Új Szó, 2011. február (64. évfolyam, 25-48. szám)

2011-02-12 / 35. szám, szombat

Kamarás Máté: „Sokáig tartott megfogalmazni, mit keresek, de már tudom. Azt keresem, azt a helyet, ahol kihívás van. Bécs után most Japánban..."

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011. FEBRUÁR 12. SZOMBATI VENDÉG 27

Elhagyta a császárvárost, már várják Tokióban

Egymást követően búcsúzott három várostól. Előbb Münchentől, utána Innsbrucktól, majd Bécs- től. Kamarás Máté tizenhárom évet töltött az osztrák fővárosban, ahol a Roman Polanski rendezte Vámpírok báljával horgonyzott le. Az Elisabeth azonban egészen Japánig vitte.

SZABÓ G. LÁSZLÓ

Legelőször 2006 decemberében láthatta az ottani közönség. Azóta nemcsak musicalszínészként, hanem rockénekesként is megismerhették. Most tokiói világpremierre készül, amelynek ő az egyetlen külföldi szereplője, de ő is végig japánul énekel majd a darabban. Idegen ajkú musicalsztár ekkora lehetőséget, ezt megelőzően, sosem kapott még a felkelő Nap országában. Kamarás Máténak ugyanis népes japán rajongótábora van.

Évekkel ezelőtt, amikor a budapesti Operettszínházban „vendég Halálként” lépett színpadra a magyar Elisabeth- ben, a művészbejárónál szép számú japán csoport várta. Leglelkesebb nézői között Bécsben is nagyon sok japán turista volt, akik még a pozsonyi nagyszüleivel is boldogan fényképezkedtek. Hol gyűjtötte össze őket?

Öt év alatt tízszer repültem Bécsből Japánba. Volt ebben promóció is, amikor az Elisabeth keresztmetszetét mutattuk be a kinti közönségnek, aztán többhetes vendégszereplés következett, amikor már az egész előadást láthatták, és mert tudták rólam, hogy Bécsben önálló fellépéseim is vannak, önálló koncertsorozatokat is szerveztek nekem. Ha mindezt összeszámolom, fél évet töltöttem eddig Japánban.

Ahhoz viszont, hogy most egy kint születő előadás főszereplője lehessen, bizonyára keÜett valami más is.

Bécsben látott az egyik leghíresebb japán musicalrendező, és annyira tetszett neki, ahogyan játszottam, énekeltem, hogy vacsorára hívott az előadás után. Azt mondta, szeretne megismerni. A vacsora során végig annyira szimpatikus volt, hogy úgy éreztem, fogunk mi még találkozni. De hogy erre majd Japánban, egy vadonatúj musicalben kerül sor, az meg sem fordult a fejemben.

Távolabbinak vagy inkább elérhetetlenebbnek tűnt az egész, mint annak idején Mis- kolctól, ahonnan elindult, Bécs?

Sokkal távolabbinak. Japán a szamuráj kultúra és a szusi hazája, amit én imádok, s talán épp ezért nem gondoltam arra, hogy egyszer én egy üyen színházi projekt részese leszek. Nagyon távoli világ volt ez számomra. Még turistaként sem mentem volna Japánba, hiszen

akkor inkább a közelebbi tengert választom. Pedig rettentően vonzott a japán kultúra. És két évvel a bécsi találkozásunk után mit ad az ég? A Theater an der Wien japán turnéra indult az Elisabeth-tel. Akkor találkoztam újra Kőikével, a kinti musicalrendezővel. Megint egy jót beszélgettünk, és az ott töltött két és fél hónap alatt többször is láttuk egymást. Akkor vetődött fel bennem először a gondolat, hogy milyen jó lenne egyszer Japánban dolgozni. De még ezt megelőzően, a promóciós fellépésen volt velünk egy helybéli sztár is, vele kellett duettet énekelnem. Kérdezték, nem tanulnék-e meg egy kis részt japánul. Dehogyisnem! Egy kinti barátom a koncert után meg is jegyezte, hogy nagyon jó a kiejtésem. Én ezt nem tudtam megítélni, hiszen a szöveget nem értettem teljesen, csak énekeltem. Aztán visszajöttünk Bécsbe, majd felhívtak Japánból, hogy volna-e kedvem egy önálló koncertsorozathoz. Tizenegy előadásra szólt a szerződés, és minden egyes előadás nagyon jól sikerült. Ezt követően két bécsi kollégával hívtak meg többhetes koncertkörútra, amelyen a Theater an der Wien musicaljeinek legnépszerűbb dalait adtuk elő. Nem sokkal később pedig már a szólókoncertem második részét vittem Japánba.

Ennyi előzmény után már nem is meglepő, hogy most visszahívták. Az viszont, hogy egy japán musical főszerepére, a legnagyobb elismerésük jele.

Én eddig kint álltam az álmok kapujában, most viszont megtehetem az első lépést befelé. Mitsuko a darab címe, a Jekyll és Hyde, valamint a Rudolf zeneszerzője, Frank Wild- horn komponálta ezt is. Tavaly, egy rövidebb koncertverzióban már énekeltem belőle pár dalt. Szerepem szerint egy osztrák-magyar nagykövet, bizonyos Gróf Heinrich Couden- hove bőrébe bújok, aki beleszeret egy japán nőbe, Mitsuko Aoyamába. Feleségül veszi, és visszajön vele Európába, születik hét gyerekük, majd kitör a háború. Á kinti koncertek során már kiderült, hogy nem okoz gondot a japán nyelv, a szövegeket mégis németül kaptam meg. Rajtam kívül egyébként csak a karmester volt európai, a többiek mind japánok. Meg is kérdeztem, hogy nem énekelhetnék-e mégis japánul, de mivel a nagykövet osztrák, maradtunk a németnél. Tizenkét nappal a premier előtt azzal jöttek hozzám, hogy a fő dal szövege már japánul is megvan, akarom-e mégis az ő nyelvükön előadni? Amit már tudtam németül! Persze, ide nekem az oroszlánt is! Tizenkét nap nem sok, de megtanulom. Az előadás előtt azért megkérdeztem, nem lehetne-e a kezemben papír, mert pont azon a határon voltam, hogy bár a szöveget már tudtam, valahol állandóan elakadtam. Még kellett volna pár nap, hogy leülepedjen. Azt mondták: jó, akkor legyen mégis németül! Na, azt nem! Akkor inkább

nincs papír, és lesz, ami lesz. Ha eddig még nem ment hibátlanul, akkor majd ma este, a premieren. Álltam a takarásban, már elkezdődött az előadás, és annyira izgultam, hogy az első sor sem jutott az eszembe. De ahogy küéptem a színpadra, minden beugrott. Nagy sikere volt a koncertnek, és rögtön utána az is eldőlt, hogy az egész darabot színpadra viszik Japánban. Jött is a rendező, hogy szól a. zeneszerzőnek: én leszek a komplett előadásban is az osztrák nagykövet. Azt mondta az amerikai zeneszerző: ő ezt nem tudja megítélni, mert egyeden

szót sem tud japánul, de mindenkitől azt hallja, hogy nekem kell eljátszanom a szerepet. Aztán sokáig semmi jelet nem kaptam, már nem is voltam benne biztos, hogy játszani fogok a darabban, amikor felhívtak, hogy akkor egyeztessük az időpontokat, mert márciusban elkezdjük a próbákat. Harminchat előadásra kötöttem szerződést. A bemutató Tokióban lesz, onnan utazik az előadás Oszakába és Nagoyába. Július közepén jövök majd haza.

Engem a Miss Saigonra és a Pillangókisasszonyra emlékeztet a darab cselekménye.

Külföldi férfi, távol-keleti nő. A történet azonban egészen más. Amikor Mitsukót megismerjük, Japán még el van zárva a világtól. A nagykövetnek itthon kastélya és birtoka van, de miután meghal, a családja visz- sza akar szerezni mindent, ami a törvény szerint az özvegyére és a gyerekeire száll. Közben kitör a második világháború, jönnek a fasiszták, a nőnek meg kell védenie magát. Fia, Richard a páneurópai elmélet megalkotója lesz, vagyis tőle származik az Európai Unió alapötiete, ami a japánok előtt sem ismereüen. Kinti tapasztalataim mondatják

velem: rettenetesen nyitottak és érdeklődőek.

A színművészeti főiskolát annak idején londoni ösztöndíjra cserélte, előbb angolul, aztán a Vámpírok báljának és a bécsi éveknek köszönhetően németül is megtanult. A japán nyelv azonban mindegyiknél nehezebb.

Nekem az a szerencsém, hogy a zenére tudok hagyatkozni. A melódia többet elmond, mint a szöveg. Németül és angolul már beszélek annyira jól, hogy pontosan tudom, hogyan épül fel a mondat. A japán szöveggel hiába vagyok tisztában,

amikor énekelek, nem figyelek rá. Még ha értem is a szót, egy pillanatig akkor is el kell gondolkoznom rajta. De három és fél hónap múlva máshogy lesz. Nyelvtanárt kapok, aki egész idő alatt csak velem fog dolgozni, engem fog tanítani.

Bécstől tehát, tizenhárom év után, végleg elbúcsúzott.

Egyelőre úgy néz ki, aztán majd meglátjuk. Mindent lezártam. Azon a napon, amikor véget ért a kapcsolatom, felhívtak, hogy vissza kellene adnom a lakást, holott eredetüeg még két évre szólt a megegyezésünk. De szólt a tulaj, hogy a lánya szeretne beköltözni a nyáron. Tőlem már most is beköltözhet, mondtam, hiszen február 6-án utoljára játszom az innsbrucki Luluban, másnap pedig már utazom egy hónapra Thaiföldre, úgyhogy még előtte leadnám a lakást. A bútorokat elvitettem egy raktárba, a felesleges dolgokat kidobáltam, az aktív cuccaimat pedig beraktam a kocsiba.

Aktív cuccok?

Egy koffer, egy hátizsák és egy utazótáska. Innentől fogva ugyanis nincs megállás. A kofferben a három és fél hónapra Japánba összeválogatott dolgaim, a hátizsák jön velem Thaiföldre, ahonnan egy hétre átrepülök Japánba, a nyárból a friss tavaszba. Azért az utazótáska pulcsikkal és kabáttal. De még mielőtt itthonról visszarepülnék Tokióba, lesz még egy koncertem Hamburgban.

Wedekind drámájának musicalváltozatában, az innsbrucki Luluban hogyan lett „nyakfelmetsző” Jack?

Meghívott egy osztrák musicalsztár az innsbrucki gálájára, és azt követően kértek fel Jack szerepére. Én akkor már el is felejtettem, hogy Innsbruckban jártam, az intendáns azonban emlékezett rám. Ő tette fel a kérdést a produkciónak, hogy mi lenne, ha Máté játszaná a szerepet? A végén a narrátor is én lettem. Még plusz szöveget is írtak nekem, miután „berendeztem” magam néhány helyen. Egyébként ez is világpremier volt, a Lulu első musicalváltozata. Tényleg műiden egybevágott. Innsbruck, Bécs, előtte lement az Alul semmi - német címén Mindent vagy semmit - összes müncheni előadása is. Egy hónap leforgása alatt tizenötször játszottuk a darabot. Karintiában nyaraltam, amikor felkértek a szerepre. Jó koreográfus, jó rendező, sok próza... ilyen még nem volt.

De épp ez elől menekült. A színművészetit is a próza miatt hagyta ott annak idején. Énekelni akart.

Úgy látszik, most jött el az ideje, hogy a prózába is belekóstoljak. Hat vasgyári munkás, akiket elbocsátanak az állásukból, és sztriptízműsorral akarnak sok pénzt keresni. Ethant, akit én játszottam, azért veszik be a csapatba, mert neki van a legnagyobb szerszáma. Elég sok szövegem volt, de élveztem. Háromórás helyzetkomikum, a végén egy pici szólóval. Kihívás volt. A darab utolsó jelenetében persze minden lekerült rólam. Egyetlen másodpercig álltam ott mezítelenül, a közönség jól szórakozott. Színész vagyok, ez is benne van a pakliban, hogy néha le kell vetkőzni. Szerencsére nem vagyok igazán szégyellős.

Észrevette? Minden megvalósulni látszik, amiről álmodik.

Sokáig tartott megfogalmazni, hogy mit keresek, de már tudom. Azt keresem, azt a helyet, ahol kihívás van. Bécs után most Japán az új kihívás, pedig ott még a táblákat sem tudom elolvasni. Bécsben nem én voltam az első külföldi, Japán színpadon, japán előadásban most én leszek. Világpolgárrá akartam válni, ez segített az utamon. Ez az érzés. És most megtaláltam a helyemet. Már csak tovább kell dolgoznom, hogy még jobb lehessek, ez pedig csak akkor történhet meg, ha japánul is folyékonyan fogok beszélni. Japán és én olyan vagyunk együtt, mint a jin és a jang. Egymást tanuljuk. A japánok vevők az én extremitásom- ra, mert ők is annyira mások! Ha nekem öt évvel ezelőtt azt mondta volna valaki, hogy Japánban főszerepet fogok énekelni, azt feleltem volna, hogy bár úgy lenne, de ennek esélyét sem látom. És tessék! Négy hét múlva már Tokióban próbálok. Kilencvenhatban, amikor az Elisabethet láttam, az volt az álmom, hogy én lehessek a Halál Bécsben. Ki kellett várnom. Bécs kiszolgálta az álmomat. Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy ezt megadta nekem, de jött az új álom, Japán.

És hol van már a színművészeti első éve, a kollégiumi szoba Nagy Zsolttal, és a görög drámarészletekkel?

Az én karmám mást akart. Ez már biztos. Nyelveket tanulni, más kultúrákat megismerni. Ehhez viszont el kellett jönnöm Magyarországról. Amíg nem tanultam meg németül, hatalmas fal vett körül. Zsolttal mi mindig egymás hátát paskoltuk. Ő nagyon hitt bennem mint énekesben, én pedig tudtam, hogy ő fantasztikus színész lesz. Az alatt a fél év alatt, amit együtt töltöttünk, láttam, hogy milyen erő és mekkora tehetség munkál benne. De én már akkor kerestem valamit, amit aztán Bécsben találtam meg.

Tokió előtt most elutazik egy hónapra Thaiföldre.

Nyaralni megyek, pihenni és erőt gyűjteni. Kemény munka vár rám, de nem félek, ismerem magam.

Búja majd egy hónapig színpad nélkül?

Ott a tenger, viszem magammal a könnyűbúvár-felszerelésemet. Nagyon szeretem a szabad merülést. Egy levegővel tizennyolc méter mélyen lent voltam már. Elképesztően jó érzés. Még a tengerben is a határaimat feszegetem. Uszonnyal vagy uszony nélkül, mikor hogy tartja kedvem.

Oláh Csaba felvétele