Új Szó, 2011. február (64. évfolyam, 25-48. szám)
2011-02-26 / 47. szám, szombat
16 SZTÁRVILÁG PRESSZÓ ■ 2011. FEBRUAR 26. www.ujszo.com minket. Hiszek egy picit a sorsszerűségben, régebben hittem abban is, hogy az egyik munka hozza a másikat, de rájöttem, a mai világban már ez sem igaz. Most, 2011 februárjában egyébként sem nagyon szeretnék kopogtatni. Az sem történt meg, hogy a direktor kereste és hívta önt? Nem, nem. Szerintem a színház- igazgatók is gőgösek. És tudják jól, hogy egy nagy színházat (Vígszínház) hagytam ott azért, hogy kedvemre ficánkolhassak szerepről szerepre. Ez azt is jelenti, hogy önben hatalmas a szereplési vágy? Igen, jól látja, de ez minden színésznél így van. Mi, színészek betegesen magamutogató exhibicionisták vagyunk. Az exhibicionizmus miatt nem tudok fejet hajtani, nem tudom azt mondani az igazgatónak, hogy rendben van, megcsinálom. Akkor sem tudom befogni a szám, ha észlelem, hogy a rendező felkészületlen, nincs a helyzet magaslatán. Ilyenkor ugyan megpróbálok segíteni, de gyakran konfliktusba kerülök. Ä társulatban pedig ez nagyon veszélyes, mert egyből lázítónak, közösségizgatónak kiáltják ki az embert. Ilyenkor jön a büntetés, rögtön kis szerepeket adnak, vagy pedig határozottan kijelentik: nem vagyunk rád kíváncsiak, menj el. Egy saját színház megoldás lehetne? Ezen már én is gondolkodtam. Különben, van egy kis színtársulatunk, Fregoli színészegylet a neve. Hárman alapítottuk, Magyar Attila, Szakács Tibor és én. Budaörsön a mai napig játsszuk a repertoárunkban levő két előadásunkat. Az egyik az Özvegy Karnyóné, a másik pedig a Kocsonya Mihály házassága. Mindkettő lassan tíz éve megy. Ön az igazgatója az egyletnek? Közösen csináljuk! Felállítottunk egy hierarchiamentes színházat, ahol mindenki egyforma. Őszintén mondom, nem nagyon működik, de legalább jól érezzük magunkat. A szavaiból azt veszem ki, hogy ön egy fenegyerek Remélem! Kell egy kis fenegye- rekség, de ha igazi fenegyerek lettem volna, akkor lehet, hogy pop- vagy rocksztár szerettem volna lenni. Nem vagyok agresz- szív, nem bántom a társaimat, hanem megpróbálok egy olyan imázst kialakítani, amely arról szól, hogy ez az ember, jelen esettben én, egy egyéniség. Szerintem a színháznak és a nézőnek arra van szüksége, hogy egyéniséget lásson a színpadon. Véleményem szerint a mai színházi világban inkább az a cél, hogy ne egyéniségeket lássunk, hanem a rendező egyénisége domborodjon ki egy darabban. A katonák, azaz a színészek pedig végrehajtják a dolgokat. Tudomásom szerint nagyon szeret gitározni. Tud is? Állítólag. Kamaszkoromban nagyon muzikális voltam. Autodidakta módon tanultam meg gitározni. Természetesen a szorgalmas tanulásomban az is közrejátszott, hogy mindig én lehettem a tábortüzek középpontjában. Ilyenkor jó csajokat lehetett felszedni. Mindig akadt egy-két lány, akit a pengetésemmel teljesen szerelembe ejtettem. A Vígszínházban a Szent István körút 14. című darab kapcsán egy mini zenekar alakult, amelynek a neve Könnyű Esti Sértés, és baráti összejöveteleken, színházi ünnepségeken szoktunk saját örömünkre zenélni. Gyermekkorában állítólag hi- hetedenül rossz gyerek volt. A tanulmányi eredményeiről nem is beszélve. De érdekes, hogy a rossz bizonyítványának köszönhetően lett színész, így volt. Az általános iskolában azért nem voltam annyira rossz tanuló. Ez annak volt köszönhető, hogy egy kis faluban, Hortobágyban éltünk, és oda jártam suliba. Anyukám volt a szülői munkaközösség elnöke. Röviden, protekcióm volt. Kell egy kis fenegyerekség Hajdú Steve a Heti Hetes sztárjaként nagy népszerűségnek örvend, és a színpadon is sikeres. De talán kevesen tudják, hogy valójában mennyire érdekes egyéniség. Persze nem csak 190 centiméteres magassága miatt. Miért szabadúszó egy ilyen sokrétű színész, mint ön? Inkább úgy mondanám, hogy ezt is kipróbálom, mint már annyi minden mást az életben. Először az Új Színháznak, majd a Vígszínháznak voltam a tagja, ez az időszak rögtön a főiskola után kezdődött. Ékkor úgy éreztem, hogy nagyon sok, számomra fontos szerep „elmegy” mellettem. Olyan szerepek, amelyeket máshol eljátszhattam volna, de a Vígszínházban vagy nem mutatták be, vagy ha bemutattak egy hasonlót, akkor más játszotta a főszerepet. Szabadúszóvá kellett válnom, hogy találkozzam az álomszerepeimmel. Ez áldozat volt vagy sikeréhség? Amikor nincs munkája az embernek, akkor áldozat lehet, de ha van munkája, akkor valóban sikeréhségnek számít. Tudom, hogy a mai világban nagyon rizikós társulat nélkül lenni, de nekem szerencsém van, mert a televízióban hetente tudok, jó pénzért szerepelni. Ebből a bevételemből pedig a hobbimnak, vagyis a színháznak élek. Szeretek szerepelni, de mint más munka, így a színészet is egy idő után ingerszegénnyé tud válni. Szüksége van az embernek arra, hogy új társulati tagokkal, olyan színészekkel ismerkedhessen, akikkel még nem játszott, és esetleg új barátságokat köthessen egy-egy darabnak, szerepnek köszönhetően. Ha esedeg megunja a „szabadúszást”, könnyű lesz a visszaút a színházi tagsághoz? Bekopogtat egy színházigazgatóhoz és közli: státust kérek? Az az igazság, hogy nem tudom. Lehet, hogy valakinél ez így működik, de engem úgy neveltek, és lényegében belémsulykolták a főiskolán is, hogy ne nagyon kopogtassunk, majd keresnek .Autodidakta módon tanultam meg gitározni" Hajdú Steve és Magyar Attila egyedi citerajátéka
