Új Szó, 2011. március (64. évfolyam, 49-75. szám)

2011-03-12 / 59. szám, szombat

m SPORT PRESSZÓ ■ 2011. MÁRCIUS 12. www.ujszo.com Köszönöm a sorsnak, hogy kisebbségben születtem Ha egykor emlegetni fogják, nyilván az lesz a két legfontosabb adat a nevénél, hogy 1976-ban Dunaszerdahelyen született, és kétszer lett olimpiai bajnok. Feltéve, ha jövőre Londonban nem triplázik. A Kemény-legénységnek ez a bravúr már sikerült, de Gergely Istvánnak nem, ő az ezredforduló olimpiáján, Sydneyben még a szlovák vízilabda-válogatott színeiben játszott. A születés és az olimpiai arany(ak) közötti út elég hosszú, még a legfontosabb állomásait is nehéz visszaidézni a sokéves történetnek. Kezdjük azzal, hogy vízközeibe kerültél. Somorján laktunk, s miután a szüleim hároméves koromban el­váltak, Komáromba kerültem. Ott kezdtem vízilabdázni úgy, hogy a régi pólósok csináltak egy tanfolya­mot, oda jártunk az öcsémmel - aki Görögországban egy új csapatban játszik - meg néhány barátommal. Bevallom, nem szerettem az úszást, nem akartam maradni, de az édes­anyám úgy vélte, ez jó időtöltés lesz, mindenképpen sportolnunk kell, maradjunk akkor a vízilabdá­nál. Nyolcéves lehettem akkor. Azért Komáromban is inkább az volt a jellemző, hogy focizni, kajakozni, teniszezni küldték a gyereket. Nem mondom, hogy véletlen volt, mert a tanfolyamot pólósok szer­vezték, azért, hogy fennmaradjon a vízilabda Komáromban. Végül is a legtöbbször a dolog úszással kez­dődik, csak mi nem jártunk úszni, egyből a vízilabdával kezdtük. Magyarországon jelenleg az egyik legnépszerűbb csapatsport a vízilabda. Szlovákiában nem volt ekkora varázsa. Gyerekkorában nem foglalkozik azzal az ember, hogy mit érhet el a sporttal, meg mennyit kereshet. Legalábbis abban az időben még nem így volt, ez meg se fordult a fejemben. Nem ezért vízilabdáz­tam, hanem azért, mert anyukám fontosnak érezte. Végül mégis hagytad magad el­csábítani. Komáromban, az iskolában ko­saraztam is, felajánlották, hogy menjek el ligacsapatokhoz, még Magyarországon is akadt lehető­ség, hogy ne vízilabdázó, hanem kosaras legyek. Heti kétszer jártam kosárlabdaedzésre, naponta pólóz­tam, zsúfolt volt a program: isko­la, kosárlabda- és vízilabdaedzés. A kettő kiegészíti egymást, gondol­n Kudarcok mindig vannak, aki nem megy tovább, soha nem lesz sikeres. Nincs olyan versenyszám, ahol ugyanott van a cél és a rajt. kodtam, ne folytassam-e kosárlab­dával, de a víz ereje nagyobb volt, minden barátom vízilabdázott. Maradtam. Mi volt a vízválasztó? Ha jól ér­tem, te magadnak köszönheted, hogy a medencében ragadtál. Meg a barátaimnak, annak a tár­saságnak, amelyik akkor ott volt. Vonzóbb volt számomra, mint egy új közeg, engem az húzott igazán, nem a pénz. Akkor szó sem volt arról, hogy ennyit meg annyit ke­resek. Habár nem volt olyan rég, úgy tizenöt-tizenhat éve, de az a világ még nem volt annyira anya­gias. Ma a fiatalok is azért kezde­nek el sportolni, mert úgy gondol­ják, hogy sokat tudnak keresni. Csodálkozhat az ember? Hiszen a sport mesterség, foglalkozás lett, ebből kell megélniük. Ha befejezik, sokuknak nincs szak­ma a kezében. Én csodálkozom ezen, mert aki pénzért kezd el sportolni, abból nem biztos, hogy jó sportoló lesz. A pénz nem biztos, hogy azért jön, mert pénzt akarok keresni, hanem azért, mert valamit nagyon jól csinálok. Találkozom olyan fiata­lokkal, akiknél jelentős motivációs tényező, hogy mennyi a fizetés. Ez pedig nagyon nagy csapda, mert nem biztos, hogy az a hely a legfej- lődőképesebb, ahol többet tudnak fizetni. Ezt nagyon kevesen mérik föl. De hiszem, hogy a sport újra vissza fogja kapni értékét. Az évezredfordulós sydneyi olimpián még szlovák színekben indultál, s a csapatban nem volt túl vidám a hangulat, mert az élmezőnytől vereségeket kellett elszenvedni. Hát, igen... Két évvel később kerültél Ma­gyarországra. Ott mindjárt si­mán mentek a dolgok? Kapaszkodni kellett, mert a szlo­vák válogatottat a magyar mindig öt-hat-hét góllal verte. Átkerülni abból a csapatból egy lényegesen jobba nem kis feladat, nemcsak szakmailag, hanem mentálisan is komoly próbatétel. Össze kellett szednem magam, mert itt mások voltak a kihívások. Egy olimpiai bajnokhoz jöttem, a világ egyik legjobb vízilabdacsapatába és a világ egyik legjobb bajnokságába. Ahhoz képest elég jól össze­kaptad magad, mert 2004-ben Athénban már ott voltál a dobo­gó legtetején. Gyorsan ment... Gergely Melinda (balról a második) és testvére, Marci (jobbról az első), a két kisebb gyerek a vízilabdázó keresztlánya, Mónika és unokaöccse, Norbi

Next

/
Thumbnails
Contents