Új Szó, 2011. február (64. évfolyam, 25-48. szám)
2011-02-26 / 47. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011. FEBRUÁR 26. Szalon 23 Az életet adó agyag, az „agyagkenyér" nem volt sem magyar, sem szlovák, a föld adta KÖNYVESPOLC luban nevezték őket. Mindegy, milyen államalakulatban éltek, ez a kérdés fel sem merült, nem is érdekelte őket. Együtt dolgoztak, egymással kereskedtek, házasodtak, s voltak hun- garusok valamennyien, állam- és nyelvhatároktól, uralkodóktól, földesuraiktól, földrajzi szélességi fokoktól és vízválasztó hegyektől függedenül. Vagyis azok a bizonyos vízválasztók s a folyóvölgyek voltak az igazi „határok”, amelyek mentén évszázados struktúrája épült ki a kereskedelemnek, megélhetésnek. Az életet adó agyag, az „agyagkenyér” nem volt sem magyar, sem szlovák, a föld adta. Akár a búzát, rozsot, ami arra ösztönözte a szlovák parasztot, hogy délnek induljon. A kenyér után. Tavalyelőtt a kiskunsági tanyavilágon keresztül autóztunk Szegedre. Párom azt mondja: nézzük meg Petőfi szülőházát, ha már itt vagyunk. Beugrottunk hát Kiskőrösre, ahol meg sem lepődtünk azon, hogy senki sem titkolja, ki volt, honnan származott a költő. De írhatnám akár a Ma- ros-Körös-közben fekvő Békéscsabát, ahol az Alföldtől délre, Közép-Európa legnagyobb evangélikus temploma tanúskodik arról, hogy itt valaha, s még ma is, szlovákok élnek. Gyökereik vagy háromszáz évesek ezen a tájon. Akik kenyér után jöttek. S hogy a háromezer embernek készült padsorok manapság nem telnek meg hívekkel, arról nem az asszimiláció tehet, hanem a háború utáni, nagy propagandával kísért áttelepítés. Nem tudom, vannak-e arrafelé hagyásfák, de ha vannak, biztos szomorúan állnak a mezőben, hogy így szétszórta a hiszékeny embereket a politika. A fenti, rozlozsnai öreg és miskolci rokonainak esete azt példázza, milyen kicsi a világ. Magyar exsógorom azóta az igazak álmát alussza a miskolci temetőben, s talán a rozlozsnai szlovák bácsi is az égi mezők sarjúját kaszálja. Ám a hagyásfák, amelyek alatt egykor szót értettek, akárcsak őseik, ma is ott állnak a mezőben. Mintha várnának valamire. Hogy a szétzilált kapcsolatok újra összesimuljanak, s a vitát maguk mögött hagyó, külföldre menekülő fiatalok visszatérjenek szülőföldjükre. Hogy megtalálják az emberek az utat haza- és egymás felé. Élek a gyanúval, hogy a mai szlovák törvényhozók többsége sosem látott hagyásfát. Azt sem tudja, mi az. Talán tudja, mi az a gulag, hadifogság, hideg napok, etnikai tisztogatás, lakosságcsere, deportálás, re- szlovakizáció, nyelvhasználati küszöb, nyelvtörvény. Tudja„a másét nem akarjuk, a magunkét nem adjuk” törvényét. Amit egyébként senki nem akar elvenni. Az ember leginkább mosolyogna, ha nem lenne ilyen kínos és megalázó ez a szomszédvita. Igaz, a politikusoknak nem kötelező történelmet, de még emberséget sem tanulniuk. A Kalligram februárban KENÉZ BORBÁLA Líra Gucsa Magda, Lanczkor Gábor, Lázár Bence András és Ka- csinecz Krisztiánversei. Széppróza Egressy Zoltán regényrészlete (Szaggatott vonal), Zilahi Anna novellái (Szemet leszorítva sincs sötét; Varratszedés), Szávai János webnaplója (Töprengő 4), részlet Nicole Malin- coni regényéből, Bárdos Zsuzsa fordításában (Csendkórház). Beszélgetés Műfordítók, brókerek címmel Pénzes Tímea beszélget Pusztai Varga Ildikóval és Adamik Lajossal. Benn Gottfried Benn-összeállítás. Benne Bodrogi Csongor tanulmánya (Gottfried Benn: Egy költészet fölfedezésének lehetetlensége és lehetőségei, Mamo János versei (Vissza a Vérmezőre - Benn-metszetek), Gottfried Benn versei András Sándor és Mohácsi Árpád fordításában, Gottjfied Benn: Stefan George emlékbeszéd (Bodrogi Csongor fordítása), valamint Gottfried Benn Kell-e a költészetnek az életet jobbá tennie? című esszéje (Márton László fordítása). Bírálat Esterházy Péter Estí-könyvé- ről Kulcsár-Szabó Zoltán (Lásd, szétbomlok) és Kibédi Varga Áron ír (Esti Kornél és Esti), Neichl Nóra Kiss Tibor Noé Inkognito című regényét ismerteti (Terra incognita), Tallér Edina a Sztori című Magyari And- rea-verseskötetet, Boldog Zoltán Böszörményi Zoltán új no- velláskötetét (Halálos bűn), Pápes Éva pedig a Meseterápia (Mesék a gyógyításban és a mindennapokban) című Boldizsár Ildikó-kötetet. Hagyásfa Mítoszt fogtam, nem ereszt - jut eszembe a mondás (kissé aktualizálva), ahogy elfigyelem ezt a megalázó cirkuszt a magyar állampolgársági törvény körül. Amely, tartok tőle, nem nyer megnyugtató megoldást. KÖVESD1 KÁROLY Mintha ennek a kis országnak az lenne a legnagyobb gondja, hogy számtalan európai példát követve, néhány ezer polgára más útlevelet is hordhatna a zsebében. Ha már a külföldi példákra nem, a történelmi kontinuitásra kellene gondolniuk a pozsonyi törvényhozóknak. Miskolcon élő sógornőm mesélte évekkel ezelőtt, amikor még kívül tipródtunk az Európai Unió határain, milyen fura eset történt meg velük. Gömörben kalandozván: Pel- sőctől északnak indultak, s zárói? Hát hogyne ismerném! - rikkantott emberünk. - Hiszen akkor mi szegről-végről rokonok vagyunk, kedveském.” Hiába szeleit el két-hároirt emberöltőnyi idő, az öreg fel- ső-gömöri parasztember még emlékezett a múltra, amikor az ősök a terebélyes hagyásfa alatt együtt költötték el az ebédet, hányták-vetették meg a világ dolgait a nehéz kaszálás, takarás közben. Arra is emlékezett, hogyan fogadták a magyar gyerekeket „szlovák szóra” a rozlozsnaiak, és a szlovák gyerekeket a páskahá- ziak, kuntaplociak. Hogy szót értsenek egymással. Hogy hogyan éltek évszázadok óta békében, a politikából legföljebb annyit sejtve, hogy úri huncutság, nem egyéb. Ugyan ki emlékszik már arra, hogy az ezer- kilencszázharmincnyolcas határ megvonása után a csetneki völgy északi községeiből küldöttségek indultak Kuntapol- cára, és kérték a magyar határ északabbra helyezését? Tették szó jogán többek közt azt mondta: ,Azért, hogy magyar statusban magyar polgárságom vallása mellett azt sem tagadtam, hogy tót vagyok, azt hiszem, hogy nem vétettem, mert ha vétek van e körülményben, akkor az nem az én vétkem, de az Istené, ki annak hagyott születni...”A három sólyom felszabadult, és szem nem maradt szárazon a védőbeszéd alatt. Az észak-gömöri kis falucskák templomai olyan kincseket rejtenek, amelyek közösek. Karaszkó, Rimabrézó, Süvete, Gecefalva vagy Ochtina középkori freskóinak legtöbbjén magyar szenteket látunk: Szent Istvánt, Szent Lászlót, Szent Margitot. Prokopp Mária, a téma kutatója és szakértője mesélte, hogy amikor Stras- bourgban kiállították a freskókat, mindenki felkapta a fejét a „messzi” nyugaton: hát nektek ilyen is van? Miért titkoljátok? Titkolja a fene, mondhatnánk. Szent László éppúgy a karasz- kóiaké, a rimabrézói szlovákoKorrajz Csicsay Alajos Tizenharmadik iskola Dunaszerdahely, NAP Kiadó, 2010 Az ismert köz- és szépíró tanárember vall életútjáról, munkásságáról, közéleti, pedagógiai és szellemi-kulturális posztjairól. Az időrendet követő, élményekből, tapasztalatokból és tudásból építkező szövegfüzér egyfelől személyes vallomás, s az esszé és a napló közvetlenségét nyújtja, másfelől kultúrtörténeti és társadalmi korrajz. Az olvasmányos, jelenetező képsorok a maguk lendületes és gyorsan pergő cselekményessége mellett az előadás árnyaltságának köszönhetően mélységükben ragadják meg nemcsak egy gazdag pálya és életút, hanem egy korszak összetettségét is. (cs) (Kép: Tóth Mihólyné) maguk mögött hagyva Páska- házát, Kuntapolcát, túl a nyelvhatáron lekanyarodtak balra, Rozlozsna felé. Nyár volt, rekkenő hőség, csábította őket az erdő, mező hűse, az enyhe szélben hullámzó fű si- mogatása. Elterültek a mező közepén, egy világítótoronyként álló hatalmas hagyásfa alatt. Talán másféle simogatás- ra is kedvet kaptak párjával, mindenesetre a sebtiben elhatározott szieszta közben egyszer csak összetalálkoztak egy öregemberrel. Akár a mesében. Pontosabban az talált rájuk, egyszer csak fölébük magasodott, mint egy szálfa, a tipikus hegyi ember, és szlovákul szólította meg őket. Három mondat után kiderült, hogy mennyit érnek az országhatárok; nagyanyai ágon valami összeköti őket. „Tyeta Juliska? Páskaháezt egyszerűen azért, mert elvágták őket a világtól, attól a völgytől, amely a köldökzsinórt jelentette számukra a világhoz. Aligha azért, mert rossz szlovákok voltak, vagy magyaroknak vallották volna magukat. Vagy jut eszébe az embernek a negyvennyolcas szabadságharc pelsőci pere, amelyben a „három sólyom” (Štefan Marko Daxner, Ján Francisci Rimavský és Michal M. Bakulíny) ügyében fővesztés helyett felszabadító ítélet született. A per aktái már a Bach-korszakban eltűntek, s a szlovák történészek a magyar államapparátus kezét vélik látni benne. Azét az államapparátusét, amelyet később történetesen az egyik korábbi vádlott, Štefan Marko Daxner képviselt másodalispánként és a megyei törvényszék elnökeként. Xki az utolsó ké, akár az erdélyi templomok hasonló festményei a magyarokéi. A gömöri magyar fazekasok annak idején századokon keresztül szállították az Alföldre portékáikat, „összejárva a világot, le, fel, oldalt azért a csepp ennivalóért". „Vöttünk nagy koros fazekat, bugyogós korsókat, apró bögrécskéket, fazekakat, tálacskákat, két fülű bögrét, boros korsót” - írják 1660-ban a nagykőrösi számadáskönyvben a „tót fazékról”. Amely mindegy, melyik falu mesterének keze alól került ki, megkapta a maga északi jelzőjét. Nem pejoratívat, hanem betájolót. Szülőfalum neve szláv eredetű, magyar várjobbágyok lakták, majd a 18. század elején bejöttek a Szpisákok, Liptákok, Ora- vecok. Vagyis Szepesiek, Lipta- iak, Árvaiak, ahogyan más faFOLYOIRAT-AJANLO
