Új Szó, 2011. április (64. évfolyam, 76-99. szám)
2011-04-06 / 80. szám, szerda
8 Kultúra ÚJ SZÓ 2011. ÁPRILIS 6. www.ujszo.com A kassai Thália Színházban megjelenik a közösségi kapcsolatok sekélyessége, az egymásnak való megfelelés kényszere Bizonytalan estély Egy „baráti társaság" a felső tízezerből (Bodnár Gábor felvétele) Neil Simon Pletykák című darabját egyszerű bulvárdarabnak nevezik, s valóban, mintha analógiát találnánk korunk igénytelen televíziós műsoraival, a szappan- operák szereplőivel, a villalakók viselkedési formáival. FECSÓYVETT A „nagy testvér” mintha itt is a bolondját járatná az egy térbe összegyűjtött csapattal, bizonytalanságban tartva őket, találgatásokra sarkallja gondolataikat. Figyeli, hogy egy légből kapott információval mennyire tudja lekötni, irányítani figyelmüket, cselekedeteiket, hogyan uralkodik el gondolataikon mindaz, amiről csak hallottak, milyen kiegészítő információkkal és adalékokkal tudják alátámasztani a hallott információt és saját igazságaikat, amely a világról alkotott képüket hivatottmegerősíteni. Aktuális és éles társadalomkritikát fedezhetünk föl ebben a darabban is, Simon is úgy nevettet meg bennünket, ahogyan egykor Mioliere kortárs nézőit, saját magunkkal szembesít a titkolózásban, az ebből adódó hazugságokban, a belebonyolódásban, a képtelen történetek fogadásában, az igazság lényegtelenségében, s nem utolsósorban az emberi kapcsolatok sekélyességében. A darab a gazdag New York-i polgármester elegáns lakásában játszódik. A város vezetője és felesége házassági évfordulójukra hívják meg „barátaikat”, akik társadalmilag elismert pozícióban, gazdagságban élik mindennapjaikat. A házigazdák azonban rejtélyes módon távol maradnak. Az első érkező idegesen jár-kel az emeleti szobában, ahol lövés dördül. A polgármestert meglőtték, vagy magát lőtte meg, de gond egy szál se, mert a golyó csak a fülcimpáját érte. Az eseményeket a kétségbeesett házaspár megpróbálja eltitkolni a továbbiakban érkező vendégek elől, és képtelen történeteket találnak ki, miért nem fogadják a házigazdák a meghívottakat. Az eseményekről mindenki csak hall valamit, s ez a továbbiakban is képtelen találgatásokat indikál. A darab a felső tízezer kritikája lehetne, a képtelen hazugságok drámája. Ennek az ellenkezője igaz azonban, a képtelen hazugságok helyenként bohózatba csapó komédiája. Talán Neil Simon sem szánta másnak a történetet, s ilyen értelemben a darab jól fekszik a Thália Színház társulatának. A bohózaton felül azonban, amely uralja a stílust, talán nem eléggé sarkítottan, nem eléggé észrevehető módon, de árnyalt megfogalmazása a meggazdagodott harmincas-negyvenes korosztály tagjai közötti viszonynak, életstílusuknak. Megjelenik a közösségi kapcsolatok sekélyessége, az egymásnak való megfelelés kényszere, a társas kapcsolatokon belüli figyelem hiánya, a szakmai és politikai ambíciók, a bűntelenség és tisztaság, a felszín és látszat megőrzése. A színpadon egy olyan társaságot látunk, akiket vagyoni, társadalmi helyzetük köt össze. A baráti kapcsolataik a mindennapi hajtásban, az elismerés utáni hajszában felőrlődtek, csak vágyakozva emlékeznek rá, de groteszk fáradozásba fullad, amikor megpróbálják helyreállítani a régi jól működő viszonyokat. A kassai Tháliában bemutatott darabban néhány jellemformálás ebben a „bulvárdarabban” is felcsillan. Az alakításokat tekintve talán a nők felé billen a mérleg. Kicsa Katalin játéka az egyetlen igazán egyéni stílusú megjelenés, nem tucatjáték, mégis úgy érzem, hogy több lehetőséget is kiaknázhatott volna, ám talán így nem billentette félre a többi szereplő mérlegét. Varga Lívia az öntudatos és nagystílű, irányító, de önmaga keveset cselekvő, hazugságaiba bonyolódó nő szerepét viszi végig fegyelmezetten. Nagy Kornélia a figyelmet minden eszközzel, (ruházattal, testi bajokkal, közönséges mozdulatokkal) önmagára irányító meggazdagodott vidéki háziasszony típusa. A női szerepek között az övé sikeredett a legharsányabbra. Tóth Zsófia a megcsalt és elhanyagolt, pótérzelmeket és cselekvéseket kereső, kétségbeesett bosszúálló, csábításba menekülő, szánalmat ébresztő jellem, amelyet helyenként találóan, néha kissé fénytelenül jelenített meg. Férjét Reiter Zoltán alakítja, tőle szokatlan, az általában ráruházott, sémákat átlépő alakítást nyújt, a lehetőségeken belül nárcisztikus kivagyisága kellemes meglepetés. Petrik Szilárd próbálja összetartani az eseményeket. Ennél sokkal jobb, de gyengébb alakítást is láthattunk már tőle. Dudás Péter igazi komikus típus, megszokott eltúlzott gesztusokkal dolgozik. Nagy Kornélia mellett ő a másik, aki igazán bohózat szemszögéből fogja fel a szerepét, bár Illés Oszkár pszichiáterére is hasonlóan tekinthetünk, ebben a darabban mintha e tekintetben visszafogottabban alakítana. Bocsár- szky Attila nem fektetett túl sok energiát karakterébe, Básti An- deának pedig nem is nyílt túl sok lehetősége a brillírozásra. Rendezői szempontból nagyon jó megoldás a darab jelenetbe csúszó szöveg nélküli kezdete, és a hasonló módon a szünetbe való belevezetés, amikor a szereplők még játszanak, elfogyasztják a nehezen elkészült vacsorát, de valójában a képzeletbeli függöny már legördült, s a közönség is lassan kiszivárog a színház bárpultja felé. A második felvonás hasonlóan kezdődik, mintha a szünetben az események nem értek volna véget, de mégis mintha újra kezdődnének. A két felvonásból így lesz egy rövid szünettel megszakított hosszú felvonás Halasi Imre rendező elgondolása alapján, a darab koncepciójában talán ez a legér- tékelhetőbb pozitívum. A díszletet dicséret illeti, végre egy olyan elképzelés, amely teljesen betölti a teret, mégis minden részében funkcionális, még a házon kívül zajló jeleneteket is szinte láthatóvá teszi. A jelmezek pedig tükrözik, hogy a társadalmi helyzet és az ízlés nincs mindig egyensúlyban egymással. Mindkettő Laczó Henrietta munkáját dicséri. Ivan Reitman új vígjátéka meg sem közelíti örökzöldjét, az Ovizsarut szex... mély alváshoz Ashton Kutcher többször is „kifekszik" a sztori során, de többet nem igazán nyújt (Fotó: Bontonfilm) Csapnivaló TALLÓSl BÉLA Hogy az Oscar-díjas „fekete hattyú”, Natalie Portman miért nem adta vissza Emma szerepét a Csak szexre kellesz című romantikus vígjátékból, az valószínű olyasmivel magyarázható, hogy amikor elfogadta, még nem volt az övé a díj. Vagy talán azért fogadta el e vígjátéki figurát, mert széles körű (avagy könnyű) népszerűséget nem a Fekete hattyú biztosít számára, hiszen annak depresszív története kevesebb nézőt vonz a moziba. Nem úgy a Csak szexre kellesz, amely már a címével is csábítóbb. Bár ez esetben megtévesztő a cím, ugyanis ez az Ivan Reitman rendezte mozi olyan produkció, amelyre csak akkor érdemes beülni (de akkor mindenképpen), ha az ember nem filmet akar nézni. Hanem, mondjuk, romantikázni szeretne a sötétben, vagy ha valaki film-alvókoros, azaz üzemelő tévé előtt, esetleg moziban pergő képek hatására tud jót aludni. Ez a film csendes, képi világa - bár fel-felbukkannak igézőén szép tájak - nem magával ragadó, a sztori pedig nem is átlagos, annál aluli. Pedig ígéretesen indul. A mellbevágó ajánlat a kezdő kockákon a satnya fiúcska részéről - „telibe találat”. Nemkülönben az a családi esemény, amelyről kiderül: illetlenség rajta sárga melegítőben megjelenni... de erről kár lenne többet elárulni, hiszen az egyik legszórakoztatóbb jelenete a filmnek. Innen csak zuhan a sztori a kiszámítható végig. Az Ashton Kutcher-rajongók megkapják ugyan a magukét, a vásznon befutott modell Adam szerepében ruhátlanul kiterítve ébred, s míg magához nem tér a kábulatból, egyetlen kisméretű törülközőt bögyörget nagyméretű szépségén. Legalábbis ilyenforma értelemben - vagyis hogy: nagyméretű szépség - nyilatkozgat takargatnivalójá- ról nőpartnereinek. Elég sikamlósán elemezgetik az anatómiai tehetségét, ami érthető egy olyan sztoriban, amelyben Emmának Adam csak a szexre kell. Hangsúlyozom: megtévesztő a szexre utalás a címben: a hosszú sztori még csak egy jó kufircolást sem tálal. Ashton Kutcher ugyanazt az önmagát hozza, amit azóta nyújt, mióta megismertük. Rutinosan tálalja a semmit. Nagy hévvel színleli a macsót, áld bármikor odateszi nagyméretű szépségét, és ahol csak lehet, megmutatja langalétasága sze- xepiljét. Ám a színész csak nem akar kibukni belőle! FULVIDEK Emergency Songs Ezúttal egy olyan albumot ajánlunk figyelmükbe, amelyet nem lehet megvásárolni a boltokban, viszont ingyen letölthető a következő címről: http://monkturner.band camp.com/album/emergenc y-songs Egy Los Angeles-i zenész, Monk Turner a szabad és demokratikus zenehallgatás jegyében mára 20 CD-nyi anyagot, azaz közel 100 saját dalt tett elérhetővé az interneten. A legutóbbi vállalkozása egy konceptalbum, egyetlen témára felfűzött dalokkal, amelyeket földrengések idejére ajánl a hallgatóknak. Ez a kissé bizarr meghatározás magyarázatra szorul: geológusok szerint az előttünk álló harminc évben egy nagyon komoly fölrengés sújtja majd Los Angelest, amely városban olyan megszokottak a kisebb földmozgások, hogy az ott lakók már észre sem veszik a poharak csörgését a polcokon. (Tavaly magam is átéltem ott egy apró földrengést, megtapasztalva a helyiek flegma hozzáállását. A szállodaportás például csak mosolyogva vállat vont, amikor hajnali hatkor riadtan leszaladtam, úgyhogy tudom, miről beszélek). Tehát itt ez a szabad zenész, Monk Turner és alkotótársa, a Fascinoma művésznéven szereplő Alánná Lin énekesnő, aldk Emergency Songs címmel felpakoltak a netre egy lemezt, méghozzá március legelején, alig pár nappal a Japánt sújtó természeti katasztrófa előtt. A márciust és az áprilist az ingyenes lemez promotálására szánták volna, ám az élet keményen beleszólt az alkotók terveibe, akik mostanában nem győzik magyarázni különböző internetes fórumokon, hogy nem érzéketlen opportunisták ők, csak egyszerűen rosszul időzítették a megjelenést. Az anyagot érdemes letölteni, mert nem olyan, mint amilyenre a cím alapján számítanánk, azaz nem keményen dübörgő-hörgő heavy métáit, se nem apokaliptikus in- dusztriál-zenét kap a lakosság földrengés idejére, hanem folkos, country-s, énekes-dal- szerzős, visszafogott jazzes vagy éppen gospeles lágy dallamokat, méghozzá három cikulusra osztva. Előtte, közben és utána. Csak a középső szakaszban, a rengések idejére durvulnak be kissé a gitárok és bugyog fel az elektronika. Egyébként kifejezetten megnyugtató tónusban szólnak a dalok, a szövegek pedig csak nagyon finoman, közvetetten utalnak földrengésre. Vagyis aki nem tudja, milyen apropóból születtek, annak egyik fülén be, másikon ki, azaz senki sem kap szívinfarktust közben. Az alkotók célja valószínűleg az volt, hogy a Los Angeles-iek higgadtan várják és fogadják mindazt, amit a sors rájuk mért. Mert bizony ára van annak, ha az ember az angyalok városában él, a világ egyik legcsodálatosabb tengerpartjával szegélyezve. (Láttam naplementét a Santa Monica Beach-en, tudom, miről beszélek...) Monk Turner ízléses, szimpatikus anyagot állított össze, és tényleg nem tehet róla, hogy az amerikai sajtó mostanában nem zeneileg elemzi az albumot. A mester összes műve a www.monkturner.com címről tölthető le. (juk) Értékelés: IHIIO
