Új Szó, 2011. február (64. évfolyam, 25-48. szám)
2011-02-04 / 28. szám, péntek
Sport 21 www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011. FEBRUÁR 4. A kezdetekről S erdülőkoromban jobbszélsőt játszottam Dorogon, az edzéseken viszont be szoktam állni a kapuba. Tizennégy és fél éves voltam 1940 augusztusában, a Dorog első csapata Révkomá- romba ment bajnoki mérkőzésre. Ez vasárnap délelőtt volt, tudtam, hogy kilenckor utazik a csapat, így a nagymise előtt kimentem a pályára bámészkodni. Hallottam, amint az egyik játékos, Flúger Dezső odaszólt az edzőnek: „Ha nincs pap, jó lesz a ministráns is.” Bennem ez nem ébresztett semimlyen érzelmet, bár tudtam, hogy Pappnak hívják az első számú kapust, de arról nem volt tudomásom, hogy nem tud eljönni. Amikor szóltak, hogy tartsak a csapattal, még arra is gondoltam - mivel én ministráltam a templomban hogy visszafelé talán megáll valahol misére a csapat. Fel sem merült bennem, hogy azért visznek el, mert játszani fogok. Megérkeztünk a pályára, az edző félrehívott: „Kisfiam, ne ijedjél meg, te fogsz védeni.” Csak arra emlékszem, hogy a fejemből kiment a vér, elsötétült előttem a vüág. Borzasztóan megijedtem. Nem tudom, hogyan mentem be az öltözőbe, hogyan védtem, még az eredményre sem emlékeztem a mérkőzés után. Teljesen transzban voltam. A meccs után azt mondta Flúger az edzőnek: „Ezt gyereket többet ne hozzuk magunkkal, életveszélyesen véd, csípett, harapott, mart.” A 6:3-ról és a 7:1-ről angol-magyaron nem volt megbeszélve, hogy kapuscsere lesz a végén, ezért is haragudott rám többek között Sebes Gusztáv, mert soha nem egyeztettem vele, de minden olyan mérkőzésen cseréltem az utolsó 15-20 percben, amelyen biztos volt már a magyar csapat győzelme. Akkor még csak sérülés esetén lehetett kapust cserélni, hát el kellett játszani, mennyire fáj a vállam meg a könyököm... A meccs után amúgy a közös vacsorán ott volt egy kilencvenes éveiben járó bácsi, aki úgy kezdte a mondandóját: „Tisztelettel köszöntőm az Osztrák-Magyar Monarchia sportküldöttségét. ..” Életében nem látott valószínűleg futballmeccset. Oldalba bökték, megsúgták neki: „Sir, hát az Osztrák-Magyar Monarchia már 1919-ben megszűnt.” Nem zavartatta magát, de aztán már azt mondta, kedves magyar küldöttség... A bankett után olyan köd volt, hogy kézen fogva araszoltunk az első metróállomásig - de kit érdekelt ez akkor? Boldogok voltunk, ez nem volt lényeges. Azt hittem, hogy az angolok a visszavágón már olyan játékstílusban fognak játszani, ami alkalmazkodik a 4-2-4-hez, de nem! Ők a maguk WM-rendszerét-erőltették, a két szélső hátvéd fogta a két összekötőt, a középhátvéd fogta a középcsatárt, a két fedezet fogta a két szélsőt. Szerencsétlen középhátvéd nem tudta, hogy hova menjen, mert Hidegkúti Nándi vissza volt vonva, és hátulról csadakozott a támadásokhoz. De az angolok nem okultak ezekből a tapasztalatokból, Budapesten ugyanazt játszották, amit Londonban. Kaptak is egy hetest. A berni döntőről M áig kísért az ’54-es vb-döntő emléke. Soha el nem felejtem. Pontosan. el tudnám mondani, az első perctől az utolsóig, mi történt a pályán, és hogyan történt. Évekig nem tértem észhez. Az a csapat nyert Nemzetek Kupáját, olimpiai bajnokságot, négy és fél évig veretíen volt. Megnyertünk egy Balkán-kupát, amelyen az osztrákok, a jugoszlávok, a bolgárok és a románok is szerepeltek. Minden okunk megvolt arra, hogy azt higgyük, ez a világ- bajnokság is zsebben van. Mikor vége volt a meccsnek, álltunk a dísztribün előtt, játszották a német himnuszt... Végigszaladt rajtam, hogy ezek őrültek - miért a német himnuszt játsszák előbb? A mi életünkből, a magyar labdarúgás történetéből örökre hiányozni fog az a világ- bajnoki cím. Nem a németek nyerték meg, hanem mi vesztettük el a vb-t. Annak a magyar csapatnak meg kellett volna verni azt a német gárdát, ráadásul a 8. percben már 2:0-re vezettünk. Utólag azt mondom, bár ne vezetettünk volna. Esett az eső egész nap, és pálya egyre nehezebb volt. Ráadásul fáradtak is voltunk, mert mi voltunk túl a legnehezebb sorozaton. Először játszottunk a németekkel, aztán jöttek a brazilok, aztán az uruguayiak, vagyis az előző vüágbajnokság döntős csapatai. Amikor megtudtuk, hogy a döntőben a németek lesznek az ellenfelek, akkor megkönnyebbültünk: jaj, de jó, hogy csak a németek. Az egészben a „csak”-on van a hangsúly. Régi vesszőparipám, évtizedek óta meggyőződésem, ha nem az angol bíró vezeti a döntőt, akkor más lett volna az eredmény. Ajátékvezető először megadta a németek második gólját, amelyet szabálytalanság előzött meg, aztán nem adta meg Puskás Öcsi teljesen szabályos gólját. Ez a két momentum döntően befolyásolta az eredményt. A játékvezető mindent elkövetett, hogy ne mi nyerjünk. Tudatosan vagy tudat alatt biztosan ügyködött a bíróban a 6:3-as találkozó emléke. A „hazaárulásról” Ö tvennégy novemberében a Vasas ellen játszottunk, de húsz perccel a kezdés előtt Kalmár Jenő edző rám szólt: „Maga nem játszhat.” Azt hittem, viccel, de nem viccelt. Nem értettem, miről van szó. A karácsonyi ünnepek között hívtak fel először telefonon a honvédelmi minisztériumból, és közölték, hogy házifogságra ítéltek, nem járhatok edzésre, nem játszhatok. Január elején be kellett mennem kihallgatásra. Bartha miniszter mellett tizenöt tábornok ült. Megtudtam, hogy az Államvédelmi Hatóság kérésére ki kell vizsgáim az ügyemet, a vád ellenem kémkedés, amely kimeríti a hazaárulás fogalmát. Ilyen váddal embereket akasztottak fel Magyarországon, ez tulajdonképpen halálos ítélet volt. Látták rajtam, hogy teljesen elsápadok. Ki is küldtek, amíg a A Flamengo elnökével. Már aláírt szerződése volt, mégis hazajött. (Képarchívum) tábornoki kar dönt rólam. Fél óra múlva behívtak, Nógrádi Sándor miniszterhelyettes közölte, hogy addig, amíg az ÁVH konkrét bizonyítékokat le nem tesz az asztalra a vádat illetően, nem adnak ki. Ez volt az óriási szerencsém, ugyanis az előre megbeszélt forgatókönyv szerint le kellett volna szakítanom a rendfokozatomat, lent már vártak, és vittek volna. A házifogság továbbra is fennállt, néhány hétig megint nem szólt hozzám senki. Január végén újra felhívtak az ÁVH-tól, hogy hétfőn 12 órakor jönnek értem. Azt hittem, én is úgy járok, mint a többiek, akiket elvittek - nagyon kevesen jöttek vissza. Ketten jöttek értem, s vittek a Jászai Mari térre. Egy ezredes hallgatott ki, délután kettőkor kezdtünk, és tízig voltam ott. Azután elengedtek, s a tiszt úgy búcsúzott, hogy következő héten újra találkozunk. Volt három-négy olyan kivételes hetem, amikor máshová vittek kémtárgyalásra, vadidegen emberekkel szembesítettek. Egyáltalán nem volt könnyű dolog, de elhatároztam, hogy ha leszakad is az ég, én akkor is ellenállok. Belőlem ezek egy szót sem fognak kiszedni. Egyszerűen azt ismételgettem, hogy nem tudom, nem mondom. Nagyon nehéz időszak volt, mert edzésre nem járhattam, nem játszhattam. A Tiszti Háztól kaptam ugyan alapfizetést, de abból nem lehetett megélni, ezért sorra adtuk el a korábban megvásárolt értékes holmikat. A kémügy végül 1955 decemberéig húzódott. Hegyi Gyula, az OTSH elnöke röviden közölte velem, hogy január elsejétől a Tatabánya játékosa vagyok. Később kiderült, hogy egy bányászküldöttség járt novemberben Rákosinál. Senki nem tudta az országban, miért nem védek, és a bányászok kérték, igazoljak Tatabányára, ők majd megnevelnek engem. Életem egyik legjobb fordulata volt, hogy oda küldtek, mert annyi szeretetben addig soha nem részesültem, mint Tatabányán. Az Aranycsapat széthullásáról E ltiltásaim után 1956 szeptemberének végén kerültem vissza a válogatottba, amikor Bukoví lett a szövetségi kapitány. Egymást követő vasárnapokon volt egy meccssorozat: az első mérkőzés Belgrádban, 3:1- re nyertünk, a második MoszkPuskás Ferenccel válogatott mezben vában, azt l:0-ra nyertük, a harmadüt Párizsban, 2:l-re nyertünk, a negyedüt Bécsben, 2:0, s lett volna egy utolsó mérkőzés, a Népstadionban a svédek ellen. Vasárnap este jöttünk haza Bécsből, és kedden reggel mentünk le Tatára az edzőtáborba. S kedden, október 23-án kitört a forradalom. Mi lent voltunk csütörtökig, de már akkor biztosak voltunk benne, hogy nem lesz válogatott mérkőzés, csak éppen nem tudtunk mivel feljönni Pestre. Soós Karcsi bácsi volt velünk egyedül mint vezető, s felhívta a győri MÁV-igazgatósá- got, nem tudnának-e segítem egy különvonattal. Küldtek is egyet, de megüzenték, azt nem tudják garantálni, meddig megyünk ezzel a vonattal. Kelenföldnél ki is keüett szállni, onnan gyalog mentünk a Bartók Béla úton végig. Én a Körtérnél váltam el a társaságtól, de voltak, akik a Szabadság-hídon mentek keresztül, néhányan pedig tovább folytatták az útjukat Budán. Akkor még nem sejtettük, de akkor és ott lett vége az Aranycsapatnak. A magyar labdarúgásból kivált Czibor, Kocsis, Puskás, őket nem lehetett pótolni, ráadásul az utánpótlás sem volt adott, mivel ‘56-ban az ifjúsági válogatott éppen kint volt az Európa-bajnokságon, amelyet kapott gól nélkül nyert meg, de kint maradt mindenki, az edzővel együtt. A hazatérésről N em bántam meg, hogy nem maradtam kint a forradalom után. Nekem ez az ország a szülőföldem. Aki csak egyszer is járt Rio de Janeiró- ban, meg van babonázva. Tizenkét kilométeres homokos tengerpart, amüyen nincs máshol a vüágon. Aztán ott a Krisztusszobor, ami szintén nincs máshol. Csakhogy nekem a Krisztusszoborról a Gellért-hegyi Szabadság-szobor jutott az eszembe. Rájöttem hamar, úgy nem lehet élni, hogy az ember mindig összehasonlítgatja azt, amit otthagyott, és azt, amivel szembe találja magát, s nekem mindig az tetszett jobban, amit otthagytam. Vergődtem pár hónapig, aztán a hazajövetelt választottam, pedig már aláírt szerződésem volt a Flamengóval... Öt- venhét június közepén bementem a bécsi magyar nagykövetségre, ahol tátott szájjal fogadtak. Elképzelni sem tudták, hogy lesz egy őrült a kintmaradt focisták - Czibor, Kocsis, Puskás és én - közül, aki kéri a hazatérési okmányokat. Várni keüett majdnem két hetet, aztán hazajöhettem. Rémregénybe illő történet: amikor átléptük a magyar határt, előkerült egy rabszálh'tó kocsi, és közölték velem, hogy abba szálljunk át. Benn ültünk a családdal a kocsiban, lenyomtuk a biztonsági gombokat, s kijelentettem, nem száüunk ki, ha gondolják, hozzanak egy darut, és azzal rakjanak át. Sokáig vitatkoztak a tisztek, végül közölték, rendben, maradhatunk a saját autónkban, de követnünk keü a rabszáüítót. Győrben egy ÁVH-s laktanyába irányítottak, de ott sem száütam ki. Félórás huzavona után jött a parancsnok, egy civü ruhás ÁVH-s alezredes. Ismerősnek tűnt, rájöttem, hogy az öcsém osztálytársa volt. Vele is sokat vitáztam, s mondta, hogy feltétlenül jegyzőkönyvet keU felvenni arról, ami kint történt velünk. Megkérdeztem, ez meddig tart. Azt válaszolta, három napig. Na, feleltem, tudod, ki fog kiszáüni a kocsiból. Bement, nyüván valakivel beszélt, majd visszajött, és kijelentette, szálljak ki, húsz perc alatt megcsináljuk a jegyzőkönyvet. Mondtam is neki, diktálja ő a szöveget, hiszen jobban tudja, hol jártam, kikkel beszélgettem, mint én. Aláírtam a jegyzőkönyvet, erre utamra engedett, de erősködtem, kíséijen le a kijáratig. Nem tudhattam, melyik sarokban térítenek el. Ahogy leérek, a család sehol, üres a kocsi. Ott áüt az ügyeletes tiszt, elkaptam a zubbonyát. „Hol van a családom? Megöllek, ha nem mondod meg!” A százados megijedt, és azt mondta a parancsnoknak, lent vannak a pincében. Én korábban kétszer is voltam ÁVH-s pincében, borzasztó volt... Magamon kívül a civü ruhás parancsnokra för- medtem: „Vagy előadod a családomat, vagy mindketten itt halunk meg!” Végül kiderült, a pince kisebbik felében volt egy büfé, ott ebédelt a feleségem és a két lányom... A pályafutásáról O lyan élményekben volt részem, armlye- neket soha, sehol, semmüyen módon nem kaphattam volna meg az élettől, csak így, hogy az Aranycsapat tagja voltam. Ez tényleg olyan csapat volt, amely képességek dolgában messze felülmúlta a vüág összes válogatottját. Örülök, hogy olyan játékosokkal játszottam együtt, akik vüágklasszisok voltak a maguk idejében. Puskás, Kocsis Sanyi, Bozsik, Hidegkúti a világ bármely csapatában szerepelhetett volna. De csalódások is értek: ‘49-ben bevonták az útlevelem, egy évig nem játszhattam a válogatottban, pedig abban az évben volt 10-12 válogatott meccs. A második eltiltásom még súlyosabb volt, tizenhárom hónapig nem is játszhattam, bajnoki mérkőzéseken sem, nem beszélve a nemzeti csapatról. Ha ez nincs, százhússzoros válogatott is lehettem volna.
