Új Szó, 2011. április (64. évfolyam, 76-99. szám)

2011-04-16 / 89. szám, szombat

Sipos József: „Vannak mondatok a filmben, amelyek a történet szempontjából ugyan nem lényegesek, az én olvasatomban mégis nagyon fontosak..."

24 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2011. ÁPRILIS 16. www.ujszo.com

Harmadik nagy kalandja Márai Sándorral

Harmadszor nyúlt Márai- műhöz Sípos József filmrendező. Először A gyertyák csonkig égnek című regényét vitte képernyőre Agárdi Gábor és Avar István főszereplésével, ezt követte az Eszter hagyatéka, amelyből játékfilm lett, most pedig a Kaland című színművét vitte mozivászonra.

SZABÓ G. LÁSZLÓ

Túlzás lenne azonban kijelenteni, hogy Sipos Józsefnek kizárólagos szívügye lett Márai. Ahogy ő fogalmaz: nem gondolja, hogy ez lenne élete egyeden feladata, az író műveinek filmre vitele. Az viszont kétségtelen, furcsa kapcsolatba került Márai Sándorral. Úgy érzi, a mennyországból figyeli a munkáját, s mindig kap tőle valami kis segítséget, amivel átsegíti őt a problémákon.

Ez sem volt a szíve vágya soha? Filmtrilógiát alkotni Márai műveiből?

De igen, volt egy ilyen elképzelésem. Szóban meg sem fogalmaztam, csak valahogy elköteleződtem Márai mellett. Nem is rendezői és nem is olvasói szemmel, hanem inkább a földönjáró ember szemével, aki sok mindent megél, és sok mindennel találkozik az életben. Amikor olvasod egy ember írását, amelyek nagyon hasonló gondolatokból állnak, mint amilyenek benned születnek a világról, akkor azon töprengsz, hogyan lehetne mindezt eljuttatni az emberekhez. A filmnek, főleg egy televíziós alkotásnak megvan az a lehetősége, hogy sok emberhez utat talál. Nekem pedig valahogy a feladatommá vált, hogy ezt megcsináljam, senki nem kérte tőlem, nem is kényszerítettek erre, egyszerűen végeztem a dolgomat. Hozzáteszem: az első és a második film befejezése után is fogadalmat tettem, hogy nem lesz következő. Aztán eltelt egy kis idő, elfelejtettem a sok kínt, amely nélkül nem megy a munka, jöttek új inspirációk, történt velem sok minden, s amikor az embernek mondanivalója van, valahogy mindig úgy érzi, most érdemes belevágni.

És akkor emeli le a polcáról Márai Sándor kötetét.

Vannak filmrendezők, akik maguk írják a forgatókönyveket, de a magyar irodalomnak olyan tárháza van, olyan fantasztikus 01 alkotások ezek, amelyekből érdemes filmet készíteni. Az én gondolkodásomhoz Márai életműve áll a legközelebb. Évekbe telt, míg ilyen közel kerültem hozzá, és most már elmondhatom azt is: az ő szemével látom a világot.

A gyertyák csonkig égnek - televíziós film lévén - nem futhatott akkora köröket a világban, mint az Eszter hagyatéka. Ez utóbbi a világ több rangos fesztiváljára eljutott.

Valóban csodálatos utat járt be az Eszter hagyatéka. Őszintén mondom, nem hittem benne, hogy ez átlépheti az országhatárt. A magyar film és a magyar színészet sajnos nem olyan kelendő külföldön, mint amilyennek látni szeretnénk, bár lehet, hogy megvan rá a lehetősége. Kis ország, kis nyelvterület. Nehéz így megszólítani a világot. De valami csoda történt, ami kinyitott előttünk jó néhány kaput.

Két A kategóriás fesztivál hívta meg versenyére a filmet. Montreal és Sanghaj.

Elsőként Sanghaj jelezte, hogy számol velünk. Mi azonban Velencére vártunk, oda szerettünk volna eljutni, az ottani mustrára, hiszen az olaszok nagyon szeretik Márait, és a film mediterrán hangulata is inkább olasz területre passzol. Valami azt súgta, ez ott működni fog. Aztán az a bizonyos véletlen elfújta ezt a lehetőséget, pedig ezért mondtuk le Sanghajt, ahol közben megsértődtek emiatt.

Leveleket küldtek a Magyar Kulturális Minisztériumnak, mert azt hitték, az állam támogatta a filmet. De mert a minisztérium egyetlen forinttal sem állt mellettünk, az akkori miniszter úr levele nem különösebben mozgatott meg. Válaszoltam is neki, hogy az rendeljen, aki fizetett, elvégre többszöri kérésünkre sem szálltak be a filmbe semmivel. Holott a magyar táj, Badacsony gyönyörű környékének bemutatása pluszköltséget jelentett számunkra, hiszen egy hónapig ott forgattunk, s a minisztérium még szállást sem biztosított. Ha tehát segítséget nem kaptunk, akkor ne presszionáljanak bennünket Sanghaj irányába, írtam a levélben. S amikor kiderült, hogy Velencéről lecsúsztunk, ott állt a küszöbön Montreal.

Ahol nagyon szerették a filmet.

Montreal mind a mai napig hatalmas öröm. Elmentünk a fesztiválra, ahol rengeteg filmet mutatnak be, az nagyon nagy seregszemle. Meg is ijedtünk

egy kicsit az első napon, mert láttuk, hogy a sok moziterem nincs tele. Ázon gondolkoztam, hogy ha a kanadai filmeket fél ház előtt vetítik, akkor ugyan ki fog eljönni egy ilyen messziről érkezett filmre? Annál nagyobb volt aztán a meglepetésünk, amikor az első vetítésre mentünk. Sokan álltak a mozi előtt. Nagy mozi volt, gondoltam, el fog oszlani a tömeg, de csak maradnak a mi filmünkre is! Felmentünk a tetembe, és nagy megdöbbenésünkre mindenki az Észter hagyatékára jött. Rögtön az elején megtapsoltak bennünket, és láttam az arcokon, hogy nagy kíváncsian váiják a filmet.

Ne felejtsük el: Kanadában ismerik Márait.

És rengeteg magyar él ott. A vetítés után jött a csoda. A nézők nem akartak elmenni. Sírva öleltek át, hogy visszahoztunk nekik egy élményt a hazájukról. Ez ott akkor enyhített is egy kicsit azon a bánatomon, hogy a magyar szakma ezt a filmet sehogy sem fogadta. A Magyar Filmszemlére be sem válogatták. Erről eddig nem is beszéltem, és most is csak azért hoztam elő, mert leforgattuk a Kalandot.

Maradjunk még az Eszter hagyatékánál. Montreal után mi következett?

Eljutottunk Indiába, Los Angelesben díjat nyertünk, méghozzá közönségdíjat, Európában pedig tizenhét fesztiválra hívták meg a filmet.

Ebből a tizenhétből melyik marad a legemlékezetesebb?

Az olaszországi Salemo.

Márai Sándor ott is élt, méghozzá 1967 és 1979 között. A via Trento 46-os számú ház falán kétnyelvű márványtábla őrzi emlékét.

Salemóban a város nagydíját nyertük. Ehhez természetesen az is hozzájárult, hogy kötődött a helyhez. Volt egy szobra is a városban, de már ellopták. A filmszemle szervezőinek szerintem fogalmuk sem volt róla,

hogy Márai mennyire szerette a várost. Egyébként a mi filmünk volt az utolsó a fesztiválon. Az Operaházban vetítették, amely esküszöm, még a budapestinél is szebb. A gálát élőben közvetítette az olasz televízió, és nemcsak azért, mert Sophia Loren is díszvendég volt. Salerno fesztiválja jeles kulturális esemény az ország életében. Mi a gálára nem is szándékoztunk elmenni. Amikor megtudtam, hogy hol vetítik a filmet, zavarba is jöttem, az első gondolatom az volt, hogy én nem úgy vagyok öltözve. Senki nem szólt előre, hogy az Operaházban lesz a vetítés. Négy gyerekünk közül a két kisebbik fiunk volt velünk, és a vetítés után már épp el akartunk köszönni, amikor jött valaki a stábból, hogy: „Ne menjenek sehova, itt a négy jegy a gálára, este kilenckor kezdődik.” Na, akkor mentem el zakót venni, de nem öltönyt, mert arra megint csak nem gondoltam, hogy én majd előkerülök. A feleségem csinos volt és elegáns, előre ültettek bennünket, és mondták,

hogy díjat nyert a film. Élő adás, gyönyörű színpad, egyszer csak hallom, hogy az Eszter hagyatéka kapta a város nagydíját. Virág, szobor, emlékplakett, nagy fogadás. Mindenki velem akart beszélni, a gyerekek meg húz- tak-cibáltak, hogy menjünk már pizzázni szemben az Operával. Ők voltak az erősebbek. A hónom alá vettem a díjat, és beültünk a pizzériába. S mivel a gálát közvetítette a televízió, a felszolgálók pedig nézték a műsort, azonnal felismertek bennünket, hozták a sok pizzát, és nem engedték, hogy fizessünk. Ez megint elgondolkoztatott. Salernóban ilyen fogadtatás, Magyarországon semmilyen. Ezek mind olyan apró kockák voltak, amelyekből felépült bennem, hogy talán mégis érdemes készíteni egy harmadik filmet, s azzal talán eljutunk Velencébe. Június közepén kell elküldeni a filmet a válogatóbizottságnak. Addigra készen is leszünk vele.

Márai előbb egy tizenvala- hány oldalas írásban mesélte el a Kalandot, aztán színmű

lett belőle, amelyet Európa több színházában bemutattak.

Mi az eredeti anyagot nagyon átdolgoztuk. Azért nyúltunk hozzá, mert ennek a történetnek a mai ember számára nagyon erős üzenete van. Arról szól ugyanis, hogy miképpen éljük az életünket, vagy mi a fontosabb számunkra. Az eredeti műben két óra leforgása alatt omlik össze a főszereplő, Kádár professzor élete, nálunk, a filmben, tíz-tizenkét órát ölel fel a történet. Idős férj, fiatal feleség, plusz a szakmai gondok. Tehát egy nap alatt zuhan rá minden a főhősre, de a végén aztán valahogy minden újraépül.

Egy házasság kudarca és egy új szerelem?

Még azt sem mondanám. Nem is a házasság kudarcáról van itt elsősorban szó, hanem inkább az ember útjának az irányáról. Hogy milyen irányba érdemes egy életet elindítani, és hogy mi fontosabb egy embernek: a személyes örömei, élvezetei és a gazdagság elérése,

vagy az, hogy olyan munkája van, ami élethivatásaként kitölti a mindennapjait. S hogy melyiket választja, mert a kettő együtt soha nem megy. Valamit mindig fel kell adni a másik miatt. Erről szól ez a történet. S aztán megjelenik a professzor életében egy másik ember. A régi barát. Nagyon furcsa kapcsolat van a két férfi között. Márai arra is rámutat: mennyivel magasabb szintű két férfi barátsága, mint férfi és nő kapcsolata.

Az alaptörténetben azonban ott a fiatal orvos is, Zoltán, akit a professzor fogadott fiának is nevezhetünk, s akiben az utódját látja.

És ebbe a történetbe szól bele a szerelem. Anna, a professzor fiatal felesége ugyanis szemet vet a közelükben élő fiatal orvosra, aki egy kicsit gyengébb jellem, ezért elcsábul. Új, közös életet terveznek, amelyből mindketten ki akaiják hagyni a professzort. El is hangzik egy olyan mondat, hogy: „Az ön felesége az én menyasszonyom.” Aztán egy nagyon súlyos alku

következik a nő miatt. Csavartunk egy kicsit a történeten, krimiszálat is vittünk bele. Az eredeti cselekményt megőriztük, csak másképpen építettük fel. Megjelenik a régi barát, ő lesz a segítő a történetben, aki a professzor oldalán áll. A fiaim azt mondták, hogy ő Alfred. A Batmanben is van egy ilyen figura, aki mindig ott áll a főhős mellett. Márainál Nono és Nunu is ilyen. De van Nini is, ő mindig ilyen szóvariánsokat hoz össze.

Az Eszter hagyatékában Tö- rőcsik Mari volt Nunu, itt ő lett Nono.

Ami jellemző a karakterre: mindig önzetlenül segít. Ez a fajta emberi kapcsolat ma már ki is halt, vagy ha létezik, akkor tényleg ritkaságnak számít. Nono a család mindenese, tartozéka, az egész életét nekik adta. Látja a professzor kínlódását a fiatal feleséggel. A Kalandban nincs jelen ez a figura, egy másik Márai-történetből emeltük be, mert úgy éreztem, itt sokkal erősebben lehet jelen. Nagyon vigyáztam arra, hogy azok a beavatkozások, amelyeket mi a történetben megtettünk, ne sértsék Márai stílusát, írói világát. Semmiképpen nem akartunk eltérni az eredeti történettől, de mindenképpen szerettük volna maivá tenni, hiszen ez egy színmű volt, amely egy rövidke írásából még a háború előtt született, s valamilyen lapban jelent meg.

Ma már sokan porosnak tartják a színművet, ezért nem is nagyon játsszák a színházak.

Szerintem a történet lényege nem a leírt mondatokban van, hanem a mögöttes tartalomban. Az pedig nagyon erős. Az emberi kapcsolatokról szól egy olyan időszakban, amikor az emberi szónak még volt értéke. Ha valaki kimondott valamit, azt komolyan vették, és végig is vitték. A baráti kapcsolatok is fontosak voltak, értékesebbek, mint ma. Az a fajta tisztesség, ami a professzort és a barátját jellemzi, mára totálisan kiveszett a világból.

Ennek a tisztességnek a legszebb bemutatása épp az lehet, hogy van egyfajta tisztességtelenség is a történetben. Például a feleség döntésében.

Nagyon furcsa szituációk alakulnak ki a filmben. Vannak mondatok, amelyek a történet szempontjából ugyan nem lényegesek, az én olvasatomban mégis fontosak. Például amikor Márai azt írja: a feleségnek el kell mennie kávézni a miniszter feleségével, elvégre a miniszter a férje barátja. Mire Anna úgy reagál: „Ugyan, dehogy a barátod! Politikus, aki sikerekre vágyik, és te lennél az egyik sikere.”

Anna végül kilép a házasság kötelékéből, és az új szerelmet választja?

Minden másképpen történik, mint ahogy gondolnánk, és ez a lényege a végkifejletnek. Annyit árulok csak el: Anna súlyos alkut köt a fiatal orvossal.