Új Szó, 2011. április (64. évfolyam, 76-99. szám)
2011-04-02 / 77. szám, szombat
24 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2011. ÁPRILIS 2. www.ujszo.com A Szarka fivérek voltak a legfiatalabbak az idei díjátadó ünnepségen. Szerintük egy ilyen díj inspiráló tud lenni a jövőre nézve. „Újat akarnak hallani, meg akarnak lepődni” Szarka Tamás és Szarka Gyula a legnagyobb állami kitüntést, a Kos- suth-díjat kapták meg idén Magyarországon, ahol évek óta töretlenül ível felfelé pályafutásuk. JUHÁSZ KATALIN Szlovák rajongótáboruk is népes, egy városi legenda szerint páran azért iratkoztak be magyar nyelvtanfolyamra, -'mert kíváncsiak voltak, miről énekelnek akkora átéléssel. Én pedig talán 1995 nyarán voltam a legbüszkébb hazafi, amikor egy párizsi lemezáruház világzenerészlegén felfedeztem a CD-jüket. Egyedül képviselték Szlovákiát. A zenész testvérpár, a Ghy- mes együttes alapítói a hivatalos indokás szerint a magyar és közép-kelet-európai népzenei alapokon nyugvó hagyomány- ápoló, értékmegőrző, azt a legszélesebb környezetben megismertető és elfogadtató, népdalkincsünket megőrző és továbbadó, humanista szellemiségű, a magyar nyelvet virtuóz módon használó zeneszerzői, előadóművészi, költői, dalszö- végírói munkásságukért részesültek megosztott Kossuth-díj- ban március 15-én. Mit éreztetek, amikor megtudtátok a hírt? Szarka Tamás: Én az örömön és a meglepetésen túl nagy megkönnyebbülést is éreztem, mert ez a díj visszaigazolása annak a munkának, amely mögöttem van. A Kos- suth-díj egyébként Közép-Eu- rópában magyar specifikumnak számít, sem nálunk, sem Csehországban nincs olyan állami elismerés, amelyet a kul- túra képviselőinek ítélnek oda, és amelynek üyen ereje lenne. Ez a díj sok korszakot átélt, mégis tekintélyes maradt, ami külön pozitívum. Tisztelem a bátorságát azoknak, akik minket tartottak érdemesnek rá, mert kevés ötven év alatti művésznek adták oda eddig, nehogy valakinek esetleg fejébe szálljon a dicsőség. Úgy látszik, rólunk ezt nem feltételezik, és ez jól esik. Szarka Gyula: Tényleg örömmel láttuk, hogy mi vagyunk a legfiatalabbak a díjátadó ünnepségen. Egy ilyen díj inspiráló tud lenni a jövőre nézve, és ebből a szempontból jó, hogy nem hetvenévesen kaptuk meg. Persze abban a korban is nagy elismerés, de - már inkább egy hosszú életpályajutalmazása. A ti esetetekben is elég hosszú életpálya jutalmazásáról beszélhetünk, hiszen a Ghymes csaknem harminc évvel ezelőtt alakult, és azóta szünet nélkül dolgoztok, sőt karrieretek folyamatosan felfelé ível. Viszont nagyon alulról indultatok, és lassan ara- szoltatokelőre... Szarka Gyula: A kilencvenes évek végéig nem játszottunk rendszeresen Magyarországon. Szarka Tamás és Szarka Gyula Persze próbálkoztunk, lépcsőztünk és kopogtattunk különböző kiadóknál, mutogattuk a demó- felvételeket, de senki sem mert pénzt fektetni ennyire szokatlan hangzású zenébe. 1998-ban jelent meg a Rege című lemezünk, ez volt az első, amelyik berobbant a köztudatba. Innentől hívtak minket rendszeresebben Magyarországra, sőt inkább csak 2000-től. Ráadásul a magyar zeneipar eléggé zárt, nehezen fogadja be a kívülről jövő próbálkozásokat. Szarka Tamás: 2000-ben a Smaragdvárossal mentünk át egy nagy kiadóhoz, akik azt mondták, érdekes a zenénk, de nagyobb sikere lesz külföldön, mint belföldön. Nem is elsősorban a magyarországi piacra szánták, de azért csináltak neki reklámot. És nem lett igazuk. A magyar közönség is elfogadott, megszeretett minket. Sőt legtöbben csak ekkor, utólag fedezték fel a Regét, amelyet annak idején nem tudtunk megfelelően promotálni Magyarországon. Szarka Gyula: A Smaragdváros egyébként külföldön is szép sikert aratott, azon a nyáron az európai világzenei slágerlista 10. helyére kúszott fel. Mennyire szólt bele a kiadó a zenétekbe? Sokan azért nem mennek nagy kiadókhoz, mert attól félnek, rájuk erőltetik a saját ízlésüket... Szarka Tamás: Hallottunk ilyen történeteket, tudjuk, hogy ez egy létező probléma, de szerencsére mi sosem tapasztaltunk ilyesmit. Talán pont azért hagytak minket azt csinálni, amit akartunk, mert annyira szokatlan zenét hoztunk a palettára, hogy egyszerűen nem találtak fogást rajtunk, sehová sem tudtak minket besorolni. Illetve az úgynevezett világzenét, ahová végül besoroltak, olyannyira a periférián kezelték, hogy csak a végső változatot hallgatták meg, sőt előfordult, hogy meg sem hallgatták a lemezt, mielőtt kiadták. Elérkeztünk a műfaji meghatározáshoz. Az interjúkban mindig azzal veritek vissza a világzene meghatározást, hogy ti ’Ghymes-ze- néť csináltok. Itt általában véget is ér a gondolatmenet. Mégis, hogyan magyaráznátok el valakinek, aki még sosem hallott titeket, mi is az a Ghymes-zene? Szarka Gyula: Már a legelső, 1987-es lemezünkre is írtunk olyan számokat, amelyeket nem lehet tisztán népzenének nevezni. Aztán ez a vonal fokozatosan egyre erősebb lett, annak ellenére, hogy sokan mondták nekünk: ezt nem lehet így játszani, mert ez nem autentikus népzene. Francia- országban viszont már a kilencvenes években sem volt ilyen problémánk, a hallgatóság érdeklődve és nyitottan állt hozzá a dologhoz. Ott hallottuk először a világzene kifejezést. Kiderült, hogy van egy üyen műfaj, amelyet anélkül műveltünk, hogy tudtunk volna a létezéséről. Szarka Tamás: A legtöbb, amit egy zenész elérhet az, ha van saját stílusa. Ha azonnal felismerik a rádióban. A karakteresjegyek között említhetném a hangszerelést, a tempókat, vagy a különböző stílusokat, amelyeket a zenekar befogadott. De ez mind nem igaz. Minden azon az emberen múlik, aki a dalt írja. Saját személyiségünket kell tudni megjeleníteni, mindent, ami emberileg és zeneileg valaha hatással volt ránk. Aki felismer egy Ghymes-számot a rádióban, engem ismer fel. És ma már talán akkor is felismerne, ha például cseh rezesbandának írnék számokat. Soha nem a majdani hallgató tetszését akarjuk elnyerni, ha zenét szerzünk, csak az a fontos, hogy mi elége-. dettek legyünk vele. Nem igaz az a fáma, mely szerint a közönség azt akarja hallani, amit már ismer. Épp ellenkezőleg: újat akarnak hallani, meg akarnak lepődni. Mihelyt a közönség kezd diktálni, az már kommersz szórakoztató zene, a zenész pedig kénytelen feladni saját magát, azaz nem utat tör, hanem kitaposott ösvényen halad. Sokak szerint épp a kereskedelmi rádiók diktálják a divatot, irányítják a trendeket azzal, hogy nem játszanak bizonyos zenéket, másokat pedig igen. Ebben a műanyag popzenével teli világban szinte érthetetlen, hogyan tud a Ghymes stadionokat megtölteni... Szarka Gyula: Az igényesebb közönség annak ellenére megtalálja a számára érdekes zenét, hogy a rádiókban nem hallható. Szerencsére tömegével vannak még gondolkodó emberek, nem lehet mindenkivel megetetni a gagyit. Ezért nem értem például azokat a fesztiválszervezőket, akik csak rádiókból ismert zenekarokat léptetnek fel, mondván, hogy erre jön be a közönség. Ez nincs így. Sőt ezzel tulajdonképpen hülyének nézik a közönséget, és vezetik az orránál fogva. (Somogyi Tibor felvétele) Már, akit lehet. Szerintem a legtöbben ugyanúgy vevők lennének a jó zenékre, mint a gagyira, ha megismerhetnék. Szarka Tamás: Elmondok egy tanulságos történetet, amelyet az egyik kiadó vezetője mesélt el halkan nekünk 6-8 évvel ezelőtt. Adták ki sorra a magyar lemezeket, a kereskedelmi rádiók viszont nem játszották őket. Erre az ülető felkereste az egyik rádió igazgatóját, és megkérdezte, miért van az, hogy a náluk hallható számok kétharmada angol nyelvű, és csak egyharmada magyar, a lemezboltokban viszont pont fordítva, az eladott lemezek kétharmada magyar. Ez minden üzleti logikának ellentmond, hiszen egyszerűen a magyar zenét inkább igénylik a hallgatók. Akkor miért nem ját- sza ezt a rádió? A válasz a következő volt: csak. Aztán a rádiós hozzátette, hogy szeretné ezt az arányt megfordítani. Azaz nem a kereskedelem irányítja a közízlést, hanem néhány ember, akik hatalmi pozícióba kerültek, és meg akarják mondani, mit hallgasson az ember. Az emberek egy része pedig hallgatja is, mert azt hiszik, az a legjobb, ami a rádiókban legtöbbet hallható. Szarka Gyula: Ezért nagy a felelősségük a rendezvény- szervezőknek. Fontos, hogy fesztiválokra, de akár falunapokra is merjenek hívni igényes zenekarokat és előadókat, ne csak haknisztárokat és háromnapos celebeket, akik épp kikoptak a kereskedelmi televzi- ókból. Lehet, hogy az a népzenei alap, amelyet csak eszközként, ugródeszkaként használtok, ugyanúgy él a magyar közönség tudatalattijában, mint a ti saját dallamaitok alatt? Talán ezért tudtok széles rétegeket megszólítani... Szarka Tamás: Ha bemennél éjfél után egy diszkóba és meghallgatnád, mire tombolnak a tizenöt évesek, aztán ugyanolyan hangerővel betennél nekik, mondjuk, gyimesi ütőgordonos muzsikát, bizony megdöbbennél. Mert a kettő majdnem ugyanaz! Régen is a monotonitás kellett a tánc alá, ami révületbe szédít, főleg némi alkohollal kombinálva, ami helyett most már állítólag mást használnak a fiatalok. Szóval a tudatalattiban sok minden megfér egymás mellett, olyanok is szerethetik a népzenét, akik ezt nem is tudják magukról, csak egyszerűen a vérükben van, és ha meghallják, azonnal ismerős lesz. A népzene a legmodernebb, legelszáll- tabb kortárs zeneszerző vérében is ott van. Leonard Bernstein egyik utolsó könyvében, A megválaszolatlan kérdésben azt kutatta, hová tart a zene, merre fejlődhet még. Ő arra a következtetésre jutott a hetvenes években, hogy már nincs hová, már mindent kitaláltak, minden utat végigjártak. Akkor úgy tűnt, igaza is van, de volt még egy lépés, amire nem számított: a népzene. Azaz vissza a gyökerekhez, kezdjünk mindent elölről! És ma már tényleg szinte mindenki visszanyúl a népzenéhez. Legújabb dalotok, a Babám szokatlanul közéletire sikerült, úgy is mondhatnám, nyíltan állást foglaltok benne az úgynevezett visszahonosí- tás ügye mellett. Ezt azért tartom fontos kérdésnek, mert eddig általában tartózkodtatok a közéleti témáktól a dalszövegekben. Ez egy új csapásirány nálatok most, hogy a Kossuth-díj kapcsán még többen figyelnek a szavatokra? Szarka Tamás: Nem, szó sincs ilyesmiről. Én akkor reagálok valamire, amikor úgy vélem, muszáj, mert valami felháborít, felizgat, vagy valaminek megörülök, szóval erős érzéseket vált ki belőlem. Ezekből hangulatok lesznek, a hangulatokból pedig dalszövegek születnek. Szövegíróként, esetleg költőként nem tartom jónak, hogy várjunk tíz évig, addig titkosítsuk a problémát, és majd később foglalkozzunk vele. Most kell reagálni arra, ami körülöttünk történik. Egyébként az azonnaliság nehéz feladat, de az ember legalább szóban legyen bátor. József At- tüa vagy Ady Endre napi szinten reagáltak a világ dolgaira, szinte krónikásokként jegyezték, ami történt körülöttük. Szarka Gyula: Az az általános vélemény rólunk Magyar- országon, hogy nem köteleztük el magunkat egyik oldal felé sem. A felvidéki gyökereinket és a magyarságunkat pedig igyekszünk úgy megfogalmazni, hogy ne sértsünk vele másokat.
