Új Szó, 2011. február (64. évfolyam, 25-48. szám)

2011-02-14 / 36. szám, hétfő

Vélemény És háttér 5 www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011. FEBRUÁR 14. A hadsereg magatartása a forradalom kitörése óta ambivalens és nehezen értelmezhető Ki jön az arab dominóban? Az egyiptomi forradal­mat egyöntetűen címlap­jain üdvözlő francia sajtó szombaton azt a kérdést tette fel, hogy Ben Ali tu­néziai elnök elmenekü­lése, Mubarak egyiptomi államfő lemondása után ki lesz a következő az arab dominóban. MT1-ÖSSZEF0GLALÓ A prognózisok élén Buteflika algériai elnök áll. „A rettegés térfelet cserélt, és a félelem be­furakodott a diktátorok kopo­nyájába ... Kevesebb, mint száz nap alatt Tuniszban és Kairóban két legyőzhetetlennek tűnő re­zsim került a történelem süllyesztőjébe” - hangsúlyozza a baloldali Libération. A liberá­lis Le Monde szerint az egyip­tomi vezetés élén bekövetkező változás alapjaiban érintheti a politikai status quót a Közel-Ke­leten, ahol - Izraelt kivéve - mindegyik ország ugyanazok­tól a betegségektől szenved, mint Egyiptom: a patemaliz- mustól, a politikai rendőrségtől és a választási csalásoktól. A lap szerint az egyiptomi forrada­lom „a politikai érettség példá­ja, a polgári engedetlenség olyan modellje, amilyenből ke­veset látott még a világ: erő­szakmentesség, bátorság a re­zsim kiszolgálóival szemben és abszolút elszántság”. A konzervatív Le Figaro sze­rint „számos tekintélyelvű re­zsimnek kell alkalmazkodnia az új helyzethez vagy pedig fel kell készülnie a távozásra”. A La Montage című regionális lap azt írta, hogy „a szabadság jár­ványa továbbterjed az arab vi­lágban, amiről eddig azt hittük, hogy a diktatúra szemfedője alatt mozdulatlan, mint a mú­miák. Ma minden tekintet Al­géria felé fordul, ahova a tár­sadalmi elégedetlenség miatt már beszivárgott a szabadság­vágy. Nem tudhatjuk, hogy a tuniszi és a kairói friss levegő milyen gyorsan jut el oda. Ám, amikor a történelmi szél fújni kezd, nem áll meg a hatá­roknál” - fogalmazott a vidéki lap. A lyoni Progres úgy véli, hogy „a milliomos diktátorok alkonya két égető kérdést ve­tett fel: Ki lesz a következő? És mi következik azután?” A Liberation szerint Egyip­tomot illetően az a kérdés me­rül fel, hogy a hadsereg azért áldozta-e fel Mubarakot, hogy megtarthassa a hatalom jelen­tősebb részét, vagy pedig azért, mert a katonákat is megérintet­ték azok az eszmék, amelyekről „a szűk látókőrűek eddig azt gondolták, hogy csak a nyugati világéi. Ez a kérdés fogja meg­határozni az új fejezetet, amely annak az országnak a dicsősé­ges történelmében nyílik, ahol a civilizáció megszületett” - ír­ta a baloldali lap. A Le Figaro szerint a hadsereg magatartása a forradalom kitörése óta am­bivalens és nehezen értelmez­hető, s elsősorban a vezérkaron belüli sokféleséget tükrözi. A vezetésben idős tábornokok foglalnak helyet, s a fiatal tisz­tek nagyon különböznek tőlük. Rengeteg katonai és gazdasági érdek ütközik. A Le Monde sze­rint az egyiptomi rezsimnek 1952 óta alapját jelentő, nagy tiszteletben álló hadsereg is annyira megosztott, mint az egész ország. A katonák között is vannak baloldali ellenzékiek, iszlamisták, reformpártiak és konzervatívok. Rájuk vár a ha­talmas, szokatlan és nem könnyű feladat: megszervezni az átmenetet a demokratikus és stabil kormányzáshoz. Az első lépést megtették: az egyiptomi katonai kormányzat vasárnap feloszlatta a parla­mentet, és felfüggesztette az alkotmányt. A demokráciát kö­vetelő tüntetőknek is ez volt a két fő követelése azóta, hogy Hoszni Mubarak elnök pénte­ken este távozott a hatalomból.- Kiáltsuk együtt: siketlimpia! A visszhang meg válaszol: szégyen, szégyen... (Peter Gossónyi rajza) Andeas Oplatka történész írása a Neue Zürcher Zeitungban Magyarországról Kicsivel nagyobb arányérzék kéretik MTl-ÖSSZEFOGLALÓ Magyarország, a közép és a szemmérték címmel közölt hosszú írást a svájci konzervatív Neue Zürcher Zeitung (NZZ) nemzetközi kiadása szombaton Andreas Oplatka történész, új­ságíró, a lap korábbi szerkesztő­je tollából. Magyarországon a rendszer- váltás óta újra mozgásba len­dült a hajóhinta - írta, Karinthy Frigyes egyik írását idézve. A privatizációval együtt járó vita mellett Magyarországon két, egymással szemben máig ellen­séges politikai tábor is kialakult. A történelmi okok egyikét a tár­gyalásos átmenetben látja Op­latka és abban, hogy a kommu­nisták politikailag aktívak ma­radtak, s hogy „szocialista párt­juk vetélytárs nélkül képviselte az egész baloldalt”. Modern li­berális párt nem tudta megvetni a lábát Magyarországon. A Fi­desz 1994 után nemzeti kon­zervatív irányba kanyarodott el; a Szabad Demokraták Szö­vetsége nem kevésbé kétséges fordulatot hajtott végre, amikor 1994-ben a „szocialista-ex- kommunista választási győz­tes” MSZP-nek állandó koalíci­ós partnerként állt a rendelke­zésére-írta. A 2002 és 2010 közötti balol­dali kormányok időszaka a gaz­dasági sikerekben legszegé­nyebb és a hajmeresztő korrup­ciós ügyekben leggazdagabb évek voltak a rendszerváltás óta. A számlát a 2010-es választáso­kon nyújtották be a választók: a Fidesz kétharmados többséget szerzett, a „szélsőjobboldali” Jobbik 17 százalékot. Nyugat- Európa, jelesül a német nyelvű sajtó, amely a magyar baloldal­nál csak bocsánatos bűnöket fe­dezett fel, az első naptól kezdve figyelemreméltó ellenségesség­gel fogadta az Orbán-kormányt. „A Fideszt keverték a rasszista Jobbikkal, Orbán pártját félig vagy egészen fasisztának tartották”. A szabaddemokraták szellemi mentorai „erőteljesen kongatták a vészharangokat egy állítólag közeledő diktatúra miatt”, „őszinte aggodalmaikat és félelmeiket, de frusztrációju­kat és pánikhangulatukat is be­vitték a nyugati sajtóba, köztük ebbe a lapba (az NZZ-be) is”. A tulajdonképpeni botrányt a médiatörvény váltotta ki. A szerző úgy látja, a törvény szö­vege többféleképp értelmezhe­tő megfogalmazásokat tartal­maz. Ezek „magukban foglalják az állami beavatkozás és a ke­mény bírságok lehetőségét”, s ez egy demokráciában elfogad­hatatlan. Szükséges és hasznos volna azonban egy kicsivel na­gyobb arányérzék Nyugat-Eu- rópában is. Az, hogy Magyaror­szágon a közmédiában politika- üag motivált cserék zajlottak le, igaz és zavaró. Ffihetőbb volna azonban a hangos európai kriti­ka, ha például Franciaország el­len is irányulna, ahol a hata­lomváltások után hasonló eljá­rás szokásos” - olvasható a cikkben. KOMMENTÁR Újra jár az arab óra S1DÓH. ZOLTÁN Tunéziában már január derekán elkergették az elnököt, Egyiptomban pénteken dőlt meg Hoszni Mubarak 1981 óta fennálló rendszere, a hétvégén Jemenben és Algériában voltak de­monstrációk. Az arab világban, ahol mindeddig állt az idő - ahogyan Fareed Zakaria A szabad­ság jövője című könyvében fogalmazott-, most hirtelen meglódult a mutató. A felpörgő események végki­menete egyelőre ismeretlen. Azonban nem véletlen az évti­zedek óta felhalmozódó feszültségeket követő politikai rob­banás. Az Arab Ligába tömörült 21 országban és a Palesztin Hatóság területén mintegy 300 millió ember él, ám a nép- szaporulat mostani üteme mellett 2020-ra ez a szám jócskán meghaladja a 400 milliót. A hihetetlen demográfiai nyomás (ahol sok a dologtalan, kilátástalan helyzetű fiatal, ott szinte garantált a forradalmi helyzet) viszont elképesztően rossz gazdasági helyzettel párosul. Még jócskán a világválság ki­robbanása előtt az ENSZ közzétett egy átfogó jelentést az arab világ elmaradottságáról, melyből kiderül: az elmúlt 20 évben az egy főre jutó össztermék évente átlagosan csupán 0,5 százalékkal nőtt az arab országokban, ami Fekete-Afrika után a legalacsonyabb a világon. Ä tartósan és mélyen autok­ratikus, elnyomó és korrupt hatalom miatt gyakorlatilag csődöt mondott az arab társadalmi berendezkedés, ezzel együtt kitapintható az arab térség világpolitikai súlyának csökkenése. Ha a sivatag mélyén nem húzódnának olajten­gerek, ha a régió nem szállítaná futószalagon a terrorista merényleteket, akkor bizony az egykor hatalmas és fényes arab civilizáció halódására oda se figyelnénk. Az Egyesült Arab Emírségek luxust sugárzó építményeinek sora, Kuvait gazdagsága vagy Hurghada turistaparadicsoma elfedi a lényeget. Egyrészt azt, hogy az olajból hirtelen és könnyen jött gazdagság az arra felkészületlen országokban csak konzerválta a fennálló hatalmi rendet, elodázta a poli­tikai rendszer mondemizálását. Másrészt azt a korántsem je­lentéktelen tényt, hogy elképesztő az arab világ kulturális elmaradottsága. Ez nemcsak a több mint 60 millió felnőtt analfabétát jelenti, hanem például azt is, hogy Egyiptomban - az arab világ intellektuális központjában - évente alig 400 új könyvet adnak ki, ami tízszeresen elmarad az összehason­líthatatlanul kisebb Izrael mutatójától. Az arab könyvkiadás mennyiségi adatai csak a Szaharától délre fekvő, minden té­ren sereghajtó államokkal vethetők egybe. Az arab országok tudományban elfoglalt szerepe pedig gyakorlatilag kimutat­hatatlan. Az időközben felcseperedett és a korábbinál jóval tanultabb népes nemzedék rendre a merev társadalmi korlátokba üt­között. A frusztrációt okozó helyzet természetesen már hosszú évek óta tart, ami viszont új, az a távközlés forradal­ma. A világhálón és mobiltelefonon keresztül villámgyorsan eljutnak a hírek, és szélsebes a szerveződések lehetősége is. Természetesen azt senki sem gondolta, hogy egy egyetemet végzett, ám illegális zöldségárusításból tengődő kétségbe­esett tunéziai fiatalember decemberi önégetése lesz majd az a szikra, ami kirobbantja a Mauritániától egészen Jemenig terjedő tömegmegmozdulásokat. A gyújtózsinórt meggyújt­hatta volna akár a tavaly nyáron a kairói rendőrök által egy kávéházból indokolatlanul kirángatott és halálra vert fiatal esete is. A Tunéziában és Egyiptomban önerőből bekövetke­zett fordulat még nem hozza el a demokráciát, viszont elve­zethet az értelmetlen tiltások, az évtizedes szükségállapotok eltörléséhez, a társadalom erjedéséhez és az önvizsgálathoz. A saját vezetőik által megbéldyózott, ám most a szabadság levegőjét beszippantó tömegek feltehetik a kérdést: vallási fanatikusok által irányított humuszos bajkeverők vagy a nyugati társadalmi berendezkedés és gazdaságirányítás elemeit az iszlám vüágával sikeresen ötvözök akarnak lenni. TALLÓZÓ THE SUNDAVT1MES Londonban is keresik Hoszni Mubarak egykori egyiptomi elnök kimenekí­tett vagyonát - írta nyomoza­ti és hírszerzési forrásokra hivatkozva a The Sunday Ti­mes. A lap úgy tudja, hogy a súlyos csalások felderítésére szakosodott brit nyomozó szervezet (Serious Fraud Of­fice, SFO) keresi azokat a mil­liókat, amelyeket a minap el­űzött Mubarak készpénz és vagyonbefektetések formá­jában menekíthetett Lon­donba. Richard Alderman, az SFO igazgatója gyakorlatilag megerősítette a kutatás hírét. Kijelentette: a közvélemény azt várja, hogy az SFO - ha tudomást szerez ilyen vagyo- nokról - kutassa fel és próbál­ja meg azokat visszajuttatni, hogy ezek a pénzek „az érin­tett országok népének javát szolgálhassák”. (MTI)

Next

/
Thumbnails
Contents