Új Szó, 2011. március (64. évfolyam, 49-75. szám)

2011-03-19 / 65. szám, szombat

SZALON 2011. március 19., szombat 5. évfolyam, 11. szám Március 15-e egyformán piros-fehér-zöld kokárdás ünnep Kolozsvárott, Szabadkán és itt, ebben a büszke magyar városban, Komáromban is.... Az ünnep mához szóló üzenete Ha végiggondoljuk a ma­gyar nemzet történelmét, számos emlékezetes, sőt dicső eseményt idézhetünk fel a honfoglalástól kezdő­dően Szent István sikeres államalapításával folytat­va, Károly Róbert Magyar- országot európai hata­lommá emelő politikáján át a magyar végvári vitézek kereszténységet védő hő­siességéig, sőt egészen 1956-ig, amikor egy kis or­szág népe az akkori legna­gyobb szárazföldi katonai erővel rendelkező biroda­lommal szembeszállva vív­ta ki a demokratikus világ elismerését. SIMON ATTILA Mi mégsem dicső királyaink és nagy hadvezéreink győzel­mét tartjuk legfontosabb nem­zeti ünnepünknek, hanem azt az 1848. március 15-i napot, amikor néhány pesti ifjú, köl­tők, színészek, fiatal értelmisé­giek az utcára vonultak, és nyil­vánosságra hozták az ország át­alakítására vonatkozó elképze­léseiket. Ugyan miért is kapott ez a nap ekkora jelentőséget a ma­gyar történelmi tudatban? A vá­lasz sokféle lehet, úgy vélem azonban, hogy március 15-ét leginkább az teszi történel­münk kiemelkedő pillanatává, hogy e nap történései maguk­ban hordozták a modem kori magyar törekvések két legfon­tosabb mozzanatát, a nemzetit és a polgárit. Vagyis 1848. már­cius 15-én egyszerre jelent meg az önálló magyar nemzetállam víziója és a demokratikus alap­elvek szerint működő polgári ál­lam elképzelése. Hogy március 15-e történel­münk egyik, ha nem a legfonto­sabb napja lett, abban e nap univerzalitása is jelentős szere­pet játszik. Ez a nap ugyanis a nemesi és a plebejus Magyaror­szág találkozása is volt, ahogy azt Széchenyi István az érdek­egyesítés fogalma alatt megjö­vendölte. A pesti események a népi Magyarország törekvéseit jelképezték, de ne feledkezzünk meg arról, hogy győzelemre ezeket az eszméket azok a ne­mesi politikusok vitték, akik a pozsonyi országgyűlésből in­dulva Bécsben az uralkodó elé terjesztették követeléseiket. Vagyis terméketlen és csupán aktuálpolitikai értelmezéseket szolgálnak az utóbbi évek azon politikusi megnyilatkozásai, amelyekben március 15-ét kizá­rólag az utca vagy épp a parla­ment szerepére akarják szű­kíteni. 1848 ugyanis olyan törekvé­seket fogalmazott meg, ame­lyek az ország teljes lakosságá­nak az együttértését bírták, amelyekben alapvetően nemze­tei konszenzus volt, nemes és paraszt, urbánus és népi, kato­likus, református és zsidó kö­zött. Olyan egység, amely még nyelvi megfogalmazást is ka­pott a nem engedünk a 48-ból frázis által. Március 15-e nagyszerűsé­gét az adja, hogy ezekben a percekben a Kárpát-medence egymástól legkülönbözőbb vi­dékein emlékeznek meg 1848-ról, s hangzanak el ugyanazok a hívószavak: Pető­fi, Kossuth és Széchenyi neve, és legfőképp a magyar nemzet szókapcsolat. Ez pedig minden útlevélnél és országgyűlési ha­tározatnál biztosabban és job­ban jelzi, hogy bár 1920-ban a történelmi Magyarországot szétszabdalták, de a nemzet egysége még ma is él. Március 15-e egyformán piros-fehér- zöld kokárdás ünnep Kolozsvá­rott, Szabadkán és itt, ebben a büszke magyar városban, Ko­máromban is. Persze ez nem mindig volt így, hiszen a szabadságharc bu­kását követő években, sőt még a dualista Magyarországon sem volt meg a lehetőség e nap megünneplésére, hanem in­kább a Ferenc József számára elfogadhatóbb április 11-et tet­ték egyfajta emléknappá. Már­cius 15-e megünneplése előtt a Habsburg-ház bukása nyitotta meg a kapukat, amely esemény azonban egybeesett a történel­mi Magyarország szétesésével, így március 15-e megünneplé­sének a szimbolikája és rítusai azokban az években alakultak ki, amikor a magyarság mintegy harmada már idegen államok állampolgára volt. így a szlová­kiai magyar nemzetrész sem ünnepelhette szabadon márci­us 15-ét, sem az első Csehszlo­vák Köztársaságban, sem a szo­cializmus éveiben. A két háború közötti években nemzeti emlék­műveinket, szobrainkat lerom­bolták, nemzeti színeink hasz­nálatát és a nemzeti himnusz éneklését megtiltották, a meg­emlékezéseket keményen bün­tették. A szocializmus idősza­kában is inkább csak megtűrték, mint engedték azt, hogy Dél- Szlovákia városaiban a polgá­rok kisebb csoportjai csendes megemlékezésre gyűljenek össze. Csupán az 1989-es rend­szerváltás hozta meg március 15-e szabad ünneplésének a le­hetőségét. Vagyis számunkra a bársonyos forradalomnak az ál­talános demokratikus dimenzi­ója mellett egy fontos nemzeti hozadékaisvolt. Egyetlen március 15-ei szó­nok sem kerülheti meg ezen ünnep mához szóló üzenetének az értelmezését. Én egy az 1861-re datálható gondolatban vélem megtalálni azt, amit nekünk, szlovákiai magyaroknak 1848 jelent. A legbölcsebb magyar, Deák Fe­renc ismert gondolatáról van szó, amely természetesen ’48-ra vonatkozott, s amely így hang­zik: „Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják. De miről a nem­zet, félve a szenvedésektől, ön­maga lemondott, annak vissza­szerzése mindig nehéz, s mindig kétséges.” Mit is jelent számunkra itt és most ez a gondolat? Nem többet és nem keveseb­bet, mint azt, hogy mi, szlováki­ai magyarok itt, a szülőföldün­kön akarunk magyarok és teljes jogú európai polgárok lenni. S erről a célunkról önként soha­sem fogunk lemondani. Olyan cél ez, amelyben remélhetőleg egységes a közösségünk. Tudatosítanunk kell azonban azt is, hogy ha céljainkat illető­en nincsenek is viták közöttünk, a célhoz vezető utat illetően el­térhet a véleményünk. El kell fogadni, hogy a kisebb­ségben élő magyar, még ha Bu­dapestről szeretik is egyformá­nak látni, sokféleképpen gon­dolkodik: vannak közöttünk jobb- és baloldaliak, kereszté­nyek és ateisták, konzervatívok és liberálisak, demokraták és áldemokraták. De számoljunk le azzal a hamis mítosszal, hogy mi megosztottabbak volnánk, mint más nemzetek. A vélemé­nyek szabadsága ugyanis nem megosztottság, hanem termé­szetes állapot. Ezért a célunk nem lehet valamiféle művileg megteremtett látszategység, mint a kommunizmus évtizede­iben volt, hanem sokkal inkább a különböző nézetek koalíciója, a közös cél érdekében való összekapcsolása. A körülöttünk zajló világ át­alakulóban van, s jelentős át­alakuláson megy keresztül a Kárpát-medence magyarságpo­litikája is. A nemzeti érzések re­neszánsza azonban nem kívá­natosjelenségeket is visz a poli­tikába és a mindennapjainkba. Annak, hogy Magyarország kor­mánya egyre nagyobb figyelmet szentel a határon túl élő magyar nemzetrészeknek, csak örülni lehet. Az erősödő magyar-ma­gyar kapcsolatok remélhetőleg az egyenlő az egyenlővel elve szerint fognak fejlődni, hiszen a Trianon óta eltelt 90 év alatt a szlovákiai magyarság felnőtt, önálló élete, saját gondolatai vannak. Ahogy Pozsonytól sem fogadjuk el, hogy ő mondja meg, mi jó nekünk, magyarok­nak, úgy Budapesttől sem azt várjuk, hogy ő döntse el, miként kellene gondolkodnunk. Noha szülőföldünk ma Szlo­vákiában van, számunkra és a Kárpát-medencében élő más magyar nemzetrészek számára létfontosságú, hogy Magyaror­szág erős és sikeres állam le­gyen, amelynek tekintélye van a szomszédjai előtt, és amely szükség esetén határozottan fel tud lépni a magyarságot ért ,jyg m ;íf mw y Xž Március 75., Komárom (Kis Kata felvételei) támadásokkal szemben. Sajnos az utóbbi években ez nem így volt. Azt is látnunk kell azon­ban, hogy nem elegendő a csu­pán erős és gazdaságilag pros­peráló ország, fontos az is, hogy Magyarország demokrá­ciából is példát mutasson a szomszédjainak, és a határon túli magyar közösségeknek. Csak remélni merjük, hogy ez így is lesz. Az elmúlt 90 év alatt a hatá­ron túli magyarság és Magyar- ország kapcsolata leginkább egyirányú volt, Budapestről jött a védelem, a támogatás s azzal együtt nemegyszer a finom irá­nyítás is. Én azt hiszem, ezt a kapcsolatot kétirányúvá kell tenni. Ne csak a segítséget vár­juk a Duna másik oldaláról, ha­nem segítsünk is, ha ott baj van. Ne csak azt várjuk, hogy Buda­pest szóljon az érdekünkben, ha veszély fenyegeti a kisebbségi jogainkat, hanem meg kell szó­lalnunk nekünk is, ha a határ másik oldalán veszélybe kerül­nek a demokratikus értékek. Egy közös európai haza polgá­raiként és egy közös nemzet tag­jaiként a felelősséget nekünk is viselnünk kell. Erre tanít ben­nünket 1848 szelleme. 1848 ugyanis olyan tö­rekvéseket fogalmazott meg, amelyek az ország teljes lakosságának az együttértését bírták... A problémák megkerülése lenne, ha nem szólnék a kettős állampolgárság kérdéséről, amely ugyan nem napi szintű probléma számunkra, de a szlo­vákiai magyar nemzetrész jövő­je szempontjából nem mellékes. Olyan kérdés, amelyről az eddi­gieknél nyíltabban kellene be­szélnünk, a pro és kontra érve­ket egyformán felsorakoztatva. S itt nem a Szlovák Köztársaság szempontjairól beszélek, hiszen Magyarország szuverén joga az, hogy kinek ad és kinek nem ál­lampolgárságot, s ebbe Po­zsonynak vajmi kevés beleszó­lása lehet. Ezt a vitát nekünk nem a szlováksággal, hanem magunk között kell lefolytatnunk arról, milyen változásokat indíthat el ez a folyamat a közösségünk­ben. A magyar állampolgárság le­hetőségének megszerzése sok, a trianoni országhatárokon kí­vül élő magyar számára jelent egyfajta erkölcsi jóvátételt, ér- zeími megnyugvást. Mások, fő­leg a munkapiacon érvényesül­ni akaró fiatalok számára eg­zisztenciális lehetőségeket nyit meg. Az ő döntésüket nem sza­bad kétségbe vonnunk, mint ahogy azokét sem, akik azt mondják, hogy az állampolgár­ságnak semmi köze a nemzeti identitáshoz, hiszen a Trianon óta eltelt 90 év alatt sem vol­tunk magyar állampolgárok, mégis magyarok tudtunk ma­radni. Ha minden igaz, az állam- polgársággal szavazati jog is jár majd, ami azonban számos kér­dést vet fel. Például azt, vajon van-e jogunk beleszólni egy olyan ház életébe, amelyben nem lakunk, amelynek terheit nem viseljük. És azt a kérdést is, vajonjó lesz-e az nekünk, ha ide is átgyűrűzik a magyarországi választási kampány. Vajon ez egyesítő erő lesz közöttünk, vagy megosztó tényező? Olyan kérdések ezek, ame­lyekre csak az idő adja meg a vá­laszt, de amelyekről felelős po­litikusainknak nyíltabban kel­lene beszélniük, nem pedig hallgatni. Egy azonban bizonyos, ha azt akarjuk, hogy a magyar állam- polgárság ne megosztó, hanem egyesítő erő legyen, akkor nem szabad, hogy mostantól abban mérjük, vajon ki a jobb és ki a rosszabb magyar, hogy van-e magyarországi útlevele. Egy nemzethez való tartozásról so­hasem a kokárda (amelyet az év 364 napján teljesen fölösleges kirakni) és az okmányok dönte­nek, hanem az ember minden­napi cselekedetei. így volt ez 1848-ban, és így van ez ma is. Végezetül ne feledkezzünk meg arról, hogy 1848. március 15-e a fiatalság győzelme volt. Komárom, ahol magyar egye­tem működik, ahol számos kö­zépiskola van, a fiatalok városa, s remélhetőleg a következő években még inkább az lesz. Mindenkinek, de elsősorban nekik szeretném üzenni, hogy ismerjék és őrizék meg 1848 li­berális szellemét, s hogy marad­janak meg másokkal szemben toleráns demokratának, nyitott szellemiségű európainak és be­csületes magyar embernek. S ne feledkezzenek meg arra inteni családjukat, ismerőseiket, bará­taikat, hogy a közelgő népszám­lálás során egy közösség fejlő­dését alapozhatják meg azzal, ha magyarnak vallják magukat. (A 2011. március 15-én Ko­máromban, a Klapka-szobomál elhangzott ünnepi beszéd szer­kesztett változata)

Next

/
Thumbnails
Contents