Új Szó, 2011. január (64. évfolyam, 1-24. szám)
2011-01-11 / 7. szám, kedd
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011. JANUÁR 11. Keddi faggató 23 Jávorka Ágoston: A csillagok hamujának gyermekei vagyunk - annak idején eltökéltem magamban, megpróbálom megismerni e mondat hátterét Színes világegyetem (Somogyi Tibor felvétele' Az embereket mindig is érdekelte mindaz, amit az égbolton látnak. Az üstököstől többnyire megrémültek, más fényes égi jelenségeket az uralkodók születésével hoztak kapcsolatba. Hullócsillagokat látva ma is sokan mondják, hogy éppen akkor meghal valaki. Vajon mi dolgunk hát a csillagokkal, hogyan tájékozódunk a csillaghálós égen; hiteles legenda lehet-e a betlehemi csillag? MIKLÓSI PÉTER És vajon megismerhető-e a világegyetem annak teljességében, van-e, lehet-e végső határa a megismerésnek? Minderről Jávorka Ágoston fizikussal, csillagásszal, a Corvus Csillagászati Egyesület tagjával - rendhagyó módon - nem a csillagdíszes téli éjszakában, hanem egy délelőtt, szikrázó napsütésben társalgóink. Lehet, hogy épp Vízkereszt után gyermetegnek tűnik a kérdés, de miért beszélhetünk betlehemi csillagról? A választ erre a hajdani csillagászati krónikákban, a Biblia utalásaiban és a tudományos megközelítés összefüggéseiben kell keresni. A krónikák a korabeli szabad szemes megfigyeléseket rögzítették; a Bibliában történelmileg hiteles, eligazító említéseket találni például arról, ki volt ott és akkor a császár, ki a helytartó; a jelenség tudományos magyarázatát pedig elsőként Johannes Kepler adja. Ő a bolygópályák meghatározása révén kiszámította, hogy időszámításunk előtt a 7. esztendő környékén volt az égbolt talán legfényesebb csillagainak: a Jupiternek és a Szaturnusznak olyan ritka együttállása - ráadásul egy éven belül háromszor, s mindháromszor a Halak csillagképben -, ami a betlehemi csillag legendájához köthető. Továbbgondolva e kérdést, a Szaturnusz a zsidók szerencsecsillaga, a Jupiter a római idők mito- lógiája szerint az isteni csillag, a Halak pedig a Messiás csillagképe... Az egyébként viszonylag sűrű bolygóegyüttállások között az imént említett kombináció körülbelül 850 évente fordul elő; mi több, ez nemcsak asztronómiai ritkaság, hanem a vallási megközelítésben szintén gyönyörűen fedi a dolgokat, hiszen a bibliatudósok sem cáfolták soha, hogy Jézus időszámításunk előtt a 7. és a 4. év között születhetett, azaz sosem állították az úgynevezett nullaév elméletét, így hát a valahonnan Mezopotámiából útnak indult napkeleti bölcsek a szóban forgó és az égbolt más-más részén látható bolygóegyüttállás segítségével eljutottak Jeruzsálembe, onnan pedig a „betlehemi csillagot” délnyugati irányba követve, egészen Betlehembe. Talán épp e csillaglegendára gondolva halljuk önkéntelenül is a Szentírás szavát, amely egyhelyütt felveti a dilemmát: „Meg tudod-e számlálni a csillagokat?” Hadd kérdezzek rá prózaian: megszámlálhatok a csillagok? Hogyne. A csillagstatisztika pont azt vizsgálja, hogy az űrbéli struktúrákban, egy adott irányban müyen sűrűn látszanak a csillagok, illetve a galaxisok, galaxishalmazok. Viszont szabad szemmel egy estén durván kétezer csillagot láthatunk. Eszerint csupán mi érezzük megszámlálhatatlannak a csillagrengeteget? Tény, egyszer többet, másszor kevesebbet látunk közülük. Egyszer szikrázva fénylenek a sötét égen, máskor inkább ködös, halvány az égbolt. A csillagstatisztika önálló tudományágként akkor lett látványosan izgalmas, amikor megjelentek az első távcsövek. Ez megrengette az addigi világnézetet, hogy az égen ott a Nap meg a Hold; és vannak a csillagok, hogy gyönyörködtessék a szemet. Ezt az önzőén emberközpontú szemléletmódot borították fel az 1600-as években a látcsövek. Mi tagadás, a Földön meglehetős káosz van. És a világűrben? Ott harmónia honol? Azért tudunk a csillagok közötti harmóniáról, változatlanságról beszélni, mert rövid ideig élünk. A csülagok határozottan mozognak, egyszer lassan, másszor gyorsabban, de mi ezt gyakorlatilag változatlanságnak véljük. Viszont minél nagyobb skálában, minél tágabban és részletesebben figyeljük az égboltot, annál zűrzavarosabb az összképünk. Ugyanakkor legalább ennyire igaz, hogy a kaotikus rendszereknek is megvannak a maguk törvényszerűségei, így a színes vüágmindenségnek szintén megvan a maga rendje. Miért érdemes ennyire behatóan foglalatoskodnunk a csillagokkal? Például azt ku- tatgatnunk, mennyi ideig fog élni egy-egy csillag? Azért, hogy életben tudjunk maradni itt a Földön. Hiszen szép és jó, hogy az égbolton látszólag minden a helyén van, a Nap minden reggel felkel s este lenyugszik, de bármennyire is stabü égitest, időről időre meglepetéseket produkál. Szerencsére, csak nagyon hosszú távon mégsem mondható róla, hogy fölösleges, lényegtelen, érdektelen dolog, olyasmi, ami bennünket nem érint. A valóságban nincs ez így. Sem hosszabb, sem rövidebb távon. Gondoljunk „csak” a klímaváltozásra, ami embermilliók életlehetőségeit teheti teljesen tönkre. Haebbőla szemszögből nézzük a dolgokat, azért mégiscsak akad gyakorlati haszna, ha a csillagvilág megismerésére törekszünk. Gondolom, a csillagászat manapság már egy olyan korszakát éli, amikor irdatlan mennyiségű információ áll rendelkezésünkre. Engem, laikusként, mégis az érdekel, mit érez a csillagász, ha belenéz a távcsőbe. Valami különöset, bizsergetőt, mondjuk, mint a vadász a magaslesen? Ne haragudjon, de nehéz ezt elmondani olyasvalakinek, aki ezt nem csinálja. Belepillantani a teleszkópba, ez romantikus érzés? Igen. Rendkívül az. A távcsőbe nézve kitágul az ember látóköre. Mert a csillagász számára nem a puszta fényfolt az érdekes, hanem mindaz, ami mögötte van: az érdeklődésen alapuló tudás, erre épülően pedig az összefüggések megértése. Innen, a saját helyemről kutatom azt, hol vagyok én a világban, honnan hová megyek, térben és időben hol tartózkodom... A csü- lagászaton kívül szinte semmi nem tud ilyen átfogó és sziklaszilárd hátteret, ilyen áttekintést adni. Egyúttal gyönyörű távlatokat is. Éppen a hozzá tartozó mögöttes tudás révén. Ebben, a maga mély végtelenségében, miből van több: a misztikumból vagy a tudományból? Elvégre olyasmit figyelget az ember, amihez sohasem tud hozzáérni! Csak a költő mondhatja: érintsd meg a csillagokat! Közvetve megérinthetjük őket. Sőt, akár közvetlenül is! Mert az, hogy mi most itt vagyunk, illetve minden, ami körülöttünk található, alapvetően a csillagoknakköszönhető. Merthogy? Mivel az összes létező elem, ami most körülvesz bennünket, a hidrogénen és a héliumon kívül, molekulárisán a csillagok belsejében keletkezett. Az, hogy egy G-2-es típusú csillagnál, mint a mi Napunk, kialakulhattak bolygók, azok felszínén az élet, a Földön az élet koronájaként az ember - aki bizonyos fokig már képes ezt az egészet át is tekinteni, felmérni a világ mélységeit és struktúráját -, a csillagoknak köszönhető. A Nap előtt élt csillagoknak, amelyek leélve a magúk életét, szétszórták hamujukat a világtérbe. Ezekkel az elemekkel dúsulha- tott föl a Napunkat alkotó gázköd. Ha nem így történik, nem keletkezhettek volna a bolygók, idővel pedig az élet. Nem túl félelmetes ez? De az. Ha valami, akkor ez eléggé misztikus. Ezek után a tévében horrort nézni kifejezetten ásítós szórakozás. Hiszen ha tényleg belegondol az ember, valóban elképesztő mélységekről beszélhetünk. Őszintén szólva, amikor az 1970-es években egy távcsövekkel foglalkozó könyvben először olvastam azt a mondatot: a csillagok hamujából keletkeztünk, bizony megszeppentem egy kicsit; ugyanakkor ez annyira megragadott, hogy eltökéltem magamban, megpróbálom megismerni e mondat hátterét, valós okát. Ön az imént úgy fogalmazott: a csillagok hamujának gyermekei vágjunk. Ez indokolhatja, hogy az egyház ma már nem idegenkedik annyira a földöntúli lények létezésének elfogadásától? Érdekes, hogy az utóbbi évszázad éppen a íegszigorúbb hierarchiával bíró katolikus egyházban hozott óriási szemlélet- váltást. A történelmi egyházak közül a katolikus talált rá leginkább arra a látásra, hogy a világ leírása és mindaz, amit a mindennapokban tapasztalunk, nem állhat ellentétben az egyház ideológiájával. Ha tehát az a leírás hitelesen tükrözi a színes világegyetemet, az élet fejlődését, akkor nem lehet tagadni. Napjainkban a katolikusság alapvetően nem a Biblia szó szerinti értelmezését forszírozza, hanem annak fő elveihez igyekszik ragaszkodni. Ma már nem is ellenzi Darwin evolúciós elméletét, teljes mértékben elfogadja az ősrobbanás teóriáját, a csillagok fejlődését, a bolygórendszerek kialakulását. Közeledik egymáshoz a hit és a tudomány? Bizonyos szempontból igen. Bátran elmondható, hogy egy vallásos neveltetésű tudós manapság össze tudja egyeztetni hitbéli meggyőződését a tudományával, miközben az ősrobbanással, a teremtéssel foglalkozik, mert ezzel kapcsolatos tudásunk egyáltalában nincs szigorú ellentmondásban. Ma már általánosan elfogadott nézet, hogy a világegyetem jelen állapota, a fizikai állandók mérete, értéke egyáltalán nem véletlenszerű. Ez pedig azt jelenti, hogy ha mi itt vagyunk - az bele van, bele volt kódolva az ősrobbanás eredeti állapotába. Az egyház tehát ma úgy tekinthet erre a tudományosan kutatott kérdéskörre, hogy az ősrobbanás volt a teremtés momentuma. És ebben a látszólagosan kaotikus valamiben benne van Isten ősi igéje, az a fajta kód, ami meghatározta a világ- egyetem további fejlődését, töhb milliárd évvel később az ember létrejöttét. Az pedig egyenesen rokonszenves hozzáállás az egyház részéről, hogy két-három évente nemzetközi tudományos konferenciát rendez a földönkívüli élettel kapcsolatos kérdésekről. Különös rátermettség kell ahhoz, hogy valaki rabja legyen a csillagászatnak? Elhivatottság szükségeltetik hozzá, mint mindenhez, amit érdeklődéssel, profizmussal tesz valaki. A tudomány legnagyobb szépsége épp ebben különbözik az áltudományoktól. A tudomány legszebb, leghitelesebb sajátja, hogy megérthető, ellenőrizhető és világos; mondhatnám, gyönyörű belső szerkezete van. Ebhen különbözik mindattól, amit manapság, sajnos, a rendkívül divatos ezotéria, számmisztika, csillag- jóslás, más egyéb kínál... Apropó, most huppantunk -át 2011-be. Csináltatott újévi horoszkópot? Az rám nem jellemző. Sőt! Olykor inkább ideges vagyok tőle, mert úgy érzem, hogy amit a csülagász megpróbál mind tudományosan, mind ismeretterjesztésben megtenni, az néha szélmalomharcnak tűnik. Az pedig már egyenesen sértő, ha az emberek egy suta betűcserével finoman összekeverik az asztronómiát és az asztrológiát. Ekkor szoktam mérgemben azt mondani: az áltudomány olyasmi, akár a kerti gyom, azt hiába irtja az ember, rendre újra meg újra kinő. Mindig ennyire szigorú a környezetével? A horoszkópot ilyenkor, egy új esztendő kezdetén sem tartja bocsánatos bűnnek? Nem az hoz ki a sodromból, ha valaki puszta szórakozásból előhozakodik egy-egy ilyen „jóslattal”, ilyenkor jókat nevetünk rajta. De ha bárki ezt tudománnyá próbálja „nemesíteni”, azt már nem tartom elfogadhatónak. Ezek után kissé ódzkodva kérdezem: a misztikus világ- vége-jóslatok szerint 2012 tizenkettedik havának 21.napján, a maják naptára szerint, eljövend a végpont. Tényleg közelít a vég? Szerintem a majáktól kellene megkérdezni. Akkor úgy puhatolódzom: miért rájuk hivatkoznak? Legalábbis akik hisznek ebben. Az egész lényegében pofon- egyszerű. Tájainkon 1999 szilveszterén esett mindenki pánikba, amikor a három 9-es 2000-ben három nullába fordult; akkor ugyanígy bőven voltak világvége hangulatok. Hasonló a helyzet a majákkal is: az ő időszámításukban 2012-ben fordul majd át a naptár. Nem a világnak lesz tehát vége, hanem a naptáruknak, s egy új kezdete jön. Egyvalamit nem kérdeztem még: a bősi származású Jávorka Ágoston miért épp a csillagászat iránt kezdett érdeklődni? Ezen már én is eltűnődtem olykor. Valószínűleg azért, mert gyermekként rendkívül kíváncsi voltam. Ráadásul a szüleim, kiváltképp az édesanyám még úgy is nevelt, hogy örökösen kérdezzek, de rögtön próbáljak válaszokat is keresni. Fizikusként, csillagászként pedig naponta szembesülhetek az ősi kérdéssel: hogyan lett a körülöttünk lévő színes világmindenség a mi világunkká?...
