Új Szó, 2011. március (64. évfolyam, 49-75. szám)
2011-03-22 / 67. szám, kedd
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011. MÁRCIUS 22. Keddi faggató 19 „Amikor a tévében a Sendaiból érkező képeket látom, nem kívülállóként nézem, hanem úgy, mint aki 48 órával a katasztrófa előtt a helyszínen járt" Földrengés, szökőár, sugárveszély Koreográfus és egyetemi oktató, a néptánc avatott értője. E minőségében Varga Ervin már 26 éve jár Japánba, így, kis túlzással, japanológus is. ANip- pont március 11-én ért természeti borzadályt is szemtanúként élte meg; viszont immár biztonságban, éberhardi otthonában társalgunk. Hála a véletleneknek, napra és szinte percre pontosan egy héttel a 8,9-es erősségű földindulás után. MIKLÓSI PÉTER Ervin, téged hol talált aznap helyi idő szerint 14.41-kor a Japánt Sapporótól Okinawáig megrázó, eleddig még sohasem mért erejű, Sendainál szökőárt, Fukusimában akut sugárveszélyt kiváltó rengés? Tokióban, ahová a harminchét tagú nemzetközi művész- csoportunk előző nap éjfél körül érkezett meg, éppen Sendaiból. A fővárosban az 1964-es olimpiára épült központban szállásoltak el bennünket, az én szobám az egyik épület negyedik emeletén volt. Ott tartózkodtam, amikor hirtelen imbolyogni kezdett velem a világ, minden ide-oda csúszkált, mozgott, recsegett körülöttem, beleremegtek az ablakok, és ingott alattam a padló, mintha az egész bármely pillanatban össze akart volna omlani. Megragadtam az asztalt, de a rengés csak erősödött, és nekilökött a falnak. Fölkaptam az irataimat, kiszaladtam a folyosóra, és a vészkijáraton kimenekültem a szabad ég alá, ahol még terpeszben sem volt könnyű lábon maradni. A földindulás ezúttal irgalmatlan ideig, mintegy három percig tartott; ilyenkor ez örökkévalóságnak tűnik, hiszen Japánban a félperces földrengés már hosszúnak számít. Közben oltalmukba vettek bennünket az olimpiai központ bámulatba ejtően higgadt ügyeletesei, és a kilengő, fűszálaltként táncoló épületektől még távolabbra tereltek mindenkit. Ne vedd zokon ha tamás- kodom, de te, aki az utóbbi bő negyedszázadban hete- kig-hónapokig tartózkodsz Japánban, nem az asztal alá kuporodtál? Jól mondod, hibáztam. Elméletben tényleg úgy tanácsolják, hogy szilárd és kemény felület alatt keress védelmet. Csakhogy amikor valaki annyira megijed, hogy egy zabszemet sem lehetne az alfelébe szúrni, akkor nem a ráció, hanem az ösztönök munkálnak az emberben. A földrengés váratlanuljön, ott érhet a fürdőkádban, a zuhanyozóban, az ágyban alvás közben. Az örökös földrengésekkel együtt élő japánok hiába készítenek fel erre, az idegen óhatatlanul megriad, pláne, ha komolyabb a földmozgás. Eszerint hiába számítasz már törzsvendégnek Japánban, téged szintén rendre elönt az aggály? Szerencsére nem mindig, mert a gyakorinak gyakori, de enyhe rengéseket megszokja az ember. Persze, ahhoz idő kell, hogy valaki különbséget tudjon tenni akár a napi egy-Rét „ringatás”, illetve a komolyabb veszély közt. Neked ebben az élet a tanítómestered, vagy volt, aki rávezetett? Az utóbbi. Bizony már jó pár éve történt, hogy a barátomnál, Masunaga Tetsuónál vendégeskedtem. Én a földszinten, ők az emeleten aludtak, amikor éjjel megindult a föld. Ijedtemben fölpattantam, szélesre tártam a szobaajtót, ő pedig már jött föntről felém, így álltunk szemben egymással, amikor a rengésnek vége szakadt. Én falfehéren, hideg verítékkel a homlokomon, ő nyugodt tekintettel. Békésen megkérdezte: „Ervin, jó volt? Ez a földrengés!” Azóta sejtem, mi a gyönge, mi a közepes és mi az erős földmozgás. Például egy toronyház 15. emeletén, amelynek másfél-két méteres kilengése is lehet ilyenkor. Hogyan lehet így élni, természetesen egy életen át? Egyszer én is megkérdeztem eztTetsuótól. Hogyan tud mindennek tudatában esténként nyugodtan lefeküdni? Azt felelte: Japánban úgy élünk a földrengéssel, mintha a legjobb barátunk lenne, aki bármikor bejöhet a házadba; nem kell előre telefonálnia, mindig beengeded... És valóban, odakünn megtanultam: a földrengés tényleg csöngetés nélkül jön. Nem a megadás filozófiája ez? Tulajdonképpen igen. Bár inkább a tehetetlenség állapoMirtden ide-oda csúszkált, mozgott, recsegett körülöttem, beleremegtek az ablakok, és ingott alattam a padló... tának, belenyugvásnak mondanám. Amikor az egyre újabb utórengések közben ott álltunk a szabad ég alatt az olimpiai faluban, s közülünk többen sírtak, imádkoztak, összekapaszkodtak félelmükben, a japánok végig kedvesen, megértő tűréssel nyugtatgattak bennünket. Közben persze bennük is megvolt a hozzátartozóik iránti aggodalom; felénk szüntelenül mosolyogtak, de az ő kezükben is ott volt a mobil, kitartóan próbálták elérni a szeretteiket. És sikerült? Nem, Tokióban este tízig nem működött semmi, nem volt se villany, se közlekedés, Se telefon. Te sem tudtál életjelt adni? Éjfélig nem. És csak fokozta az izgalmakat, hogy bennünket sem értek el az otthoni hívások. Állítólag régóta esedékes volt már egy ilyen ritka erős földindulás... Tudni tudták, hogy előbb- utóbb bekövetkezik ilyesmi; de ez a „barát” még így is meglepetésszerűen jött. Japánban egy hasonló erejű óriási földrengés nyolcvanöt esztendeje, 1926-ban volt, így az utóbbi években nemegyszer szóba került, hogy tartanak annak megismétlődésétől. Közben „csak” a köbei katasztrófa tette őket komoly próbára 1995-ben, ahol befelé mozdult a föld, és az így keletkezett törések révén akkor utcák, hidak süllyedtek el. Azt a pusztítást is láttam saját szemmel, mert egy héttel később a Budapest Táncegyüttessel turnéztunk ott. Most viszont még szerdán délben sétálgattunk, hajózgattunk, a halpiacot kerestük Sendaiban azokon a helyeken, amelyeket röpke két nappal később tönkrezúzott az emberáldozatok százait-ezreit a hullámsírba rántó szökőár... Úgy érzed: másodszor születtél? Akár péntek is lehetett volna az a nap, amikor épp azon a helyen lépdeltek, amit kézlegyintésként söpört el az ár! Képtelen vagyok belegondolni, mi lett volna, ha... Talán ne is beszéljünk erről. Gondolom, érthető, hogy most, amikor itthon a Sendaiból érkező képeket látom a tévében, akkor azokat nem európai kívülállóként nézem, hanem úgy, mint aki 48 órával a katasztrófa előtt pont a helyszínen járt. Tehát nagyon személyesen. Nekünk, akiknek nincs meg ugyanez a közvetlen élményünk, az onnan jövő hírek s képsorok láttán az a benyomásunk kerekedhet, mintha a japánokat más fából faragták volna, mint bennünket, itt a világ túlsó felén. Földindulás, szökőár, sugárveszély, áramhiány, fenyegető élelmiszerdeficit - és a pániknak semmi jele. Sőt! Úgy tűnik, eszükbe sem jut menekülni a veszélyes helyekről, ahonnan minden más civil - amerikai, európai - egymás sarkát taposva próbál biztonságos helyre menni. Hogy van ez? A japánok általában megőrzik a hidegvérüket, féken tartják az indulataikat. Nem mutatnak nagyon erős érzelmeket szinte soha semmilyen szituációban. Akkor sem, ha nagyon örülnek, akkor sem, ha nagyon szomorúak, akkor sem, ha nagyon haragosak. Persze, ők is tudnak örülni, bánatosak lenni vagy haragvóak, de ez nem a mi fogalmaink szerinti lelken- dezés, búslakodás vagy dühöngés. Ők azt vallják, min- denldnek önmagát kell tudnia kezelni, hogy - pszichiáter meg pszichológus helyett - önmaga legyen úrrá a saját gondjain. Ez egy életfilozófia. A lényege, hogy ami megtörtént, azon nem lehet változtatni. Az a múlt. Még kitűnő barátok között is a lelki vonatkozású egyéni probléma azért egyéni, hogy magad oldd meg. Sokadszor jártam már Japánban, amikorra megértettem és elfogadtam ezt a szemléletmódot. De hogyan tudsz így beszélgetni, mondjuk a barátoddal, Tetsuóval? Keresni kell a közös témát, amely azért bőven akad. Ha pedig vitába keveredünk, akkor és ott egyszer és mindenkorra tisztázzuk. Ő tanított meg arra, hogy amit tegnap éjfélkor lezártunk, arról másnap már nem szólunk. És így van ez a közélet hétköznapi dolgaiban is, ők nem kérdeznek, ők végrehajtanak. Ezért nincs pánik a földrengésben megsérült atomerőműveik okozta sugárveszély miatt sem? Pánik nincs, de szorongás van. Japán viszonylatban, ahol Hirosimában és Nagaszakiban 1945-ben ledobták az atombombát, és az emberek évtizedeken át éltek azzal a tudattal, hogy ez milyen betegségekkel jár, milyen borzalmasan lehet élni és meghalni, ott ez mélyen benne van az emberek tudatában. Ezt semmilyen más társadalom nem élte át, csak a japánok. Az élet kegyetlensége, hogy most pont őket fenyegeti a sugárveszély. Ennek dacára nagyon fontos tudni a japánokról, hogy a gondolkodásmódjukban egyfajta kiemelt helye van a természettel kapcsolatos tiszteletteljes magatartásnak. Ez nem azt jelenti, hogy amit a természet csinál, az helyénvaló, könnyen elviselhető vagy kizárólag úgy van jól, hanem azt a szemléletmódot képviseli, hogy a természet erősebb nálam. Nincs meg az a túlzott ön- szeretetre épülő önbizalmuk, hogy okos emberként én vagyok a világ ura, aki a társadalom magas fokú technicizáltsá- ga révén mindent meg tud oldani. A japánok tudják és tudatosítják - hiszen pici koruktól így vannak nevelve, és mert Nippon ősidők óta egy földrengésveszélyes ország -, hogy a természet erősebb, s bizonyos helyzetekben át tudja venni a hatalmat. Ez segít nekik a katasztrófák utáni túlélésben? Ez a szó legjobb értelmében értendő keljfélj ancsi reakció? Igen. A japán kultúra a gyerekek óvodáskorától döbbenetes erővel jeleníti meg a szürke hétköznapokban is, hogy az emberrel történhetnek rossz dolgok, az ember lehet vesztes, de ezek mind olyan helyzetek, amelyekből tudni kell erőt meríteni. Továbblépni és még jobbnak lenni. Ez a talpra állok, nem adom fel, továbbmegyek filozófia tükröződött azokon a tévében látható képsorokon, ahogy a romok között keresték egymást? Vagy ahogyan a sugárveszély elől menekülve, zokszó nélkül a kényszerszállásokra vonultak? Egyáltalában kimondják valamilyen szinten az érzelmeiket? Nem kell kimondani. Ez egy olyan kultúra, amelyben - különösképpen az ilyen élethelyzetekben - szükségtelen mindent kimondani. Ők a helyzetből, a szituációból, korábbi érzelmi tapasztalataik alapján empátiásán következtetnek arra, mit érezhet a másik. Tapintatosak, odafordulóak, segítőkészek, adnak a másiknak, és minden olyat megtesznek, amiről úgy gondolják, ugyanabban a szituációban az őnekik is fontos, jó volna. Evvel magyarázható annak az ötven bátor férfinak a tette, akik március 17-én, akár a halálveszélyes radioaktív sugárzást is vállalva megpróbálták menteni a menthetőt a fukusimai atomerőműben? Meggyőződésem, hogy igen. Ez a csoport az őket ért erős sugárzás miatt valószínűleg korán fog meghalni, de a kockázatot azért vállalták, hogy megóvják a lakosságot a még súlyosabb következményektől. Érdekes, hogy senki sem igyekezett eltántorítani őket az elhatározásuktól! Hirosima és Nagaszaki óta az atomkatasztrófa veszélye Japánban különösen komoly, negatív érzelmi élmény; már- már olyasmi, mint maga a halál. De egy köznapi haláleset kapcsán sem lehet azt látni, hogy a japánok azt mutatnák, ők szívszorítóan kétségbe vannak esve. Ez azonban nem azt jelenti, hogy nem élnek át erős érzelmeket, hanem hogy megtanulták azokat fegyelmezni. Nyakunkon a tavasz, Japánban küszöbön a cseresznyevirágzás nemzeti ünnepe. Megtartják idén is? A sakurát? Egészen biztosan, hiszen ez a tradíció arról szól, hogy milyen gyönyörűek a cseresznyefa virágai, és a szél a maguk szépségében, fiatalságában lebegteti őket a levegőben. Más lesz idén a cseresz- nyevirág-ünnep hangulata, mint egyéb esztendőkben? Vagy az idei nagy földindulás eseményein is túlteszik magukat? Kell, hogy túltegyék magukat. Örülni fognak, hogy újra kivirágzott a cseresznyefa, ami számukra azt jelenti majd, hogy megmaradt Japán! Ők nem sírni fognak, hanem örülni, hogy megvan a talpra állás esélye. Hadd mondjam el az hazaindulás előtti, repülőtéri búcsúélményemet! Búcsúzáskor, mielőtt a gép felé indultunk volna, a katasztrófa áldozatainak egy perc néma csenddel akartunk adózni. Vendéglátóink megköszönték, de azt felelték: most ne, mert akkor még szomorúbbak lesznek, amit mégsem szeretnének. A megéltek nyomán újra elmész Japánba? Még az idén. Őszre tervezem az újabb utat.
