Új Szó, 2011. március (64. évfolyam, 49-75. szám)
2011-03-31 / 75. szám, csütörtök
10 Kultúra ÚJ SZÓ 2011. MÁRCIUS 31. www.ujszo.com A szlovák-magyar színházi fesztivál előadásai között volt egészen kiváló, és egészen szörnyű is, ám mindegyikből lehetett tanulni Közös dolgaink rendezéséről a deszkákon Mi a színház szerepe a nemzetek közötti béketeremtésben? Lehet-e szerepe egyáltalán a gyakorlatban, vagy megmarad a nagy szavak szintjén? Lendíthet-e a helyzeten egy szlovákmagyar színházi fesztivál? Ezekre a kérdésekre igyekszünk választ adni a látottak alapján. JUHÁSZ KATALIN A színházi világnapon kezdődő találkozó hangzatos elnevezése Színházzal az európai közeledésért/Divadlom spájame Európu volt. A szerzőkkel és kritikusokkal szervezett szakmai kerekasztal-be- szélgetésekről tegnapi számunkban szóltunk, ezúttal a színpadon látottakat elemezzük. Két nap alatt öt előadás, az átgondoltság már a válogatásnál látszik: egy szlovákiai szlovák, egy szlovákiai magyar, egy magyarországi szlovák, egy magyarországi magyar társulat, valamint egy magyar-szlovák koprodukcióban készült darab. Volt köztük egészen kiváló és egészen szörnyű is, viszont ez utóbbiból is lehetett tanulni. Ha mást nem, hát azt, hogy milyen hibákat nem szabad elkövetni a színpadon. Essünk túl a negatívumokon: A Robinson és Crusoe Bethlen - a fesztivál aranyérmes előadása című „tanmese” a híres Defoe- regény helyi viszonyokra való adaptálása két olasz szerző tollából, szlovák-magyarra lefordítva. Az eredetiben egy japán és egy amerikai katonai pilóta kerül össze a lakatlan szigeten. Nem beszélik egymás nyelvét, félnek egymástól, először el akarják pusztítani egymást, majd lassan összebarátkoznak és rájönnek, mennyire egyformák. A szlovák pilótát a kassai Michal Soltész, a magyart a miskolci Molnár Sándor Tamás játszotta, az előadás a két színház összefogásának eredménye, Štefan Korenči rendezésében, aki a szóban forgó fesztivál ötletgazdája, a Malá scéna igazgatója. Már csak emiatt sem illik bántani. Halkan jegyezném csak meg, hogy a látottakat nem nevezném színházi előadásnak, inkább valamiféle kulturális mediációnak, felhasznált művészetnek, oktató-nevelő projektnek. Az eleve életidegen alaphelyzet és a szájbarágós szöveg mellett az a fő bajom vele, hogy a színészek sokszor indokolatlanul élnek a humor eszközeivel, leutánozzák egymás mozdulatait, u- gyanazokat a mondatokat ismétlik el mindkét nyelven, miközben hiányoznak a reális, hihető szituációk és konfliktusok. (Szilágyi Lenke felvétele) Gyakran olyasmit ragoznak perceken keresztül, ami a szlovák és a magyar néző számára egyaránt érthető lenne egyetlen mondatból vagy gesztusból is. A jelen lévő kritikusok többségével ellentétben én nem nevezném elszalasztott lehetőségnek ezt az előadást, inkább egy érdekes és tanulságos vállalkozásnak. A szakemberek ötleteket meríthetnek belőle, amelyeket aztán a látottaknál kreatívabban fejleszthetnek tovább. A fesztivál két szlovák nyelvű előadását a vendéglátó Malá scéna társulata, valamint a budapesti Vertigo Szlovák Színház jóvoltából láthattuk, akik egyébként szlovákiai magyar profi színészekkel is dol- goznak 'az amatőr csoportjuk mellett. Én az amatőrökre lettem volna kíváncsibb, mert GubíkÁgi, Thrilling Viola, Drá- fi Mátyás és Nagy András képességeivel tisztában vagyok, nagy meglepetést most sem okoztak, profi módon hozták a figurákat. Minkét szlovák darab helyszíne az ebédlő volt, mintha a két szerző, Lukáš Brutovský és Roman Olekšák azt a feladatot kapta volna, hogy egy családi ebéd közben kulmináljon a konfliktus, kerüljenek felszínre az évekig elfojtott problémák. A „feladatot” a Vertigósok oldották meg jobban, legalábbis a Ticho (Csend) című előadás hangulata volt nyomasztóbb, feszültebb. A Malá scénások többször éltek hatásvadász eszközökkel, eltúlzott gesztusokkal, mintha nem bíznának eléggé a nézőkben. A kevesebb néha több. Ezt az örökérvényű szabályt jól tudják a Komáromi Jókai Színház művészei, Molnár Xénia és Mokos Attila, akik Spiró György Prah című hálás anyagához nyúltak Anger Zsolt rendező vezetésével. Itt aztán lehet lubickolni a szegény külvárosi lúzerek szerepében, akiknek ötösük van a lottón, de nem tudják megemészteni a dolgot, és végül elégetik a nyertes szelvényt. A remek színészek azonban tudják, hol elegendő egy szemöldökfelvonás, és hol kell az asztalon táncolni. A Prah a fesztivál ezüstérmes előadása volt számomra. A dobogó legtetejére pedig a budapesti Új Színház társulata állhatott Závada Pál Bethlen című darabjával, amelynek témáját a szerző Móricz Zsig- mond Erdély-trilógiájából merítette. A nagy fejedelmet, Bethlen Gábort láthattuk két nő, az öregedő feleség és a szajha szerető között őrlődni, az ország problémái felett lamentálni, valamint ellenfeleit eltakarítani az útból. A veretes, régi magyar nyelvre hajazó szöveget olyan természetességgel használták a színészek (Gáspár Sándor, Takács Katalin, Derzsi János, Petrik Andrea, Hirtling István és a többiek), hogy öröm volt hallgatni. Történelmi drámához képest szokatlanul akciódús jelenetek váltották egymást a színpadon, és minden működött: az összjá- ték, az egyéni felcsillanások, a díszlet, a jelmezek, a csendek és a hisztik, a fennköltség és a humor. Rég láttunk Pozsonyban ehhez fogható színvonalú magyar nyelvű előadást. A fesztivál végén elhangzott a Jövőre veletek ugyanitt” óhaja, és csak remélni tudjuk, hogy tényleg lesz folytatás, és hogy a most megkezdett úton tovább lehet haladni, konkrét célok megfogalmazásával, és az amúgy is példásan összetartó színházi szakma még intenzívebb megmozgatásával. Szorongásos élményeket nyújt a Sanctum című kalandfilm Az együttes a Facebook közösségi oldalt használja élménybeszámolókra Háromdimenziós búvárkodás Az Ifjú Szívek-turné naprakészen TALLÓSl BÉLA Alister Grierson rendező jól gondolta, hogy ha egy föld alatti hősies barlangkalandot ültet át háromdimenziós mozivá, nagy vonzereje lehet az alkotásának, mivelhogy ilyen vásznon még nem volt. (Ötletét producerként az Avatar „atyja”, James Cameron támogatta.) Amerikai és ausztrál összefogással született meg a Sanctum című film, amelyben egy sokat próbált búvárcsapat a világ egyik legnagyobb, tengerre kivezető titokzatos barlangját készül feltárni. A bandában ott van a barlangászok vén rókája, Frank McGuire (Richard Roxburgh) és annak zabolátlan, tizenhét éves fia, Josh (Rhys Wakefield). A várakozásokat növelő és a kíváncsiságot felcsigázó előkészületekkel szálnak alá a barlangüregben kialakított telephelyre, onnan pedig hipermodern felszereléssel merülnek alá a felszín alatti vízrengetegben. Gyönyörű képsorokban teijedünk ki 3D- ben, alig bírjuk áttuszkolni magunkat a sziklák repedésein (én már itt belefáradtam a kalandba). A látvány és főleg a cselekmény egyik szépséghibája az apa-fiú kapcsolat. Josh el- hidegült az apjától, mert az olyannyira aláveti magát a föld alatti kalandoknak, hogy csaJosh (Rhys Wakefield), a búvárkaland ifjú motorja (Fotó: Bontonfilm) ládját és kapcsolatait is teljesen elhanyagolta. A felfedező lubickolást megzavarja, hogy egy iszonyatos erejű trópusi vihar elzárja a barlang kijáratait. A felszínről alázúduló hatalmas víztömeg meghiúsítja a kutatást, az expedíció tagjai a mélyben rekednek. Innen már minden kiszámítható, a történet régi recept szerint araszol a „vég” felé. A megszorult emberkék menekülni próbálnak, ám haladásukat valamilyen leküzdhetetlen közeg mindig megakasztja, és sorra fogyatkoznak az akadályok leküzdésénél. Jellemharccá, valamint apa és fia összecsapásává, kibékülésévé, közeledésévé válik a heroikus küzdelem. A sablon szerint végződő hőskalandot megörökítő film nem hoz újat. Még csak a térhatás sem tud hozzátenni az élményhez. Ami sok szempontból nem kellemes. Az első csalódás, hogy egy újabb hollywoodi lerágott csontot tálalnak fel. Kellemetlen szájízt hagy az is, hogy tragédiák sora ez a mozi. Szorongató is, mert a bezártság fóbiájába hajszolja az embert. És jócskán nem tudom eldönteni, hogy miként tekintenek majd az eutanázia ellenzői azokra a megoldásokra, amelyekkel az élet-halál kérdéseit intézik az expedíció túlélői. Két olyan eset is elgondolkoztat, amikor a csoport tagjai közül megsérül valaki, s nem búja vonszolni magát. Az épségben maradt társaik pedig döntést hoznak, hogy a lassú vagy a gyors elmúlás sorsára hagyják- e a szerencsétlent. Se látványban, se kalandban nem maradandó a Sanctum. Szerencsére úgy lefáraszt, hogy a negatívumaival sem tud maradandóan megviselni. AJÁNLÓ A kommunikáció legújabb lehetőségeit használja ki az Ifjú Szivek Táncegyüttes népszámlálás előtti, 32 állomásos fellépéssorozatán. A turné célja a magyar népi kultúra megismertetése, amely segíthet megőrizni a szlovákiai magyarok identitását. Az együttes Éacebook-olda- lán eddig 1750 ismerős követheti az eseményeket napról napra. A táncosok minden községtáblánál fényképezkednek, minden fellépést kommentálnak, és megosztják élményeiket: ,A bélyi kastélyt restaurálják és komondorok őrzik, úgyhogy csak kívülről nézegettük... Ä bélyi közönségünk egy hatalmas tapsot érdemel. Jók voltatok! ” „Életünk legfinomabb töltöttkáposztáját ettük tegnap Zé- tényben. Köszönjük a bőséges vendéglátást.” A Facebook-oldalon bárki üzenhet az együttesnek: „Gratulálok a Táncszínháznak, hogy ilyen küldetést vállalnak és teljesítenek magyarságunk érdekében.” „Végigböngésztem az egész albumot és le vagyok nyűgözve. Csak most sajnálom igazán, hogy nem most vagyok fiatal, mert beállnék közéjük. Igaz, nem táncolni, mert abban sohasem voltam jó, de szívesen húznám a talpalávalót. Tibi bá Szatmárnémetiből.” A turné Rozsnyón kezdődött, a keleti végeken folytatódott, jelenleg pedig az Ipoly-vidék településein zajlik. (juk)
