Új Szó, 2011. január (64. évfolyam, 1-24. szám)
2011-01-15 / 11. szám, szombat
Vélemény És háttér 7 www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011. JANUÁR 15. A szlovák bírók többsége magától beismerte, hogy nincs mit keresnie a demokratikus államban Bírók ellenforradalma A több mint 700 bíró keresete, hogy az állam milliárdokat (koronában értendő) fizessen ki nekik, mert kevesebbet kerestek, mint kollégáik a Speciális Bíróságon, nemcsak erkölcstelen, hanem abszurd és nagyon ízléstelen is. ŠTEFAN HRÍB Ezzel a szlovák bírók többsége nyíltan bevallja, hogy nem érti a szabadságot, és szolgálni sem hajlandó. Más szóval: a szlovák bírók többsége végre magától beismerte, hogy nincs mit keresnie a demokratikus államban. Húsz évig sejtettük, most ők maguk mondták ki. Mihez kezdjünk ezzel? Végre nem fér hozzá kétség, hogy bíróink többségére nem számíthatunk a szabad állam építésében. Azt is tudjuk, hogy a többi bíró, aki nem nyújtott be keresetet, kis kivételtől eltekintve rendkívül gyönge, műveletlen és gyáva. Ez a felismerés értékes a megoldás keresésekor. Sok lehetőség kínálkozik. Pontosabban, csak kettő van - azonnali és hosszú távú. Az azonnali megoldás rendkívül megalázó. Visszahívni az összes bírót, ahogyan Németország keleti részében tették az egyesítés után, ezáltal Szlovákia bevallaná az egész világ színe előtt, hogy országában nincs igazság. Utána segítséget kellene kérni a szabad országoktól. Azok 1400 külföldi bírót kölcsönöznének arra az időszakra, amely alatt kinevelnénk saját bíróink új nemzedékét (de az ő iskoláztatásuk is csak Szlovákia határain túl folyhatna). Képtelenség? Nem nagyobb képtelenség, mint a mai bírók belső átváltoztatása szabad, művelt és hasznos emberekké. Én e megaláztatás híve vagyok, mert gyorsabban hoz változást. A másik megoldás hosszú távú, ügyetlen és csaknem reménytelen. Természetesen azt jelenti, hogy nyilvánosan elítéljük azokat, akik aláírták az erkölcstelen kérvényt, s ennek következményei a fizetésekben, jutalmakban és költségvetésekben is megmutatkoznának. De legalább igyekeznének megváltoztatni azt a közeget, amely minden változást megsemmisít. S azt is jelentené, hogy a felvilágosult egyének bejutnának a jogi karok sötét közegébe, és néhány jó előadással fényt vinnének az átlagon aluli teljesítmények tengerébe. Sajnos, azt is jelentené, hogy a reformpolitikusok hosszú ideig tartó hidegháborút folytatnának a bírósággal, míg ki nem hal onnan a legutolsó rossz szellem, és nem születik meg a jó. De ez nem reform, hanem fárasztó, idegesítő és túlságosan hosszadalmas folyamat, amelynek ára az igazságtalanság és Szlovákia elmaradása további 20 évvel. A bírók a milliókat követelő szégyenteljes kérvényükkel erkölcsi sírt ástak. Erre az ellenforradalomra azonnal felelni kell. A szerző a .týždeň főszerkesztője, a Lámpa műsorvezetője- Fantasztikus ez az álarcosbál! Az ember király lehet, pedig olyan a fizetése, mint egy bohócnak. (Peter Gossónyi rajza) KOMMENTÁR Tizenhét elnöki hiba KISS TIBOR NOÉ j 2010 tavaszán a magyar választók megérde- melt pofont adtak a szocialistáknak, azok pe- ■ dig még mindig támolyognak. Lendvai Ildikó és többi levitézlett társa időnként fel-feltűnik az ATV-n - a fideszesített köztelevízióban erre már úgysincs lehetősége -, és siránkozik egy Hí sort. Az excenzor kiáltványt jegyez a cenzúra ellen, például, s ez csak egy az elmúlt hónapok szocialista akciói közül. Az MTV azonban még nem eléggé fideszes, ez derült ki abból a beszélgetésből, amely Süveges Gergő és Kiss Norbert, a Köztársasági Elnöki Hivatal Társadalmi Kapcsolatok Hivatalának vezetője között zajlott le január elején. A köztévé reggeli műsorában Süveges állati egyszerű kérdést tett fel Kiss- nek: ki a felelős azért, hogy Schmitt Pál újévi beszéde tizenhét helyesírási hibával került ki a Köztársasági Elnök honlapjára? Hogy Schmitt Pál nem tudja elegánsan használni a „csalfa” szót - bagatell. Az „Isten, áld meg a magyart! Jó kedvel, bőséggel!” viszont álnokság! Vagy, a riporterrel szólva, „borzalom”. De ez még csak a kezdet. Kiss Norbert válaszolni kezdett, s ha létezik pofátlan politikusi nyilatkozat, ez az volt. „Nézze, én annak örülök a legjobban, hogy végre Magyarországon elkezdődött egy olyan időszak, ahol a magyar nyelvvel és a helyesírásával ilyen aktívan foglalkoznak. Ez volt a célunk” - mondta Kiss a tizenhét elnöki hiba kapcsán. A föld nem nyűt meg, a plafon nem szakadt le, és Süveges is maradt a foteljában, megtörtén, sóhajtozva, megadva magát a cinizmusnak. Az alsó tagozatosok szintjén érvelő Kiss így vígan lökhette tovább a sódert az öt- százmilliós Európáról, az intenzivitásról, az aktivitásról, valamint a köztársasági elnök szem- és szívhatáráról. Ne szépítsük: Kiss válaszok helyett csak felcicomázott, pántlikás bornírtságokat szavalt. Igen, tudjuk, mi, nemzetrontók, kákán is csomót keresők, hogy az országnak nagyobb gondja is van annál, minthogy Schmitt szerint az áldd, až áldd vagy áld. Gyűlölnénk újra hatalomban látni a szemforgató, korrupt Gyurcsány-sleppet, bizony. Csalfa lenne azonban tovább hallgatni ezt az ájtatos papolást a magyar nemzet és a magyar nyelv védelméről azoktól, akik a Himnusz első sorát sem tudják helyesen leírni. Amúgy tényleg csak egyetlen dolgot szeretnénk: hogy ebben az országban, Magyarországon a hatalom csúcsain ülők végre ne nézzék hülyének az embereket. Ha így lenne, a szép új világban sokkal többen állnánk büszkén a zászló alatt, s énekelnénk együtt a Himnuszt - Schmitt Pállal. A szerző magyarországi publicista Barátom szüleit 1946-ban marhavagonban hurcolták kényszermunkára, pedig egyetlen bűnük az volt, hogy magyarok maradtak szülőföldjükön Mindennapi kenyerünk KULCSÁR FERENC Alább egy beszélgetést szeretnék „megörökíteni”, úgy, ahogy a fotósok készítik ezrével a pillanatfelvételeket, hogy azok dokumentummá legyenek: albumok vagy újságok lapjain emlékeztessenek a hús-vér életre. Egy olyan beszélgetés lejegyzése az alábbi, amilyen ezrével hangzik el naponta családokban, utcán, kórházban, kocsmában, várótermekben, fogadóiftdákban, egyszóval olyan helyeken, ahol a hiteles, valódi, igaz élet zajlik. Miután orvosom elvégezte a rutinellenőrzést élemedő üyen- olyan bajomon, a mindennapokra terelődik a szó, és mi másra - értelmiségiek lévén kultúrára, újságírásra, nyelvtörvényre, kettős állampolgárságra, közhangulatra. Elmondja nekem, hogy voltaképpen nem állt szándékában felvenni a magyar állampolgárságot, de azok után, ami egy idő óta Szlovákiában zajlik mind magyar, mind szlovák részről - tudniillik a magyar állampolgárság mivoltát megvető, lekicsinylő, becsmérlő hangok miatt, melyek miatt már-már ő szégyenkezik -, szóval ezek után magyar állampolgárságért folyamodik. Orvos barátom elmondja, hogy a szüleit 1946-ban marhavagonban hurcolták el kényszermunkára Csehországba, pedig semmit sem vétettek, egyetlen bűnük az volt, hogy magyarok maradtak ezeréves szülőföldjükön. Csehszlovák állampolgárok voltak, s ez az állam nem védte meg, hanem vagonokba rakta saját állampolgárait. A világ más tájain az ilyen emberellenes tettekért bocsánatot szoktak kérni s anyagi jóvátételt adni, nálunk viszont 60 év óta azt sem mondták meghurcolt elődeinknek vagy utódaiknak, hogy „papucs”, ellenkezőleg, a szlovákiai magyarok továbbra kollektív bűnösök maradtak. Mi hát a biztosíték - szegezte nekem a kérdést -, hogy holnapután, ' szlovák állampolgár létemre az első adandó alkalommal - az pedig bármikor adódhat - engem és családomat nem raknak-e vagonba? - Semmi - feleltem. - S bár a magyar állampolgárság megszerzése - tettem hozzá - valójában csak érzelmi és lelki megnyugvást jelent számomra, még az is megtörténhet, hogy egy rossz történelmi pillanatban megóvhat a gyalázattól. - így igaz - felelte orvos barátom. - S tegyük hozzá, hogy az eleink, sőt még a szüléink is magyar állampolgárok voltak, s ez is kötelez bennünket. Amikor pedig nem voltak magyar állampolgárok, akkor először meghurcoltakként, majd másodrendű polgárokként éltek a hazájukban, ráadásul diktatúrában, s meghalniuk sem adatott meg szabad emberként. Ezért én szabad emberként szeretnék élni, az Európai Unió szabad polgáraként, úgy, hogy a családomat Trianon szégyentelen, botrányos „keze” ne zaklassa többé. Mert kilencven éve ez történik: ez a mohó „kéz” egy nemzet létén ütött lyukon át újra és újra lelkeket rabol, úgy, hogy egyre kevesebben leszünk. Ady Endre és mások hiába mondtak imát a „győzőkhöz”, hogy „ne tiporjanak nagyon vér-vesztes, szegény szép szívünkön, a földnek bolondjain, elhasznált szegény magyarokon”, Trianonban nem ismerték fel, hogy diktátummal, szájaié propagandával, konok rövidlátással, történelmi, gazdasági és kulturális közösségek szétzilálásával nem lehet biztonságot szerezni Európában. S főleg nem lehet, illetve nem szabad bosszút forralni igazság helyett. Ezért nem foghatom be a fülemet, nem csukhatom be a szememet, nem tapaszthatom be a számat, mint ama hírhedt majmok, s mivel hallok és látok, hát beszélek is; elmondom barátaimnak, hogy visszahonosításunk megmaradásunk esélyét növeli, s aki ez ellen szól, az akaratlanul is megmaradásunk esélyét csökkenti. Hiába állítják öntudatosan némelyek, hogy ők magyar állampolgárság nélkül is magyarok, mert ha ez igaz is, a lélekszámúnk 1920 óta mintegy 600 ezerrel csökkent - lévén a szlovákiai magyarok a mindenkori hatalom kiszolgáltatottjai, áldozatai és játékszerei. Magyar létemre lelkem és érzésem gazdag örökséget kapott, melyet nem dobhatok el, mert ezzel szegényíteném a világot, jelen esetben Szlovákia „világát”. - Egyetértek - feleltem -, hiszen itt a Duna-medencében mi magyarok - is - az állam- és nemzetformálás kovásza voltunk, méghozzá önzetlenül. Ezer éven át segítettük Európát építeni is, védeni is: jóságot jósággal, hívséget hívséggel fizetve”. Ezért a szlovákiai magyaroknak is tudatosítaniuk kell - hasonlóan az erdélyiekhez, kárpátaljaiakhoz, vajdaságiakhoz hogy a történelem „kegye” által szétszórt magyarságot csakis a közös kultúra, a közösen átélt emberi értékek, a közös történelmi múlt, mi több, a közös jövő tarthatja össze; amíg a kultúrához és a történelemhez hűek maradunk, önmagunkhoz maradunk hűek, s aki hű önmagához, az hű az emberi méltósághoz, ezáltal pedig a nemzetéhez is. Ehhez az eredendő, nemes és természetes elvhez kell tartanunk magunkat, éppen úgy, mint minden más nemzetnek, köztük a szlováknak is. Ennyiben maradtunk orvos barátommal. És stílusosan hozzátettük: nemcsak élni, hanem meghalni is szabad polgárként szeretnénk.
