is ezt elismerni egy liberális demokráciában. Az Amnesty International nemrég azt követelte, állítsák bíróság elé George W. Bush-t, amiért nemrég megjelent könyvében nyíltan elismerte: ő maga engedélyezte Khálid Sejk Mohammed vízbefojtásos (waterboarding) kihallgatását. Bush azonban állítja - én meg a könyv olvasójaként tanúsíthatom: jó érveket sorakoztat fel mellette hogy döntése életeket mentett, és igenis kulcsfontosságú információkat sikerült ily módon kicsikarni a foglyokból. Demokráciában a foglyokat természetesen nem kínozzuk - fontos, helyes alapvetése, minket minden más politikai berendezkedéstől megkülönböztető jellemzője ez a szabad világnak. De mi van akkor, ha semmilyen más eszköz nem vezet célhoz, tömeges merényletek megakadályozásához, szimbolikus vagy operatív szempontból is fontos figurák elfogásához? A nyugtalanító kérdés tehát nem is annyira az, kínzás-e vagy csak a kínzás határát súrolja-e a waterboarding, hanem az, hogy ha elvetjük is ezt a konkrét módszert, készek vagyunk-e más esetben elmenni a határig? És hol van ez a határ? Mikortól nem válunk mi is olyanná, mint akit „keményen kihallgatunk”? És mi van akkor, ha a válasz alapvetően fordítja fel azt a kényelmes világunkat, amelyben eddig éltünk? A szerző a Hírszerző főmunkatársa
