Új Szó, 2011. február (64. évfolyam, 25-48. szám)
2011-02-19 / 41. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011. FEBRUÁR 19. Szombati vendég 25 A pozsonyi születésű G. Kovács László legmagasabb szintű politikusi találkozókon fordít A tolmács akkor jó, ha nem tűnik fel a jelenléte Rég nem volt ilyen élénk a politikai és kulturális kapcsolat Szlovákia és Magyarország között, mint az utóbbi hónapokban. Egymást érik a közjogi méltóságok találkozói, a kormányközi bizottságok tárgyalásai, szakmai viták, előadóestek-és a rendezvények mindegyikén ott van a háttérben egy ember, aki nélkül a főszereplők olykor a legnagyobb jóakarattal sem értenék meg egymást. VRABEC MÁR1A A pozsonyi születésű G. Kovács László történészként végzett a Komenský Egyetemen, az élet hozta úgy, hogy elsősorban tolmácsként és fordítóként keresi a kenyerét. Azt mondja, sokat segít a munkájában, hogy ismeri a két ország közötti feszültségek történelmi hátterét, érti, miért olyan kényes egy-egy felmerülő téma, és időnként azt is ki tudja következtetni, mi jöhet még szóba. A magyar-szlovák tolmácsok túlnyomó többsége szlovákiai magyar - még Budapesten is. Ón hogy került a magyar fővárosba? Minden, ami egy fiatalember életében fontos, az érettségitől az egyetemi éveken át egészen a katonaságig, Pozsonyban, illetve az akkori Csehszlovákiában történt meg velem. Nem is gondolkoztam azon soha, hogy elhagyom az országot, de aztán megismertem a feleségemet, aki budapesti, és úgy döntöttünk, hogy itt fogunk élni, hiszen az én esetemben nem volt nyelvi akadály. Egyéb akadályok azért adódtak, mert az átköltözés az akkori Csehszlovákiából még családegyesítés címén is nagyon hosszadalmas és idegtépő procedúra volt, és az évente engedélyezett két magyarországi utazásnál többre csak különböző trükkök révén lehetett sort keríteni. Rengeteg időt töltöttem a hivatalok folyosóin, mire megkaptam a kivándorló útlevelet. 1987. augusztus 29-én települtem át Magyarországra. Nem volt nehéz beilleszkednem, hiszen a kulturális közeget ismertem, rokonaim, barátaim is voltak, csak a hivatali szóhasználatot, a bürokratikus formaságokat kellett kitanulnom. Rögtön fordítással próbálkozott? Az első állásajánlatot még történészként a postamúzeumtól kaptam, de a kézbesítés és a távközlés története nem váltott ki belőlem különösebb izgalmat. Egy merész döntéssel szabadúszó fordító és cikkíró lettem. Még Pozsonyban kaptam néhány tippet, kikhez fordulhatok, ha munkát keresek Budapesten, és én ezeknél az embereknél meg is jelentem. Máig jó szívvel gondolok az ugyancsak szlovákiai származású történészre, Szarka Lászlóra és a jeles szlavistára, Kiss Gy. Csabára, akik sokat segítettek. Azt is ők ajánlották, hogy menjek el a művelődési minisztériumba, és kérdezzem meg, nincs-e szükségük tolmácsra. Az első munkám az volt, hogy egy pozsonyi jogász hölgyet kísértem különböző tárgyalásokra. Nem volt nehéz, valahogy a jogi szakkifejezések is beugrottak, megtetszett a dolog. Ettől fogva rendszeresen vállaltam kísérő tolmácskodást. A történelemhez végleg hűtlen lett? Folyamatosan írtam tanulmányokat és ismeretterjesztő cikkeket különböző folyóiratokba, de emellett fordítottam is. A tolmácsolás változatos és időnként kalandos kiruccanás maradt, és csak három év elteltével vált igazán komoly szakmává, amikor egy kolléganőm megkérdezte, vállalnék-e szinkrontolmácsolást kabinban. Vakmerőén erre is igent mondtam, és kiderült, hogy ebben sem vallók szégyent. Ma már úgy látom, hamarabb lettem tolmács, mint ahogy fel tudtam volna mérni ennek a szakmának a súlyát és a felelősségét. De biztos eljött az a pont is, amikor tudatosan eldöntötte, hogy jó tolmács akar lenni. Mi segíthet ebben: ha az ember sokat olvas, szótárakat böngész, televíziót néz? A nyelvtudás mellett a legfontosabb az, hogy a tolmács, divatos szóval élve, képben legyen, vagyis tudja, milyen fogalmak fordulnak elő gyakran az adott ország közéletében, különböző szakterületek szókincsében. Mindig rendszeresen olvastam a szlovák és a cseh sajtót, de 1989 után azzal szembesültem, hogy rengeteg új kifejezést kell megtanulni, mert teljesen megváltozott a köznyelv és a hivatalok nyelve. Ha kapok egy felkérést, utánanézek, mi hangzott el az előző tárgyalásokon, mit nyilatkoztak a felek a témáról. Sokat tanulok munka közben is, mindig figyelek arra, milyen fordulatokat, mondatszerkezeteket használnak. Hogyan jut el az ember ebben a szakmában odáig, hogy egyszer csak felhívják a miniszterelnöki hivatalból? A kilencvenes évek végén már tolmácsoltam miniszteri találkozókon. 2001 márciusában pedig azzal a meglepő kérdéssel hívtak fel, hogy vállalok-e politikai tolmácsolást legfelsőbb szinten. Nem részleteztek semmit, de miután igent mondtam, visszahívtak, és közölték, hogy a miniszterelnöknek, Orbán Viktornak kellene tolmácsolni. Egy ilyen munka nagyfokú bizalmat is feltételez azonkívül, hogy az ember szakmai képességeivel nyilván tisztában van a megbízó. A tárgyalások előtt kap a tolmács valamilyen eligazítást a témát vagy a protokollt illetően? Ilyesmi általában nincs, de a programról pontosan tájékoztatnak. A protokollt a gyakorlatban sajátítottam el, és utána is néztem, mert érdekel a téma. Alapszabály, hogy a tolmácsnak mindenütt és azonnal ott kell lennie, ahol szükség lehet rá, és sehol nem illendő lábatlankod- nia, ahol a jelenléte fölösleges. Amikor a legmagasabb rangú tárgyalófelek a zászlók előtt kezet fognak, vagy sajtófotózás zajlik, a tolmácsnak nem feladata, hogy az utókor számára megörökíttesse magát. Szemfülesnek és gyorsnak kell lenni, hogy az ember a kellő időben rendelkezésre álljon, ne kelljen várni rá, vagy neadjisten keresni ót. Ez nem könnyű, mert a tolmácsnak sokszor népes delegációkon át kell utat törnie magának. A küldöttség legtöbb tagja általában nem is ismeri őt, s a hivatalból gyanakvó biztonsági embereket is meg kell győznie arról, hogy nem rossz szándékkal, hanem munkaköri kötelességét teljesítve követi árnyékként a rangos közéleti személyiségeket. Ezek szerint nincs a tolmácsnak pontos helye? A protokoll szerint a beszélő balján áll vagy ül, de ez a gyakorlatban nem mindig megoldható, főleg nem a kötetlen programokon. Apróságnak tűnik, de nagyon fontos például, hogy amikor a felek séta közben beszélgetnek, felvegyem a járásuk ritmusát, ne maradjak le, s ne is lépjek a lábukra. Észrevétlenül kell rendelkezésre állnom, úgy, hogy fel se tűnjön a jelenlétem. A szlovák és magyar miniszterelnökről köztudott, hogy mindketten jól beszélnek angolul. Amikor ezt a nyelvet használják, akkor lazíthat a tolmács? Soha nem lazíthat, mert bármikor átválthatnak a saját nemzeti nyelvükre. A tolmács nem azért van ott, hogy a helyszín dekorációit nézegesse, és az összes fogást végigegye. Jobb, ha óvatosan nyúl az ételhez, mert bármelyik pillanatban övé lehet a szó, s enyhén szólva, nem keltene jó benyomást, ha tele szájjal próbálná elismételni, mondjuk, a miniszterelnök szavait. A szeszes italról ilyenkor teljesen le kell mondani, a szakma szabályai és az illem elleni súlyos vétek lenne, ha az alkohol miatt lassabban, vagy ellenkezőleg, túlzott élénkséggel reagálna atolmács. Mi van, ha a tolmács nem érti, ami elhangzott, vagy nem biztos az értelmezésben. Nem bizonyul faux pas-nak, ha rákérdez? Nem, mi több: kötelessége rákérdezni a rosszul értett szóra, mert nem engedheti meg magának, hogy pontatlan legyen, vagy a képzelőerejében bízva kitalálja, mi hangzott el. Ha a tolmácskolléga pontatlan, illik őt kijavítani? Jóhiszeműen, segítő szándékkal igen, de csak akkor, ha kommunikációs zavart okozhatna a dolog. A tolmácsok rémálma lehet, hogy a döntő pillanatban nem jut eszükbe a megfelelő kifejezés. Ez a gyakorlatban elő szokott fordulni? Ritkán, mert csak olyan területeken vállalok tolmácsolást, amely kapcsán úgy érzem, megfelelő a szókincsem. Az ilyen helyzetek megoldását szolgálják a szinonimák, mert nem az a követelmény, hogy feltétlenül ugyanazt a szót használjuk, hanem hogy a mondanivalót közvetítsük torzítások nélkül. Viszont gyakran forró helyzet alakul ki, amikor adatok, számok, nevek sokasága hangzik el egymás után. Ilyenkor nagyon kell koncentrálni, hogy semmi ne maradjon le, és szükség esetén merni kell ismétlést kérni. Tolmácsolás szempontjából milyen az ideális szónok? Lassan beszél, rövid mondatokat használ, gyakran tart szünetet? Jó, ha nem túl lassú, mert ha valaki minden harmadik szó után megáll, lehetetlen kitalálni merre tart a mondata. Az a legjobb, aki megfontoltan, de tempósan beszél, hibátlan mondatszerkezeteket alkalmaz, pontos kifejezéseket használ. A politikusok túlnyomó részéről ez elmondható, tapasztaltak, és érdekük is fűződik ahhoz, hogy érthetőek legyenek. Szabatosan beszélnek, tudják, mikor kell szünetet tartani, nem bonyolítják túl a mondataikat. Az élet más területein gyakrabban előfordul, hogy olyan személyek hozzászólásait kell tolmácsolni, akik nem tudják leküzdeni a gyors beszédre való hajlamukat. Helyszíni tolmácsolásnál komoly megpróbáltatást jelent az olyan előadó, aki tíz-tizenkét mondatot is elmond anélkül, hogy a tolmácsot hagyná szóhoz jutni. Olyan is akad, aki meg sem várja, hogy a tolmács lefordítsa az általa mondottakat, vagy úgy elveszik a saját gondolataiban, mint egy krétai labirintusban. Nagyon fel tudják adni a leckét azok az előadók, akik negyed óra alatt húszoldalnyi szöveget akarnak felolvasni, és amikor a végéhez közeledik a számukra kiszabott idő, nem a szöveget rövidítik, hanem a tempót fokozzák. Emiatt a beszéd is érthetetlenné válik, és a tolmácsnak nincs más választása, mint, hogy az általa felfogott dolgokból valamiféle tartalmi kivonatot adjon. Létezik arra íratlan szabály, hány mondat után kell szünetet tartani a beszélőnek ahhoz, hogy a tolmács pontosan fordíthassa? Van, aki minden mondat után megáll, ami a tolmács számára roppant kényelmes, de a hallgatóságnak zavaró lehet. Négy-öt mondatot garantáltan meg lehet jegyezni, hétnél- nyolcnál már nagyon meg kell erőltetni a memóriát. A magyar-szlovák tolmácsolást, gondolom, az is nehezíti, hogy más a mondatszerkezet. Igen, ki kell fejteni egy gondolatot ahhoz, hogy le tudjuk fordítani. Némi rutin birtokában már lehet sejteni merrefelé tart a szónok, és jelentős segítség az is, ha az ember ismeri az adott személy stílusát, korábbi nyilatkozatait. Rendkívül magas szintű egyeztetéseken, kényes témájú tárgyalásokon van jelen. Mindig higgadtan, korrekt hangnemben folynak, vagy néha indulatos szóváltásoknak is tanúj a? Nincs ilyen tapasztalatom. Ezek gondosan előkészített találkozók, ahol a vitás kérdések megbeszélését későbbre halasztják, vagy az álláspontok tisztázására szorítkoznak. De a tárgyalások mindig kulturált hangnemben, a társasági érintkezés szabályai szerint folynak. Idestova huszonöt éve él Budapesten. Mennyire kötődik még Pozsonyhoz? Változatlanul pozsonyinak tudom magam, és amikor arrafelé visz az utam, mindig úgy érzem, hogy hazamegyek. Szüleim ma is ott élnek, húgom a főváros közelében lakik, és szerencsére nem csak a családi kötelékek okán, de a munkám miatt is sokat járok haza. Számos alkalommal tolmácsoltam Pozsonyban történészek, politológusuk, művészek találkozóin - ezeket a rendezvényeket különösképpen kedvelem. Történészi végzettségű tolmácsként mit gondol, magyarok és szlovákok miért nem értjük egymást annak ellenére sem, hogy mentalitásban, kultúrában legközelebb állunk egymáshoz az európai nemzetek között? Sajnos, pont a közös történelmi múltunk nehezedik rá nagy súllyal a kapcsolatainkra. Pontosabban az, hogy a figyelmünk azokra az időszakokra, eseményekre összpontosul, amelyekhez negatív képzetek, rossz emlékek társulnak. Ebből adódik egyfajta megelőlegezett bizalmaüanság, és ha felbukkan egy új konfliktusforrás, az rögtön negatív szenzációvá válik. Emellett, sajnos, a magyarok és a szlovákok körében is bizarr és idejétmúlt előítéletek szennyezik a légkört. De abban a közegben, amelyben tolmácsolok, szerencsére más sajátosságok a jellemzők: a párbeszédre vállalkozó közéleti szereplők nézeteltéréseit nem kísérik szitkok, otromba személyeskedések. A viták résztvevői az embertársat, az európai polgártársat látják a másikban, nem valamiféle gonosz szándékú ellenséget. Akkor az ön esetében valóban igaz, hogy addig jó, amíg bőven van dolga, mert ez azt jelenti, hogy létezik kommunikáció a két nemzet között. Igen, hál’ istennek a legtöbb szinten élénkek, sokszínűek a kapcsolatok. Az alapvető érdeklődés adott, most már csak azon kellene dolgozni, hogy pontosan, jóindulatúan, a másik fél megértésére törekedve értelmezzük az egymástól, egymásról kapott információkat. (Somogyi Tibor felvétele)
