Új Szó, 2011. február (64. évfolyam, 25-48. szám)

2011-02-02 / 26. szám, szerda

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011. FEBRUÁR 2. Vélemény És háttér 5 Barack Obama, az USA elnöke már a tüntetések kezdetekor két tűz közé szorult Egyiptom és a változás politikája Az elmúlt néhány hét so­rán a világ figyelme elke­rülhetetlenül a Közel-Ke­let és az arab országok felé fordult. RAVASZ ÁBEL Az események gyors pörgésé­re jellemző, hogy jelen sorok írá­sával egy időben az eddigi leg­nagyobb tüntetés zajlik a kairói utcákon, a katonaság csendes asszisztálásával. Az egyiptomi népfelkelés kimenetele egyelőre nem belátható, azonban az sem nyilvánvaló, hogy a „Nyugat”, különösen az USA kinek és miért drukkol. A tüntetésekben érin­tett országokban a választási rendszer csak formálisan működik, az emberi jogokat fo­lyamatos sérelmek érik, a hata­lom pedig autoriter, évtizedekre berendezkedő rezsimek kezé­ben összpontosul. Ez a tézis igaz Egyiptomra is, egyúttal azonban a Mubarak-rezsim az USA és a „Nyugat” egyik legfontosabb közel-keleti szövetségese is. Obama elnök éppen ezért már a tüntetések kezdetekor két tűz közé szorult: egyrészt a demok­ratikus átmenetek támogatásá­nak amerikai stratégiája és saját kommunikált vüágnézete az ut­cára vonulók támogatását írná elő az elnöknek. Másrészt Oba- mára ellenkező irányú nyomást gyakorol, hogy ha azonnal elen­gedi legszorosabb szövetségese kezét, az bizalmatlanságot szül az USA szövetségi rendszerén belül. Ráadásul a jelenlegi, ut­cán levő tömeg összetétele meg­lehetősen vegyes, az általuk esetlegesen hatalomra juttatott kormány politikai irányultsága pedig korántsem biztos - könnyen lehet, bár nem tör­vényszerű, hogy a mérsékelt isz­lamista irányvonalú Iszlám Testvériség játszhatja majd az egyik vezető szerepet. Éppen ezért a tüntetők mel­letti feltétlen kiállás helyett, melynek célja Obama kairói be­szédével összhangban a musz­lint világ problémáira való nyi­tottság hangsúlyozása lett vol­na, az elnök egy hibrid stratégiát választott, és az utcai megmoz­dulások elvi támogatása mellett csak lassan veszi el a kezét Mu­barak elnök fölül. Nem biztos, hogy ez kifizetődő: a kairói utca aligha vevő a diplomáciai fi­nomságokra, Obama óvatos tá­mogatása pedig nem az, amit a tüntetők elvárnának, különö­sen, hogy a velük szembenálló rendőrök „Made in USA” muní­cióval lőnek rájuk. Ezek után szinte bizonyos, hogy az esetle­gesen létrejövő új kormányt az „utca” nem fogja az USA szövet­ségi rendszere felé tolni. A tüntetések történelmi lehe­tőséget adtak a Nyugatnak, hogy kinyilvánítsa elkötelezettségét az arab világ demokratikus népi mozgalmai mellett, ám Obama egyelőre képtelen volt megra­gadni a pillanatot, hogy hitet te­gyen az arab világ önrendelke­zése mellett. A látszólag kocká­zatkerülő politika azonban hosszú távon veszélyforrás le­het: a jelenlegi egyiptomi rezsim bukása esetén létrejövő új kor­mányra sokkal kevesebb hatása lesz a Nyugatnak, mint szeretné, tovább növelve a közel-keleti helyzet bizonytalanságát. Rá­adásul Obama taktikája mintha annak beismerése lenne, hogy szerinte is lehetetlen az USÄ külpolitikáját őszinteségre és kooperációra alapozni - ez pe­dig aligha lesz népszerű a sze­mélyét a reménnyel és változás­sal összekötő szavazói bázisa körében. KOMENTÁR Türelemjáték NAGY IVÁN ZSOLT Múlt héten ismét a sajtószabadságért tün­tettünk a Kossuth téren. Lehettünk öt-hat ezren, ami kevesebb ugyan, mint két hete, az első demonstráción, akkor azonban pén­tek volt, most csütörtök, ráadásul estére ki­fejezetten hideg is lett, szóval rendben volt ez így. A hangulattal sem volt gond: hozzám hasonló amatőr tüntetők bulija. Kedvenceim az alternatív zenére ringa­tózó nyugdíjas nénik voltak - már-már csápoltak, mi­közben láthatóan rettenetesen zavarta őket a hangos muzsika. Az egész akkor dőlt be - legalábbis nálam -, amikor az egyik fellépő zenész dalában félreérthetetlenül Gyur- csány Ferencet biztatta visszatérésre. E meghökkentő pillanat volt az, amikor eltántoríthatat- lan sajtószabadság-harcossá lett 11 éves gyerekemmel egymásra néztünk, megráztuk a fejünket és úgy döntöt­tünk, hogy ehhez nekünk már nagyon hideg van. Meg egyébként is... A jelenet felveti mindazok dilemmáját, akik minimális demokratikus öntudattal bírva elvetik az Orbán-kor- mány jogállamfelfogását, ám közben nem tudnák válasz­tani egyik ellenzéki pártot sem, legyen szó akár az LMP- ről, akár a szocialistákról, Gyurcsány Ferencestül. (A Jobbikról késsel-villával enni tudó embernél nyilván nem lehet szó.) Más azonban nincs, és ahhoz, hogy legyen, olyasmi cso­da kellene, mint Szijjártó Péternek, a miniszterelnök szóvivőjének, hogy életében egyszer hiteles legyen. Nem teljesen lehetetlen tehát, csak éppen kevéssé tűnik valószínűnek. Pedig mind többen mondogatják. Nem, nem azt, hogy Szijjártó hiteles lehet... A pártalapítás öt­letét vetik fel mind többen. Illetve van, aki már mozdult is, ott van Szili Katalin, aki kilépett az MSZP-ből, pártot alapított, és most arról ál­modozik, hogy 2014-ben majd a mérleg nyelve lesz, de ezeket a víziókat most nézzük el neki, nyilván kikészítet­ték az elmúlt év eseményei. Ennél nagyobb baj az, hogy jó eséllyel párttal rukkol majd elő Gyurcsány is. Márpedig róla ellenfelei is tud­ják, hogy közismerten nagy kampányharcos. Ha tehát ő áll neki pártot toborozni, oda bizony mennek majd tá­mogatók is. Ami nem jelenti azt, hogy sikeres is lesz (ami nem baj, sőt), ártani azonban önmagában létrejöt­tével is tud: például az MSZP-nek (ami szintén nem baj, sőt), de minden más lehetséges kezdeményezésnek is. Próbálkozni tehát lehet, de azért túl nagy reményt alig­ha lehet táplálni. Egyelőre. Majd. Ha már elvérzett az összes feltámadni próbáló politikus. Addig meg mehetünk még tüntetni. Ott legalább jó a hangulat, buli van, a nénik csápolnak. És ha a Fidesz így folytatja, lesznek többen is. A szerző magyarországi publicista Állok a lépcsőkön, és szégyellem magam Júdás-csókom miatt, mellyel elárultam a szabadságot és a szolidaritást, szégyellem magam önmagam miatt Levélféle I. M.-nek KULCSÁR FERENC Igor Matovič. Nemes egysze­rűséggel így szólítom önt, nem akarván úrnak nevezni, mivel - Winston Churchillel szólva, már ha mond magának ez a név vala­mit - úriember nem foglalkozik olyasmivel, amihez nem ért. El­néztem önt 2011. január 28-án a tévében, amint a Szlovák Köztár- saságparlamentjéneklépcsőjéna figyelem forró fókuszában ágál, szendvicsembemek álcázva ma­gát, bár - ellentétben Szlovákia polgárainak ezreivel - ön nem al­kalmi munkáért viselt plakátot. És micsoda plakátot! Megindító- an giccseset. Igor Matovič, ön ott, a lépcsőkön úgy festett, mint egy újkori Don Quijote, vagy még in­kább, mint egy pankrátor - aho­gyan találóan egyik újságírónk nevezte -, esetleg Gogol, Hašek, Bemard Shaw tollára való ámok- futó. Elnéztem önt a tévében, és hirtelen megszántam - nem önt, hanem magunkat, hogy egy ilyen ember szeret bennünket, olyan „szeretettel”, amitől lúdbőrösek leszünk. Elnéztem önt, ahogy ott „kol­dul”, illetve „árusít” szeretetet a parlament lépcsőin, s képzelje, elképzeltem magam az ön helyé­be. Elképzeltem, hogy a törvény- hozás tisztes tagja vagyok, állok a lépcsőkön, és nyakamban lóg - ahogyan Pilinszky János monda­ná - a rövid „életrajzom”, az én szerető piros szívem külső másán hirdetve, mennyire szeretem „a mi magyarjainkat”, a mi kiskorú, másodrendűvé degradált polgá­rainkat, a mi tulajdonunkat és szolgáinkat, holott tudom, hogy az ember nem szolga, nem állat, nem magántulajdon, nem zsák­mány, nem túsz, hanem lélek - ezért nem lehet kiszolgáltatva sem a másik ember kénye-kedvé- nek, sem az államnak; igen, tu­dom, hogy az ember csak Terem­tője szabadságában nyerheti elés őrizhetimegemberíméltóságát. Én, Kulcsár Ferenc, alias Igor Matovič, állok a lépcsőkön, és szégyellem magam Júdás-csó­kom miatt, mellyel elárultam a szabadságot és a szolidaritást, szégyellem magam önmagam miatt, mert aznap az egyik újság­ban Orbán Viktort Ján Slotához hasonlítottam, holott én vagyok hasonló a szlovák pártvezérhez, hiszen mindketten azon vagyunk felháborodva, hogy néhány pol­gárunk képes lenne felvenni ősei nyomán a magyar állampolgár­ságot, mintegy lelkileg is kötődve nemzetéhez. Igaz, Slota gyűlö­letből van felháborodva, én pedig szeretetből - de a végeredmény ugyanaz: szent okokból mindket- tenmegakarjuk ezt akadályozni. Én, Igor Matovič, állok a lép­csőkön, mint egykor a magyarok József Attilája a rakodópart alsó kövén - igaz, ő ült -, s rendezni igyekszem közös dolgainkat, de nem megy, mert valamiért ki nem állhatom a magyarok szabadság- szeretetét, 1848-ukat, 1956-u- kat, a berlini fal lerombolásához s így Európa egységesítéséhez való bátor hozzájárulásukat, miköz­ben én csakkuksoltam, s a pénz is­tene, Mammon járt az eszemben. Én, Igor Matovič, állok a lép­csőkön, és szégyellem magam, mert nem kérdeztem meg egyet­len szeretett magyar honfitársa­mat sem, szeretné-e - s ha igen, miért - felvenni a magyar állam- polgárságot, pedig az ő képvise­lőjük- is -vagyok. És azért is szé­gyellem magam, mert még min­dig nem helyeztem hatályon kí­vül a Beneš-dekrétumokat, mely az én szlovákiai magyarjaimat háborús bűnösöknek nyilvánítot­ta. Amiatt is restelkedem, hogy 1945 után faji imperializmustól indíttatva kitelepítettük, áttele­pítettük, kifosztottuk szeretett magyarjainkat - nyilván az ő jól felfogott érdekükben -, bezárva iskoláikat, betiltva újságjaikat, erőszakkal reszlovakizálva őket, s én mindezért még nem kértem tőlük bocsánatot. S azért is vérzik a szívem, hogy Slotáék kicsikar­ták az én magyarjaim nyelvhasz­nálatát korlátozó nyelvtörvényt, bizonyos esetekben pénzbírság­gal sújtva őket, s én, Igor Matovič honatya ugyanezt a bírságolást támogatom. Bánt, hogy én, Igor Matovič még mindig nem töröltem a Szlo­vák Köztársaság preambulumá- ból a „mi, szlovák nemzet” formu­lát, holott én, a Szabadság és Szo­lidaritás pártja által honatyává lett honatya tudom, hogy ennek így kellene hangzania: „Mi, Szlo­vákia polgárai”; mert az előző, valóságot meghamisító formula szerint az én szlovákiai magyarja­im másodrendű állampolgárok. Én, Igor Matovič amiatt is szé­gyenkezem, hogy a Smer és az SNS ráerőltette az iskolákra a himnuszunkat hétköznapivá szürkítő himnuszhallgatást: hogy megmutassák az én szere­tett magyarjaimnak, ki az úr Szlovákiában. Igaz, ezt a törvényt is megszavaztam, bár az egyik új­ságunkban Ján Slotát „primitív bujtogatónak” neveztem. Én, Igor Matovič, állokittasze- retetplakáttal a nyakamban, és szívemben a gyanúperrel, hogy voltaképpen én nem is szeretem a szlovákiai magyarokat, sem a szabadságot, sem a szolidaritást. Úgy érzem, én csak a zűrzavart, az árulást, az anarchiát szeretem, mert jobb nekem a rossz, mint a jó. Képmutató lennék, kaméle­on, köpönyegforgató? Lehet, hogy nem is Igor Matovič a ne­vem, hanem Ján Slota? Szere­tett magyarjaim, segítsetek! Hirtelenelbizonytalanodtam.-Értsd meg végre: a mi nyugdíjunk alacsony, a polgármesterünk fizetése magasabb, mint a kormányfőé, az átlagjövedelem kiváló! (Peter Gossányi rajza)

Next

/
Thumbnails
Contents